„Mintha átestem volna” - Presszózás Ágenssel

Gyimesi Ágnes úgy másfél évtizede, a latin szótárban bukkant az Ágens szóra. Ezt a nevet kapta amatőr színháza, és 1992-től énekesnőként is így lép fel. Stílusán nehezen találnak fogást kritikusai - többnyire Diamanda Galashoz, Meredith Monkhoz hasonlítják, Ágens mérsékelt lelkesedésére. A Vígszínház az ő énekeivel mutatta be márciusban A Salemi boszorkányokat, ennek darabjai is hallhatók első - a Balkon mellékleteként megjelenő - lemezén.

Balkon: Egy ilyen beszélgetés során te Gyimesi Ági, vagy Ágens vagy?

Ágens: Ágens. De ez nekem is mindig fejtörést okoz. Az biztos, hogy nem azért neveztem így meg magam, mert nem vállalható a Gyimesi Ágnes, hanem azért, mert a mindennapi viszonyaimhoz képest annyira más húrokat pendít meg bennem az éneklés, hogy képtelen voltam a kettő között rendet teremteni. A mai napig sem tudok. Szóval ez egy skizofrén állapot - azért nem olyan vészes -, mert az, ami éneklés közben történik, akár a felkészülés állapotaiban, akár próbán, akár a színpadon, az teljesen más, mint ahogyan egyébként élek. El is távolítom különben.

Na jól van, de ez egy kávéház. Kávézgatunk, borozgatunk; ez mért nem lehet a magánélet része?

Ez egy rossz helyzet. Sokkal jobban örültem volna, ha nálam, otthon beszélgetünk. Az az én területem. Ott védve érzem magam, ott másra gondolok, oda más asszociációkkal lépek be, mint egy ilyen kávéházba.

Mást is mondasz?

Persze. Nem a szöges ellentétét, de itt más körülmények hatnak. Munkából jövök, oda fogok visszamenni; ez nem az a hely, ahol ha átlépem a kaput, kiismerem magam, fölismerem magam. Persze, abszolút belefér, hogy máshogyan mondanám. Legyen így. Nem mást, hanem máshogyan.

Az emlékeidre, az élményeidre nem reflektál, amit vagy ahogyan énekelsz?

Ez egy szigorú dolog. Az eszem szerint azt mondanám, hogy nem, a szívem szerint meg azt gondolom, hogy igen. Ahogyan élek vagy gondolkodom, annak lehet köze ahhoz, amit csinálok, de mondom, ez a két dolog teljesen szétválasztható. Nem azokat a történeteimet viszem az éneklésbe, azokat más utakon dolgozom fel. Szövegeket írok, bár azt sem Gyimesi Ágnes, hanem Rán Gid néven. Nem, tényleg... nincs köze. Máshonnan énekelek.

Jól van. Honnan?

Az intuitív készségemhez fordulok. Valamilyen úton-módon megérzem, hogy mi történik valójában. Nem azt, hogy mi a történet, hiszen azt le lehet írni, meg lehet szövegezni. Az én intuitív történeteimet nem lehet leírni, számomra az egyedüli lehetőség hanggá tenni őket. Ezért nem használok szövegeket. Anélkül is el lehet énekelni, hogy mi történik. Ez az egyetlen kapcsolatom a valósággal. Bizonyos pillanatokban, nagyon ritkán, de megélem, ami valójában történik, ami a dolgok mögött van. Sokáig azt hittem, hogy történetek vannak. De nem történetek, hanem gondolatok.

Az eddigi produkcióid jócskán színházszerűek. Színpadkép, fények, különös ruhák, a ruhákban egy viszonylag vonzó nő. Működik-e a lemezed nélkülük?

Kösz, hogy viszonylag... Feltétlenül működnie kell. Épp a napokban éltem meg egy krízishelyzetet, mikor is azzal szembesültem, hogy megszűnt a kapcsolatom mindazzal, amire rákérdeztél. Hogy a mesének ezt a részét el kell hagyni. A teret, a díszletet, a jelmezeket. Elég kétségbeejtő volt, mert miközben rájöttem, hogy mit nem, fogalmam sem volt arról, hogy merre tovább. Egyébként varázslatos dolog térben lenni, erősíti a jelenlétet, és visz magával, de én most ettől függetlenül szeretnék továbbmenni. Azt szeretném, ha a mese a hangban születne meg; egy kicsit túlsúlyoztam a dolgokat.

Amit csinálsz, azt négy-öt éve kezdted. Korábban mivel azonosultál igazán? Akartál-e valami lenni, úgy nagyon?

Persze, színésznő szerettem volna lenni. Igazából színészfajta vagyok; megvannak ennek az előnyei és a hátrányai. Nekem a hátrányaiból van több. A nagyszínházaktól, a színművészetitől ösztönösen idegenkedtem, inkább különböző amatőr csoportokkal próbálkoztam. Az volt a képzetem, hogy belőlem valaha majd klasszikus értelemben vett drámai színésznő lesz, de most már nagyon hálás vagyok a sorsomnak, hogy nem csinált belőlem színésznőt. Látom, hogy mi megy, hogy milyen kiszolgáltatottság van. Miután ebből az ábrándból sikerült kiszakadnom, akkor kezdtem el énekelni.

Merítettél valamit a színházasdiból? Egy rossz színházban mit lehet megtanulni?

Azt, hogy mennyire hiányzik mindaz, amiről mindenki beszél. Hogy mennyire nincs egymáshoz húzás, hogy mennyire nem figyelünk egymásra, hogy mennyire egyedül vagyunk a színpadon. Hogy mennyire lehet imádni egy rendezőt, aki átnyúlhat a fejed fölött, aki számára egy darab test, vagy egy szövegmondó gépezet vagy. Ács János kivételével sajnos nem találkoztam elementáris rendezőkkel, bár azóta már ő sem elementáris. Benne hittem, neki elhittem, hogy képes olyan erőt barkácsolni a színpadon, amiért érdemes megcsinálni bármit.

A közösségi élmény hiányának szerepe van abban, hogy most többnyire egyedül dolgozol?

Persze. Amikor nem működik a sok, akkor nincs más, mint hogy egyedül.

Mondhatjuk, hogy tudatos döntés volt, hogy nem akartál zenekart, mert majd egyedül...?

Hogy nem akartam zenekart, az tudatos volt, de hogy egyedül maradtam, az inkább a sorsom. Ha nem váltok, belepusztulok. Senki nem engedheti meg magának, hogy elmenjen az útja mellett.

És az a pasi (Boudny Ferenc _ a szerk.), aki időnként zenét ír neked, hogy került a képbe?

Az a pasi hetedik éve a kedvesem. A pasim. Velem együtt jött át ezeken a dolgokon, ő rockzenész volt, aki a heavy metált szerette. Neki köszönhetem, hogy énekelek. Három-négy év kellett, hogy áttépjem a magam oldalára, elég kemény munka volt, nem akarta. De most itt van, velem dolgozik, és elhiszi, hogy ezt kell csinálnia, mi több, már örömét leli benne, nem élettársi szolgáltatásként kapom, nagy nehezen kifenyegetve vagy kiudvarolva.

Te is örömödet leled benne?

Igen, de azért hozzátenném, hogy az ilyen éneklés nem fenékig tejföl. Amikor elkezdtem, még az volt, mert ahogy az ember magára ismer bizonyos motívumokban, fölismeri, hogy milyen a világ, hogy mi felé kell kacsingatni, hogy mi a jó, mi a nem jó. De ez a jó érzés megszűnt. Elmúlt az az öröm. Hortobágyival (Hortobágyi László zeneszerző _ a szerk.) volt egy vitánk, különböző megmérettetéseken kellett átcsúsznom, mindig azzal érvelt, hogy ha nekem jó érzés, akkor nem lehet jó, amit csinálok. Ezeken, köszönöm szépen, túl vagyunk. Azóta három év telt el, és eljutottam oda, hogy ne tudjak állást foglalni.

Egy interjúban azt olvastam, tanárképzőre jártál. Miért nem lettél tanárnő?

Nem szeretem azt a közeget. Semmi közöm hozzá. Nem...

Bocs... mihez nincs? A gyerekekhez, a hatáshoz? Egy előadás az is...

Imádom a gyerekeket, de képzelj el egy órát, amit én tartok. Na jó, még nem ismersz annyira, hogy ezt el tudd képzelni. Nem, egy percig sem. Nem azért mentem főiskolára, hanem hogy időt nyerjek.

Milyen szakra jártál?

Magyar-népművelés. A népművelést, tudod, miért választja az ember. Szegedet meg azért, hogy innen elkerülhessen. Aztán a papa visszavitt. A magyar, az rendben volt, az érdekelt. Nem, tényleg, semmi közöm hozzá. Nem megy nekem. A kommunikáció bizonyos szintjén megállok, és megijedek. Hogy vigyem át, amit nem ért? Türelmetlen vagyok. A lehető legrosszabb.

Neked gyerek?

Nincs.

Mért nincs?

Nem érzem úgy, hogy lennie kéne. Tényleg nem érzem. Bizonyos pillanatokban, mert nő vagyok, nőből vagyok, elkap a hevület, olyankor látom a bébit magamban, meg magamon, meg magam körül. De még nem érzem, hogy...Talán nem is kell, nem tudom. Olyan elementáris vágy nincs bennem.

Kapcsolatban van ez az énekléssel?

Azt hiszem, egyre jobban. Nem karrierfüggő módon, nincs benne semmi ilyen; egyszerűen annyit változom mostanában, hogy nem tudom azt a biztonságot jelenteni, amire egy picinek szüksége van. Hogy feltétel nélkül érezze azt a levegőt, amiben léteznie kell. Ha férfi lennék, talán másképp volna, de egy nőnek ezt sokkal komolyabban kell vennie. Sok nőt látok, aki csak azért szült, mert abban a korban volt. És most ennek a levét issza a gyerek.

A te számaidnak, ha szabad így mondanom, nincs szövegük, de adsz nekik címet. Régivágású, erőteljes érzelmi felhanggal bíró címeket.

Ezek megnevező címek. Éppolyan megnevezések, mint amilyen az irányt jelentő Ágens. Megnevezem azt a helyzetet, amiből énekelek.

Ugyanazt a jelentését éled meg éneklés közben?

Ha jól sikerül. Van egy hívószó, mint például a könyörgés, ami előhívja mindazt, amit számomra a könyörgés jelent. Úgy néz ki, hogy van egy alapkönyörgés, és arra ráéneklem, ami akkor spontán történik bennem; ennyiben újabb és újabb jelentései is lehetnek a könyörgésemnek. Mást nem teszek bele, annyira nem lehet esetleges. Ha annyira esetleges lenne, az nagy baj lenne.

Szoktad hallgatni a felvételeidet?

Szoktam. Amikor már csak az van, amit én csinálok. Amikor más nincs, amiből energiát meríthetek. Másfelől elképesztő dolgokat lehet abból tanulni, amit két hete felénekeltem. Elcsípni a hamisságait, felismerni a szükséges irányváltoztatásokat. Volt olyan idő, amikor nem bírtam, ha valakinek meg kellett mutatni, most nincs ilyen. Most szívesen hallgatom magam. Bizonyára azért, mert változások előtt állok. Kell, hogy tanuljak magamtól.

Foglalkoztat, hogy egy ilyen típusú zenére nem könnyű rátapadni; hogy a hallgatója nem tudja veled együtt dudorászni...

De tudja...

Tudja a mocsok?

Tudja... Nem, nem... Van egy átkom, amit énekelni szoktam; ha odafigyelnek rá, egy elég kemény dolog. Számomra is igen megdöbbentő volt, amikor egyszer valaki odajött hozzám koncert után, hogy hájjáhühahühájjáhü, és visszakaptam azt a dallamot, nem poén szinten. De nem erre megy ki a játék, természetesen. Még mindig megveszekedett őrülettel hiszek abban, ami a színpadon történik, és ebből a szempontból nem érdekes, hogy lehet-e dudorászni. Ha megtörténik, megtörténik, ha nem, nem. Most azon dolgozom, hogy minél többször megtörténjen. Azt gondolom, a hangommal le tudom az embereket vinni oda, ahová valóban érdemes kacsingatni. Ami e mellett még nagyon érdekel, az az idő. A különféle viszonyai. Az érdekel, hogy mikor áll meg, hogy mikor vagyunk képesek arra, hogy akár egy ilyen kávéházban, amire korábban utaltál átlépjünk azon, ami érdektelen. Hogy egy beszélgetéssel, a gondolataimmal is el tudjam juttatni az embereket az időtlenségbe.

Már ha ez a hallgatónak is buli...

Mindig megkérdezem, hogyan hat. Akkor is, ha nem hat. Egy időben nem érdekelt, most nagyon. Azt szokták mondani, hogy képeket látnak, és ez nekem elég. Nem meséket, hanem képeket. Látvánnyá alakul a hangom. Erről szoktak beszélni, vagy hogy teljesen szar. Ez a másik. Amikor nem értenek semmit. Volt egy jó élményem New Yorkban. Szerveztek a filmesek egy koncertet, aztán nem is került a filmbe. Egy karaoké klubba vittek, kellemes hely, sokan voltak, szebbnél szebb hangokkal. Na most képzelj ott el engem, amint péntek este megzavartam az együttlétüket, negyedóra from Hungary. Hát borzasztó volt. És közben tetszeni kellett, tudod, a film. Elképesztő közönnyel néztek, én meg nyomtam a dalokat, jó közel voltak, éreztem, hogy mit gondolnak. Semmi nem történt. Én ott meghalok, és semmi. Aztán a végére feloldódtak e szigorú tekintetek, és megtapsoltak. Jól leitattak, maguk közé ültettek, s az egyikük mondta, hogy nem érti, mit csinálok, és hogy ezzel a hanggal mért ezt csinálom, de gyönyörű volt. Ez volt a legnagyobb dicséret, amit valaha kaptam, egy másnapossággal társítva.

Egy ilyen filmszerep a színházi múltadhoz kötődik, vagy már az éneklésről szól?

Már erről szól. Semmi köze a színészi múltamhoz, hál' isten. Szalai Györgyi és a Dárday István Tükröződések - Velence az időben című filmjére utaltam; most mutatták be a filmszemlén. Különdíjat kapott, nem értem, hogy miért. Nagy kalandja lehetett volna az életemnek, ha Szalay és Dárday nem olyan szentimentálisak. Szerintem úgy készíteni filmet a halálról, mint ők, az méltatlan a halálhoz. Engem amúgy arra használtak, ami a hangomban van; kilöktek a lagunákba, hogy énekeljem, amit megélek közben. Olyanokat énekeltem, mint előtte sosem, nekik köszönhetően. És képileg is megvolt, csak ebből sem használtak egy kockát sem. Azt használták, amikor olyan helyzetekbe kényszerítettek, ami egyáltalán nem következett a nő figurájából. Nem az enyémből, senkiéből. Végül is épp azt nem vették figyelembe, amiért engem kerestek meg. Különben sokat tanultam. Megtanultam, hogy milyen egy stábbal három hétig együtt élni, hogy milyen bezárva lenni egy New York-i szobában, hogy miként durvulhatnak el helyzetek.

Bántanálak kicsit. Olyan műfajt választottál, amelynek nincs, s vélhetően nem is lesz köze a népszerűséghez. Ugyanakkor, úgy tűnik, jócskán van benned hiúság és önmenedzselésre való hajlam. Összefér ez így?

Ez furcsa helyzet, feltűnt nekem is. Én azt hiszem, hogy amit csinálok, az szerethető dolog. Akár népszerű is lehet. Olyan húrokat pendít meg, amelyek bárkihez közel állhatnak, amelyekre az embereknek szüksége van. És hát valamilyen úton-módon támogatnom kell magamat, ha már más nem támogat - akár a magam ellenére is. Persze gyakran eszembe jut, hogy nem így kéne csinálni, nem kéne mindent elvállalni. Régebben évente csak egyszer-kétszer léptem fel, de boldogtalan voltam attól is. Így sem vagyok boldog, de így legalább érzem, hogy működöm. És úgy érzem, még nem kell attól tartanom, hogy ez a működés puszta reflexszé, beidegződéssé válhat. Remélhetőleg nem veszítem el a kontrollom.

Az miért van, hogy kiráz a hideg, ha Galashoz (Diamanda Galas görög származású amerikai énekesnő, aki az AIDS-től ihletett „intravénás hangoperációival” híresült el _ a szerk.) hasonlítanak?

Azt szoktam mondani, hogy könnyű úgy közelíteni valakihez, hogy jól körbenézünk, kihez hasonlít. Amikor az első ilyen információt kaptam, nem is tudtam, ki az a Galas, aztán persze gyorsan meghallgattam, és rájöttem, hogy teljesen mást csinál.

Spirituálisan vagy technikailag?

Spirituálisan. Technikai értelemben nagyon hasonlítunk, valóban. De aki figyelmesen hallgatta Galast, és figyelmesen hallgatott engem, az nem von párhuzamot. Annak teljesen nyilvánvaló, hogy miben különbözünk. Azzal együtt, hogy tényleg vannak olyan hangjaink, amelyek érintik egymást. Nyilván bennem van, mert közel áll hozzám.

Nem arról van szó, hogy félsz: kétségbe vonják az eredetiséged?

De arról. Hogy a fenébe ne. Ez is benne van. A közelmúltig nekem nagyon fontos volt, hogy ez a műfaj az enyém. Most már nem olyan fontos. Háromnegyed órát buszoztam egy külvárosi rádióba menet, egyedül voltam, nem kellett senkivel beszélgetnem, és ezalatt rádöbbentem, hogy mást kell csinálnom, mint amit eddig csináltam, és nem azzal kell foglalkoznom, hogy kihez hasonlítanak. Azelőtt nagyon sokat foglalkoztam vele. Ez most olyan volt, mintha átestem volna valami tragédián.