Előadások / Munkák Interjúk Kritikák/Írások Képek Videók Ágens CD Audio Hírek E-mail Partnerek:



Átjárók

Medgyesi Gabriella

Ágens és a Kompmánia előadása

Majdnem mindenki beleesik abba a csapdába, hogy az interjúkban megkérdezze, hogyan is lehetne definiálni azt, amit te csinálsz? Én is megkérdezem.

Ágens: Énekelek. Most már 9 éve ennek. Ez egy hangáradat, ami feltört belőlem, mint egy forrás, amivel fogalmam sem volt, hogy mit kell kezdenem eleinte. Először is ez egy klasszikus hangtartományokból is álló torok-fejhangos éneklési technika - ha kívülről közelítjük meg. Belülről pedig egy olyan információ- vagy viszonyrendszernek a közvetítése, ami nagyon pontos információkat ad az akkori és ottani hallgatók számára.

És mi az, amit énekelsz?

Azt meg kell hallgatni. Nagyon nehéz szavakkal elmondani, hogy ez micsoda. Úgy kell elképzelni engem, mint egy írót, vagy költőt, akinél ha elindul az információrengeteg vagy valami történet-áradás, keres hozzá valamilyen formát, hogy azt kifejezze. Nálam az ének a megfogalmazás módja. És itt csak ennyit jelent. Ez a módja. Ebben van benne a történet maga. Mint egy Márai-történet, amit ha elolvasok, szétolvad a lelkem közben, mert a szavakon túl jön valami más információ. Velem ugyanez történik.

Elég szokatlan az, hogy nem énekelsz szövegeket.

Néha azért most már énekelek.

De nem jellemző. Ez természetes vagy tudatos?

Ez egy természetes viszony, olyan, mint egy tanulási folyamat, vagy egy út, az emberi élet végigjárása. Én először így tudtam megnyilvánulni - szavak nélkül, hangokkal. Ez a viszony felelt meg legjobban annak, amit én megtanultam eddig a világból és amit képes vagyok megfogalmazni. Most viszont már eljutottam odáig, hogy szövegeket is használok, de még mindig nem magyar nyelven énekelek, hanem az én sajátos, használt, úgynevezett talált nyelvemen, vagy pedig latinul. Most például csináltam egy Agnus dei-t, ami szerintem nagyon szép és erős lett. De az egy klasszikus szöveg, szentség, könyörgés, nem én írtam.

Szerinted létezik konfliktus a hang és a szöveg között?

Igen. Alapszinten az, amit én csinálok, olyan, mint egy üvöltés. Mintha odamennék valakihez és megrángatnám. Én így énekelek. És abban a percben, ha ez szöveget kap vagy irodalommá válik, már teljesen más megfogalmazási forma lesz. Fegyelmezettebb, kitaláltabb. Egy elementáris üvöltésbe bármit bele lehet tenni, de ez csak egy fölszakadó, egy-egy szavas érzelem- vagy indulatkitörés lehet.

A koncertjeid, előadásaid kezdettől fogva mindig kicsit színházszerűek. Miért?

Azért színházszerűek, mert az én viszonyom nem felel meg egy koncertnek. Nincs a kezemben hangszer, nincs mögöttem zenekar. Én úgy állok ki, hogy van a hangom és van egy zenei háttér, amit a párom, Boudny Ferenc mint zenész biztosít. A hang élő, a zene viszont play back. Ez egy színházi viszony, és én erre építkezve találom ki azt a helyzetet, amiben képes vagyok megszólalni, és azokat a társakat, akikkel képes vagyok együttműködni. Ami az én esetemben nagyon ritka és speciális kell hogy legyen. Nagyon nehezen dőlünk egymásra...

Ez most bekövetkezett. Színházi előadást csináltál társakkal. Hogy jött létre az Átjárók?

A Kompmánia Társulattal és külön-külön a tagokkal is elég szoros barátságot kötöttünk. Olyan ez, mint egy vérszerződés. Létrejött köztünk egy szoros szakmai szerelem, a feltétel nélküli bizalom állapota - hogy hiszünk egymásban és képesek vagyunk egymásból olyan dolgokat, elementáris viszonyokat kihozni, amit máshol ez idáig esetleg nem voltunk képesek elérni. Ez benne volt a pakliban az első perctől kezdve. Aztán Csabai Attila mondta azt, hogy létre kellene hozni a hangomra valami olyan fajta improvizációs színházat, amiben a hang vezet - mint ahogy ha én kiállok a színpadra, ott is a hang vezet, ami a gondolat maga -, tehát a hangom legyen a gondolat, ami viszi a táncosokat. Az Átjárókban három különböző, de párhuzamosan folyó történetet lehet látni a színpadon.

Megbeszéltétek, hogy miről fog szólni?

Azt igen, hogy mindenkinek a saját viszonyain belül miről fog szólni. Az elementáris mag az a hang maga, vagyis a gondolat maga. Ezt én lököm kifelé, és az mindhármójukban máshogy csapódik le és máshogy jön elő. És nyilván minden egyes nézőben is máshogyan.

Az Átjárók címet ki adta a darabnak?

Közösen találtuk ki Attilával, mert mind a ketten jó megnevezők vagyunk, és képesek vagyunk szavakban is elmondani másoknak azt, amit gondolunk. Az Átjárók nagyon pontos kifejezése annak, ami önmagunkon belül működik ezalatt az előadás alatt. Mintha az ember megpróbálná a saját maga esszenciális viszonyait felmutatni. Ez persze nyilván lehetetlen, mert soha nem fogunk a végére járni. Talán a halálunk előtti utolsó előtti pillanatban - ha ez igaz és ha ez létezik. Talán akkor eljuthatunk ehhez a maghoz, hogy valójában mi történt velünk, hogy mi az a történet, aminek a szereplői vagyunk. De én mindig reménykedem abban, és az Átjárók pontosan ezt jelzi, hogy én valamennyire azért kapisgálom, hogy mi az a történet, aminek a szereplője vagyok. És azt gondolom, hogy a táncosok ezt a kapisgálást vagy ezt a gondolatot, ami a hang, a saját maguk képére és esszenciális viszonyaira fordítják le. Vagyis elképesztőmódon bátran és szabadon önmagukba nyúlnak - ami nyilván lehet vérlázítóan taszító, kiborító, vagy akár elementáris és átélhető is. Tehát megvan a lehetősége, hogy egy katartikus viszony jöjjön létre, ami néha már kicsit furcsa a mai kortárs táncszínházban vagy művészetekben. Ahol ma már inkább a sok külsőtechnika a döntő.

Az Átjárókban mint fogalomban benne van, hogy valahonnan el lehet vagy el kell eljutni valahová. Pontosítsuk ezt a két végletet: mi az ahonnan és mi az ahová?

Hát ez az, hogy ezt nem lehet pontosítani. Ez egy olyan rendszer, amit mindenkinek saját magának kell bejárni - mint a saját életútját. Az Átjárók arról szól, hogy önmagunktól eljutunk önmagunkig, csak máshogy. És ebben akár Isten érintése is benne lehet. Ezt nem vallási értelemben mondom, csak valami természetes viszonnyal gondolkodva a világegyetemről, a világrendszerről, mindenféle filozófiáktól mentesen. Tehát elindulva magunktól - és egy egészen más világrendszeren belül, ami mi vagyunk - letagadhatatlanul, de visszajutni ugyanoda. És akkor mi történik? Hihetetlen dolgok történnek. Egyébként: semmi. Hogy mit jelent ez a semmi, én ezt kutatom egyébként mindenben, amit énekelek. Szinte elsírom magam, annyira nem történik semmi. Bent vagyok a térben, ami egy gyönyörű szép épített tér, egy hall. Korona van rajtam és megtervezett ruha - ez mind jelez-jelent valamit. Elkészülök. Érzem, hogy mindjárt kell történnie valaminek, vagyis elkezdődik egy történet, aminek nyilván én leszek az elindítója. De hol van az a történet most, ami öt perc múlva lesz? Hallom a nézők zaját kintről, hogy ott vannak már és nemsokára be fognak jönni. De még nincs itt a történet. Ki hozza? A néző hozza, vagy bennem van a történet, vagy egyébként is ott van, aminek valami miatt - általam vagy a táncosok által - meg kell történnie. Másfél másodperccel a nézők bejövetele előtt keresem magamban, hogy hol van a történet, amibe nekem bele kell lépni, vagy nekem kell elindítanom - és sehol nincsen semmi. És akkor egyszer csak kinyílnak az ajtók, elindulnak, jönnek befelé. Én általában úgy kezdem, hogy valami helyzetben találjanak engem, hogy a varázslat, vagy a mágia - nem szeretem ezeket a szavakat, mert félrevisznek, de nincsen jobb szó rá - megtörténhessen. Általában már akkor énekelek, amikor a nézők elkezdenek befelé indulni - a hang vezeti őket. És abban a pillanatban ott van a történet - vagyis már nem tudom, hogy mi van, semmi nincs, és egyszer csak vége lesz, elmennek, és engem is elvisznek magukkal. Minden megszűnik, és én nem emlékszem arra, hogy mi történt valójában. Utólag persze lehet próbálkozni, hogy elmondjam: micsoda arcok voltak ott, meg micsoda helyzetek... De a történet önmagában nem megélhető, azt gondolom. Ez puszta filozófiai okoskodás.

Most, hogy utólag vagytok, azért van elképzelésed arról, hogy megtörtént-e ez az út az előadáson?

Nem tudom. Nem tudom, hogy a táncosok mit mondanak. Én is akkor fogok ezzel először találkozni, amikor meglátom az előadásról készített felvételt. Hogy én közben hol vagyok és hol járok vagy mit mutatok, az egy más kérdés. Ezen gondolkoztam nemrég, hogy mire emlékszünk. Ha én végignézem az életemet - nem kívánok meghalni, tehát nem azért teszem -, hogy mire emlékszem, egyszerűen elképesztődolgok idéződnek fel. Eszembe nem jutna az első szerelem például. Illatok, tárgyak igen. Elindulok valamelyik nap munkába, és egyszer csak azt érzem, hogy általános iskolás felső tagozatos vagyok. Akkor még volt délutáni iskola - hát azokat a délutáni fényeket láttam és azokat a délutáni illatokat éreztem. Ez történet. Ez megnevezhető történet, hiszen emlékszem. Feltétel, hogy emlékezzem rá. Visszatérve a kérdésedre - iszonyú nagy a rizikófaktor, hogy megtörténik-e. Ezen is gondolkodtam sokat. Kitűzzük a premier napját, tehát eldöntjük, hogy 2000. nem tudom hanyadikán meg hány órakor meg kell hogy történjen. Hogy a világidőhöz meg az én magam világidejéhez vagy a saját kis élettörténetem idejéhez képest ez megfelelőidőpont-e, azt nem tudhatjuk. Ahhoz mint egy alkimista kell kavarni, hogy megtörténjen akkor és ott. Ez sokkal bonyolultabb, mint gondoljuk. Mert miért jönne az akkor ott létre? Mert a történetek úgy jönnek, hogy odaérnek és jól pofon csapnak vagy beléd rúgnak, és egyszer csak azt veszed észre, hogy túlvagy rajta. Azt észre veszed. De hogy ezt létre kell hozni, mint egy alkimista, tehát hogy hogyan hozod létre a művészetet, meg miből, az hihetetlen őrület. Úgyhogy ezzel nem is foglalkozom.

Az első két előadás között jelentősen változtattál a figurádon. Az elsőben mint egy ősasszony - sárból és növényekből kialakított jelmezekben - léptél fel, a másodikban viszont már mint egy mágus, mint egy smaragdasszony. Miért váltottál?

Az egész ott kezdődött, hogy volt egy alapélményem. Tavaly nyáron voltam egy művésztáborban, és ott elvesztettem az éntudatomat. Illetve megszűnt az énképem. Ilyen még soha nem fordult elő velem. Ha más nem, de volt egy reggeli szemvillanás a tükörben fogmosás közben - szóval az ember emlékszik a saját arcvonásaira. Ebben a táborban csináltunk mindenféle feladatokat, amik között volt egy olyan, hogy hosszú órákra magamra hagytak egy olyan helyen, ahol senki nem járt, és csináltak nekem egy maszkot sűrű sárból, agyagból és madártollakból. Beleültettek egy fészekbe, ami köré egy labirintust építettek, azon át lehetett eljutni hozzám. Itt, magamra hagyva, olyan furcsa dolgokat éltem meg, amikkel ez idáig soha nem találkoztam. Megszűnt az énképem - hiszen nem tudtam, hogy nézek ki, azt csak abból tudtam lemérni, ahogyan az emberek, akik rám találtak, reagáltak. És én abból építettem fel megint a történetet. Belőlük. Ez volt az esszenciális magja volt annak a dolognak, amit sok éve csinálok. És azt találtam ki, hogy ez megismételhető. Hát nem ismételhető meg, ez kiderült, ugyanis olyan adomány volt ezzel találkozni - önmagam legbelső ismeretével, viszonyrendszerével vagy gondolatával -, amit nem lehet reprodukálni. Elsőként megcsináltuk a teret és a maszkot. Volt egy tükör, amiben én azért néztem, hogy mi történik - hát megközelítőleg nem ugyanaz volt. Emiatt jött, hogy váltunk, mert úgysem ismételhető meg az élmény, s így mintha még el is elárultam volna, ami történt velem akkor és ott. Ez nem játék, nincsenek felcserélhető dolgok. Miközben minden azt diktálja, hogy de. A műalkotások sokszorosíthatósága, mint tudjuk, meg a műanyagok... De én mégis azt gondolom, hogy nem - és az embereket sem lehet csereberélni. Apám mindig azt mondta, hogy nincs pótolhatatlan ember. Ugyan már, dehogynem. Mindenki az. És minden történet az. És ha én elárulom a saját történetemet, akkor önmagam válok hiteltelenné. Ezért kellett megváltoztatni azt a fajta Átjárókat. És akkor jöjjön a díva, a belsődíva, aki tisztán szellemi lény, és akkor próbáljuk meg erről az útról megközelíteni az átjárást. Sok mindent oda lehet tenni, de nem lehet elárulni önmagunkat. Egyszer megcsinálja az ember, kész. És nem azért, mert a közönség rajtakapna. Magad miatt.

Nekem egy másik dolog miatt is nagyon tetszett az Átjárók. Egy olyan dolgot sikerült létrehoznotok, ami nagyon ritkán sikerül. Hogy miközben a huszadik század folyamatosan mossa el a művészeti ágak közti határokat, aközben alig látni ilyen természetes átjárást két művészeti ág között. Ez tudatos volt-e?

Ez nem volt tudatos. Ezt te látod így. Szerintem ez egyikünknek se jutott eszébe. Csak az egymáshoz való kötésünk, ahogy araszolsz a másik felé. És az araszolásból ez az előadás lett. Hogy teljesen odaadd magad a másiknak. Hogy létrejöjjön, hogy megtörténjen. Egyikünk se onnan közelített, se a Kompmánia Társulat, se én, hogy kitaláljuk a filozófiáját, aztán megírjuk a pályázatot, és utána megcsináljuk az előadást. Ez fordítva történt. Olyan életszükséglet volt, mint ahogy vizet kell inni, ha szomjas vagyok.

Milyen tapasztalatokat szűrtél le ez után a kísérlet után?

Nem kísérlet. A táncosok is mindig ezt mondják, de én gutaütést kapok ettől, mert ez nem kísérlet. Mert vérre megy. Tapasztalatot persze sokat szereztem a színházi viszonyokról, mert nagyon ritkán dolgozom úgy színházakkal, hogy a színpadon vagyok, inkább a hangomat használják néha. Most sokat tanultam arról, hogyan születik egy tér. Vagy hogyan kell világítani, s hogy a világítással mennyi mindent létre lehet hozni. Meg azt, hogy ezt folytatni kell.

A hangoddal elég sok radikális dolgot megcsináltál már, de hát az ember folyamatosan változik. Hogyan látod magadat? Lehet azt tudni, vagy érdekel téged, hogy mivé változol?

Hogy mivé változom, az nagyon érdekel. Bizonyos elemeit lehet tudni és vannak sejtéseim a jövőről, hogy mifelé megyek. Az, hogy mit gondolnak róla az emberek, egyáltalán nem számít, mert hogyha számítana, akkor mindenféle önmegerőszakolási kísérleteken kellene keresztüljutnom. Egyébként én azt gondolom, hogy radikálisan újat csináltam, csak ezt most még nem lehet tudni. Ugyanis olyan szemtelenül - ez nem nagyképűség - és szabadon használom a hangot mint eszközt, de mint lelki eszközt is, amit nagyon ritkán vagy nagyon kevesen csinálnak, vagy hosszú-hosszú, több tíz éves tanulmányok után mernek oda eljutni, hogy kitérjenek előle. Én nem kitértem, én eleve így megtörtént lény vagyok...

A radikálisat nem feltétlenül az „új” értelmében mondtam, mert ezt én nem tudom megítélni.

Értem, de ne félj, nem sértődtem meg. Egyszerűen én tudom, hogy mit tudok, és kész. Ezt a mérhetetlen szabadon történő átjárást - már megint itt egy átjáró - a műfajok között, a hangtartományok és a stílusok között, ezt nagyon kevesen tudják megcsinálni. És ez nem minősít engem, ettől én még lehetnék förtelmesen amatőr meg hiteltelen. De én ezt hitelesen csinálom. Ezt nehéz elviselni tőlem, tudom. Pedig ez nem nagyképűség, pusztán olyan, mint hogy valaki tudja magáról, hogy le tud rajzolni egy vonalat. Én azt sajnos nem tudom. Úszni is rosszul úszom, de biciklizni imádok, meg szaunázni - bár ezeket nem tudom, mennyire lehet tudni. Énekes vagyok, ezt tudom.

*

Mesélj a táncos pályafutásodról, hogyan jutottál el a saját társulatodig?

Csabai Attila: Volt egy gyerekkori lökés, amikor elég intenzív balett-tréningen vettem részt, de ez megszakadt. A szüleim nem szerették volna, ha ez a dolog professzionálisan megjelenik az életemben, mert nem lehet belőle megélni, és erre volt már példa a családban. Úgyhogy humán gimnáziumba kerültem, de nem sokáig; párhuzamosan egy évre a pécsi művészeti iskolába jártam, és ott kezdődött tulajdonképpen a klasszikus balettel való találkozásom. Ez Pécsett volt, így a Pécsi Balett miatt nagyon jó tanárokkal dolgozhattam. Ekkor kaptam egy marseilles-i ösztöndíjat is. A saját formanyelv kutatása olyan 18-19 évesen már eléggé erős volt bennem, hiszen akkor jött egy döntéskényszer, hogy táncosként vagy nem táncosként dolgozzam-e, és ez részben abból állt, hogy párhuzamosan képzőművészettel is foglalkoztam. A tánc iránti elkötelezettségem akkor erősödött meg, amikor Budapestre, egy modern tánciskolába kerültem - és ennek most már lassan 7-8 éve. Ott négy évig dolgoztam. Nagyon sok előadást csináltunk a Petőfi Csarnokban, emellett nagyon sok helyen dolgoztam külföldön mint körbenéző és mint táncos. Igazán Hollandia indított el a saját formanyelvben, ahol Lumennel dolgoztam. Nagyon sokat tanultam tőle egy elég erős, három hónapos intenzív ciklusban, a szó szoros értelmében vett profi táncosokkal, akik gyerekkoruk óta ezt csinálják. Visszatérve Magyarországra, más körülmények, más helyzetek voltak. Akkor - de talán még ma is - nehezebb volt ebből professzionálisan megélni. Közben erős igényem volt a saját formanyelv kialakítására, és igazán szerencsés embernek érzem magam, hogy összekerültem azokkal a tehetséges emberekkel, akikkel ma is dolgozom. Például Ladjánszki Mártával. Vele akkor már elég hosszas kapcsolatom volt; egymás mellett balettoztunk három évig, igaz, anélkül, hogy egy szót váltottunk volna. De azt hiszem, hogy a közös tréning meg a közös munka meghozta azt az összetartozást és kötődést, ami a Kompmánia megalapításához vezetett. A biztonságot a Szkéné Színház nyújtotta, hiszen mindenképpen kellett és kell egy fix pont a társulatnak. Itt már harmadik éve dolgozunk.

Mit jelent ez a fajta táncszínház, amit testszínháznak is hívtok, s amit te formanyelvként határoztál meg?

Ez egy nagyon tudatos dolog. Amikor én ezt elkezdtem, még csak kísérletezésekről volt szó, és nem nagyon merültek fel az előadás lehetőségei. Viszont egyre jobban világossá vált számomra, hogy az, amit én megpróbálok létrehozni, vagy amit provokálok az emberekből mint rendező, mint alkotó, mint koreográfus, túlmegy egy kicsit azon, mint amit általában betanítunk, vagy amit én is tanultam a különbözőtechnikákkal. Ez a fajta testszínház nagyon fizikai és érzelmi dolog. Egy belőlem jövő, nagyon intuitív őrületnek és mindig az első pillanat mondanivalójának a megfogalmazása, megkötése és átadása abban az adott pillanatban. A darabok mindig így születnek és ez mindig nagyon intenzív érzelmi állapotot és maximális jelenlétet kíván az embertől.

Mit jelent ez a provokáció?

A provokáció egészséges dolgot jelent ebben az esetben, egyfajta elemeltséget a darabjaimban. Elemeltséget a való világtól, díszletben, kosztümben. Tehát nagyon kevés az archaikus dolog, és igazán az új dolgok érdekelnek. A provokáció tulajdonképpen ott születik meg, amikor az alkotó, vagy akivel éppen dolgozol, nem is sejti, hogy provokálva van. Méghozzá azzal, hogy az a szituáció, az a szerep vagy az tartalom, amit ő elkészít, bekerül a színpadra, a koncepcióba, és egészen másról kezd szólni. Az ő feladata annyi, hogy a már meglévő és betanult dolgot hozza létre, viszont a segítségével egy új jelentéstartalom jön létre. Ez nagyon jellemző a darabjainkra, hogy külön készülnek el a szólók, mindenkinek saját mondanivalója van, viszont a komplex élményben szinte egymást provokáljuk azzal, hogy nem is igazán tudunk a másikról.

Hihetetlenül intenzív fizikai és érzelmi jelenlét jön létre a színpadon az előadásaitokban. Hogyan lehet ezt a táncosoknál előidézni?

Akikkel dolgozom, azok mindig a barátaimmá is válnak. Nekem nagyon fontos, hogy emberileg és érzelmileg meg tudjunk egy témát találni, és hogy a szerep formálhatósága azon múljon, hogy őhogy érzi magát ebben a helyzetben. Azt hiszem, ez a legfontosabb. Kevés az erőszakoskodás, de nagy a felelősség, mert bizony, sokszor a saját állapotainkat is használjuk. Tehát a hangulataink, a próbafolyamatok során létrejövő állapotaink is sokszor belekerülnek az előadásba.

A társulatban mindenki hasonló technikai tudással rendelkezik?

Nem azonos technikai tudással rendelkező emberekről van szó. Akik most benne vannak a társulatban, Mártán és Gergye Krisztiánon kívül a saját növendékeim. Amit ma tudnak, azt tőlem tanulták. Azóta persze változott a dolog, eltelt egy csomó idő, most már mindenki mehet és körbenézhet egy kicsit. Kell három év egy társulat életében, hogy a táncosok összeszokjanak, még akkor is, ha azonos képzettségűekből áll. Igazán most kezdődnek azok a nyitásaim, és azok a dolgok, hogy professzionális emberekkel dolgozzam, tehát hogy ezt a formanyelvet vagy ezeket az energiákat átültessük a technikai részekre.

Hogy látod most a táncszínházi szakmát? Milyen most Magyarországon táncosnak lenni?

Azt látom, hogy ez a formáció, ahogy mi dolgozunk, tehát ez a fajta komplex táncszínházi élmény nem nagyon van jelen. Nem azért, mintha olyan különlegesnek gondolnám magunkat, csak hát ez egy nagyon kemény munka. Itt mindent mi csinálunk, a díszletektől kezdve a látványig - nyilván egyre több segítséggel, mert egyre több művész csatlakozott hozzánk, ez az ismertséggel is együtt jár, de itt nincs arra mód, hogy külön betaníts, hogy asszisztenssel dolgozz, hogy különváljanak a színpadtechnikai és a táncrészek. Ilyen nem nagyon van ma. Intézmény sincs rá, sem lehetőség, sem pénz, hogy olyan társulatok, tíz-húsz fős csoportok alakuljanak, akik ezt nagyon keményen űzik. Szólókarrierek vannak, gyönyörű szólókarriereket látok kortárs pályatársaknál.

A külföldi táncművészeti életbe hogyan tudtok becsatlakozni?

Erre másfél éve vannak próbálkozásaink. Amikor a Mikor iszom a semmit, mikor a csókját című darabunkkal nyertünk itthon, az előadás kikerült Kairóba a színházi fesztiválra. Az volt az első. A Románc bemutatója óta van lehetőségünk arra, hogy Nyugat-Európában is bemutatkozzunk. De elég tapasztalatlanok vagyunk, lévén fiatal társulatról van szó. Még meg kell tanulnunk az önmenedzselést. Nehezen tudjuk vagy találjuk meg ezeket a kapukat vagy helyzeteket.

Ahhoz képest, hogy mit vársz el saját magadtól és a táncosaidtól - ezt a nagyon erőteljes jelenlétet mindenféle szinten -, szerinted meddig lehet ezt csinálni?

Én abban hiszek és bízom, hogy ez a dolog most még nagyon sokáig fenntartható. Hogy ez az összetartozás, energia és összefogás még kitart. De pontosan tudni kell, hogy mikor kell leállni. Ezzel az intenzitással fel lehet jutni, majd le kell állni, és ennek a tapasztalatával tovább dolgozni. Ezt tartom a legfontosabb dolognak: a tisztaságot, amivel utána még élünk és dolgozunk. Egy társulatnál mindig évekről beszélnek, 5-6 év, jó tíz, tizenöt év... Nyilván más utakon is fogunk járni, de az a fontos, hogy tudunk majd oda vinni valamit, amit innen nyertünk.

Hogyan született meg az Átjárók? Kinek az ötlete volt a másik felé elindulni? Ez alapvetően egy dolog, de kettő is egyszerre: táncszínház és énekdarab.

Érdekes az Ágenssel való viszonyunk. Mi nem beszéltünk soha közös darabról, csak kölcsönösen megvolt bennünk a tisztelet a másik munkája és egymás iránt, megnéztük egymás koncertjeit, előadásait. Pontosan nem emlékszem, hogy ez kinek az ötlete volt, de tudom, hogy ez egy ponton találkozott. Azért érdekes ez az egész, mert az a zenei anyag, amivel Ágens dolgozik az Átjárókban, ez az ő koncertanyaga, amivel évekig fellépett, és bár én ugyanúgy végigültem a koncertjét, az a fajta vizualitás, ami létrejött a közös darabunkban, nem jelent meg előttem. Csak később, amikor beszélni kezdtünk róla.

Számomra nagyon izgalmas ez az előadás. Látszólag egyszerű dolog: egy négyszög a térben. Mögötte viszont egy hihetetlenül bonyolult rendszer, a címben jelölt átjárásokkal.

Igen, ez egy meglepődolog, ami tulajdonképpen az első előadás után vált igazán meglepővé. Akkor valami egészen döbbenetes élményt okozott mindannyiunk számára - nyilván azokkal a hibáival együtt is, ami egy bemutatóval együtt jár. Az egész átjárás abból indult el, hogy van az Ágens mint fogalom és hihetetlen zenei kincs a maga nagyon erős hanganyagával, és adott itt három ember, egy lány és két fiú. Szó sem volt arról az első időszakban, hogy itt átjárnánk egymás világába. A kezdeti koncepció annyi volt, hogy minden számnak van egy címe, amitől megpróbáljuk függetleníteni magunkat, felszabadítjuk a belsőenergiáinkat külön-külön és átjárunk a zenébe. Ez volt az indítás, hogy nem kommunikálunk, mindenki elmegy, nyomja, és aztán találkozunk. Találkoztunk is másfél hét után, és addigra megjelentek az ötletek. Mindenkiben kialakult egy kép, hogy mit szeretne csinálni, miről szeretne beszélni. De a lényeg igazából bent maradt. Így jöttek létre azok a meglepetések a bemutatón, amikről beszéltem. Érdekes módon mindenki megpróbált kötődni a nagyon ősi viszonyokhoz, vagy megpróbált a felületekhez ragaszkodni, de ezen túl létrejöttek a saját történetek - és maga a kötött improvizáción alapuló előadás. Megtörtént a csoda - átjártunk egymás terébe és egymás aurájába anélkül, hogy megbeszéltük vagy tudtuk volna.

Csak a zene volt...

Igen, csak a zene volt, hiszen Ágens aurája és lénye titok volt, hiszen azt ott láttuk meg mi is aznap, az előadás délutánján.

A zene felszabadított benneteket?

A zene is, meg a szabadság is, amit megkaptunk, hogy tényleg elmondhattunk valamit. Engem például nagyon izgatott a kispolgári létezésnek ez a fajta kapzsisága és zsugorisága, és az embertárs nélküliségnek a magányossága, amit mint karakter megjelenítettem. Ez a „nagyon várok valakit és nem jön, és körbevesznek a kis hétköznapjaim, és a gyerekkor emlékei”. És ezek nagyon izgalmasak voltak. Emellett Ágenst én végig valós figurának tekintettem. Bennem megszületett az átjárás, megpróbáltam a hangján keresztül belé is átjárni. Vagy kivenni onnan dolgokat.

Igazából tehát nem kötöttétek meg a próbafolyamatban, hogy mi a tartalma ennek az előadásnak.

Nem, egyáltalán nem. Az első dolog, amit Ágenstől kaptunk meg - és ez nagyon ritka ma már - a hihetetlen szeretetet és bizalom volt. Amikor azt mondja, hogy tehetségesnek tartalak, kiemellek téged, gyere ide és csináld. Ez tiszteletet és biztonságot jelent. Annak a biztonságát, hogy nem kérnek tőled számon semmit - hiszen te nyilván alázatos vagy és tudatosan dolgozol, hiszen nézők lesznek, hiszen ez egy előadás, hiszen ez egy megszerkesztett produkció... De az, hogy itt megszületett egymás felé egy nagyon furcsa morál, szerintem ez is egy titok, ami segítette az előadást.

*

Az Átjárókban megformált figurád egy különleges tánctechnikán alapul. Honnan jött ez?

Gergye Krisztián: Épp hogy húszéves lettem, amikor elkezdtem táncolni. Húszévesen az ember már olyan formanyelveket, mint a klasszikus balett vagy modern tánc, el sem kezdhet. A tradicionális indonéz tánc viszont, amivel akkor találkoztam, annyira más és furcsa világ volt, teljesen elragadott és magával vitt és mai napig visz tovább. Eleinte kizárólag ezzel foglalkoztam. Indonéz mesterektől tanultam, és egy ideig nekem csak ez jelentette magát a táncot. Később próbáltam nyitogatni egyéb irányokba, s akkor találkoztam Csabai Attila műhelyével.

Milyen speciális jellegzetességei vannak az indonéz táncnak? Mit igényel fizikailag és szellemileg?

Fizikailag nem a dinamika, hanem a lassúság, a magabiztos, kitartott pozíciók jellemzik. A legfőbb hangsúly, amit hirtelen el lehet mondani, hogy az indonéz tánc a lassúság dicsérete, vagyis annak a folyamatnak a megtanulása, hogy hogyan lehet egyetlen gesztust nagyon lassan kivitelezni, vagy mondjuk egy 15 perces szólótáncnál szinte csak állni a színpadon.

Hogyan tudod ezt a fajta tánctudást beépíteni abba a munkába, amit Attilával csináltok?

Ezek nagyon kötött, többnyire szakrális, szent táncok nagyon furcsa, határozott karakterekkel. Én itt ezt a kötött formanyelvet próbálom egy kicsit megbontani. Ha a technikáról beszélünk, akkor tudni kell, hogy az indonéz tánc egy kétdimenziós, sík tánc. Ezekből a síkokból vagy a két dimenzióból bemozdulni a harmadik dimenzióba, vagy egy-egy gesztusnak dinamikát adni, és főleg személyes vagy szubjektív érzéseket hozzáadni, ez az, ami engem érdekel. Hogy - bármilyen hülyén hangzik is - hogyan tud egy tradicionális módszer kortárssá válni, vagy beépülni a kortárs formanyelvbe.

Szükség van-e arra, hogy egyéb technikákat is megtanulj?

Igen, feltétlenül szükség van rá. Az indonéz táncnál évtizedekig tanulnak egy koreográfiát, és abból a tíz-húsz év tapasztalatból nyer valaki olyan kitartást, hogy azt már táncnak lehet hívni. De ebből a nagyon lassú táncból nem lehet elérni azt a fizikumot, ami mondjuk egy Átjárók-előadáshoz szükséges. Azt, hogy ezt végig tudom csinálni, Attiláék tréningjeinek köszönhetem, meg a sok balett órának. Mert kezdetben én is mint növendék vettem részt a társulat munkájában.

Amikor az Átjárókra készültetek, benned hogy alakult ki a történeted?

A kiindulási pont a tradicionális formanyelv volt, a történetben pedig nem egy papírmasé vagy vajangbábu szerű, hanem egy térben mozduló figura, aki önmagát keresi. Természetesen a zene volt az, ami vezetett engem. Ágens zenéje már nagyon régóta erősen hat rám, úgyhogy ebből indultam ki. A két maszk, amit használok, a két végletet jelenti. Ezek tradicionális maszkok, de nekem mint európai embernek is van velük viszonyom és van számomra önálló jelentésük. Az egyik egy kifinomult, a másik meg egy erőteljes férfimaszk: a szelídség és a vadság két szimbóluma. Azt próbáltam kifejezni, hogyan viselkedik az ember az egyikben, s hogyan a másikban. És azt, hogyan jut el az egyiktől a másikig.

Megfogalmaztad magadban, hogy az átjáró végén mi van?

Minden egyes előadáson másképp működik, hogy honnan és hova jutunk el. Nagyon nehéz, mert nekem előadás után több napra van szükségem ahhoz, hogy visszarendeződjenek a dolgok a hétköznapokra. Annyit tudok csak mondani, hogy megéltem valamit magamból, valami sokkal mélyebbet, mint amit az ember hétköznapi szinten meg tud élni.

*

Hogyan jutottál el a Kompmániáig?

Ladjánszki Márta: Piács Valériánál tanultam klasszikus balettet körülbelül négy éveg, heti rendszerességgel. Aztán úgy ítéltem meg, hogy nem vagyok egy balerina-alkat, úgyhogy abba kell hagynom sürgősen, mert semmi sikerélmény nem fog érni. Öt évre abba is hagytam a táncot. Aztán amikor vége lett a gimnáziumnak, és fél évig egy kis színi stúdióba jártam, ahol megint tánc- és mozgásórákat vettem, rádöbbentem, hogy ha valaha vissza akarok térni, akkor most vagy soha. A Műegyetemen épp akkor szervezték az IDMC kéthetes kurzusát, oda beiratkoztam, és ott annyira jó hangulat fogadott és annyira hihetetlen lendületű tanárok tanítottak, hogy valahogy visszakeveredtem a tánchoz. Még abban az évben elkerültem Zákány Magdolnához; nála modern és klasszikus balettet tanultam. Két és fél évet töltöttem ott, ahol is megismerkedtem Csabai Attilával és Bartus Nikolettával. Hármasban alapítottuk meg a Kompmániát 1997-ben. A társulat tulajdonképpen a Műhely Alapítvány által kiírt inspirációra alakult meg. Az első darabunkat a első hév és a lendület hozta létre. Miféle másik lények volt a címe, és közönségdíjat nyertünk vele.

Te a táncból élsz?

Úgy fogalmaznék, hogy tulajdonképpen csak a tánc van. Élni nem élek belőle, sajnos. Nagy szerencsém, hogy a családom mellettem áll, olyan lelki és anyagi támaszt is nyújtanak, hogy meg tudom tenni, hogy azzal foglalkozom, ami nagyon érdekel. Öt évig dolgoztam egy szerkesztőségben mint gépírónő a tánc mellett, de aztán 1998-ban abbahagytam, mert akkor több felkérésnek is eleget szerettem volna tenni. Berger Gyulával és Juhász Katával dolgoztam két új produkcióban, és mellette még a Kompmánia darabja is ment a Szkénében.

Mi a különbség a táncszínház és a testszínház között?

A táncszínház a szó hagyományos értelmében vett táncon alapul. A testszínházban olyan dolgokat is megengedhet magának az ember, ami esetleg távol áll a tánctól. Ez egy kicsit fizikálisabb és a forma vagy a technika nem annyira számít. Inkább egymás testével, húsával, fizikumával dolgozunk.

Hogyan tudtál együtt dolgozni Ágenssel?

Nem mondhatnám, hogy Ágens zenéje elsőre a szívem csücskévé vált, mert ez nem az a fajta zene, amit az ember otthon este bekapcsol, de mint munka, mint kifejezési forma izgatott. Azt tudtam, hogy amit csinálok, nem fog a virtuozitás irányába elmenni, inkább az apróságok, a belülről jövődolgok felé. Mind a látványban, mind az érzésben az apró dolgokra törekedtem, amit az aura is megenged. Éppen ezért lett például félköríves a nézőtér, hogy ha akarom, egy embert választhassak, hogy csak az ő aurájába mehessek bele, és csak őt egyedül próbáljam meg átélni. Aztán volt egy főpróbánk, ahol előálltunk a történeteinkkel, de akkor már mi is megijedtünk, hogy úristen, mi lesz itt. Úgy gondolom, erős darab lett. Valószínűleg éppen azért, mert mindenki a saját mozgásvilágát, a saját gondolatait, érzéseit és fájdalmait fejezte ki, amit belőle előhozott a zene. Érdekes, hogy a csúcspont majdnem mindenkinél ugyanabban a pillanatban jött el.

Miért pont a lavórt választottad motívumnak?

Az első verzióban az anyagokkal való foglalatosság volt a kiindulópont mindannyiunknak. Nálam a négy lavór a a négy elem helye: egy üres, egy vízzel tele, egy földdel, egy pedig tűzzel - ezt fénnyel oldottuk meg. De az egyszerűség volt a döntő, mert a mozdulaton volt a hangsúly.

A te figurád mozgásának van egyfajta katatón jellege, mint amikor valaki megszületik vagy megtanul egyáltalán létezni, járni. Hova jut el a te alakod?

Valóban két pont, az eleje és a vége, ami nagyon erősen élt bennem; ez a születés maga, de nem a valódi születésé, hanem az Ágensből való töltekezésé. Utána kimegyek a nézőkhöz - itt az érzékszervek izgattak, azokkal foglalkoztam, a szemmel, a hallással, a szaglással. A tapintással nem, azt nem mertem a nézőkkel megtenni. Sokan ezt úgy vették le, hogy megszületik egy angyalka, és próbál az emberekkel kommunikálni, de mivel nem jut semmire, megőrül. Ez egy nagyon leegyszerűsített verziója a történetemnek, de legalább eljut a nézőkhöz.

Hogyan látod a jövődet, milyen elképzeléseid vannak?

Hosszú távra nem tudok mit mondani, de valamitől azt hiszem, hogy nekem itt van teendőm. Hogy valami olyanra találtam, olyanhoz találtam vissza, amivel nekem foglalkozni kell, és tudok adni az embereknek, tudok hozzájuk szólni, és ezt nem szeretném csak azért abbahagyni, mert én, Ladjánszki Márta úgy döntök, hogy most befejezem. Úgyhogy amíg lehet, csinálom, amíg a fizikai határaim engedik, ezen az úton szeretnék továbbhaladni, szeretnék sok mindennel, sok mindenkivel megismerkedni. A tanításhoz még kevésnek érzem magam, úgy érzem, a színpadon kéne még sok mindent csinálnom. Vannak konkrét felkéréseim, vannak terveink a Kompmániával. Egy kicsit nehéz a sorunk, de talán majd lesz jobb is, és amíg még nem nagyon küldenek el, akkor még itt maradnék, és mozognék még egy kicsit. Ennyi.