Előadások / Munkák Interjúk Kritikák/Írások Képek Videók Ágens CD Audio Hírek E-mail Partnerek:



„Felnőtt példány lettem”

Martinovics Tibor: „Felnőtt példány lettem” - Ágens a kortárs operaénekesnő

Az Írók Boltjában egy kora délutánon felállt székéről és elkezdett énekelni, saját kitalált nyelvén. Szuggesztív volt, sugárzott. A könyvesboltban dermedt csend, később tolakodás a frissen megjelent cd lemezéért. Egy középkorú férfi, egészen közel hajolva, odasúgta nekem: ő az Ágens, és hogy földi halandót még nem hallott így énekelni. Úgy négy éve ennek. Még akkor, ott, közvetlenül a lemezbemutató után, megállapodtunk, hogy leülünk majd beszélgetni. Leültünk többször is, de az újságcikk készítés valahogy eddig elfelejtődött.

Hol dívaként mutatják be különböző hazai tévécsatornák, hol démonikus erőket idéző énekesként emlegetik, alkalmanként kortárs táncszínházi előadás fő vagy éppen mellékszereplője, kihívóan szexuális töltetű versek publikálója, vagy éppen prózai színdarabban látható. De vannak időszakok, amikor főállású anya, olyankor a lassan már két éves Lidi lányán kívül semmi más nem érdekli. Ő Ágens, ahogy maga szokta mondani: a talált nyelven éneklő.

- Sok ellentmondásos véleményt lehet rólam hallani. Akadnak jó néhányan, akik nem kedvelnek, sőt elutasítóak velem. A nyíltságom próbára teszi a viszonyokat. Ráadásul senkihez nem tartozom, semmilyen bagázshoz, szellemi kaszthoz, de igazából még zenei irányzathoz sem kötődöm. Azt szoktam mondani, hogy sok más műfajt is magába foglaló kortárs operát énekelek, mert ma már ez a meghatározás áll legközelebb a zenémhez, ám így elég gyanús, ráadásul nincs úgynevezett igazolást adó szakvégzettségem. Márpedig az emberek többnyire ragaszkodnak a kényelmes, tét nélküli helyzetekhez, azaz mondják meg nekik, mivel illetve kivel van dolguk, és arról mit gondoljanak. Kapaszkodók nélkül nem mernek felvállalni döntéseket és szituációkat. Szóval nagyon keményen meg kellett küzdenem a létjogosultságomért.

- Ez már jó. Az efféle konfliktusok energiát adhatnak és rákényszerítenek a következetességre.

- Eleinte inkább csak a konfliktusok voltak meg, miközben én még nem tudtam pontosan, hogy ki vagyok. A párom, aki zenész, ébresztett fel engem. Játszott valamit otthon a lakásban és kérte, dúdoljak rá. Ez tíz éve volt. Persze egészen más utakon jártunk, és járunk ma is, de neki köszönhetem, hogy énekelek.

- Addig mi volt?

- Szerelmek, kapcsolatok. Szinte mindenbe belementem, megforgattam magam a szituációkban, megengedtem magamnak, hogy úgy éljek, ahogy akarok. Ha az embernek nincs meg az útja, kipróbál sokmindent. Éreztem, hogy van valami bennem, csak meg kell találnom a kibontásának lehetőségét, úgy tűnt sokáig, hogy ez a színészet lesz. Azonban én a történetek felől akartam megközelíteni a színészetet, a megélt történeteim felől, és nem a színművészeti főiskola felvételi elvárásaival törődtem. A felvételin persze egyből kirúgtak. Megsértődtem, ahogy kell, de közben rájöttem, hogy semmi közöm ahhoz a színjátszáshoz, amit elvárnának tőlem.

- Tehát későn kezdtél el énekelni, mindenféle előképzettség nélkül, mindjárt olyat, amiről senki nem tudta megmondani, hogy tulajdonképpen micsoda.

- Valahogy így, persze jártam én szolfézsre, ének iskolába, de szinte még gyerekként. Magam sem tudtam pontosan megfogalmazni mit csinálok, de a zsigereimben éreztem, hogy valami lényeges történik meg a hangokon keresztül. Felkerestem az akkor általam hitelesnek tartott művészeket, megmutattam nekik a felvételeimet, eszembe sem jutott támogatást vagy ilyesmit kérni tőlük, csak annyit akartam, mondjanak valamit róla, mert nagyon támadható volt az, amit csináltam, és bizonytalan is voltam magamban. Páros lábbal rúgtak ki. Volt, aki kifejezetten megalázott. Balassa Péter volt az első, aki hiteles énekviszonyként fogadta el a munkáimat és szereti ma is őket.

- Hogy jutottál el hozzá, gondolom nem koncerten látott?

- A filmművészeti főiskolán volt az egyetlen nagyerejű és -tudású tanárom. Rákérdezett, hogy én vagyok-e az, aki azokat a bátor, szexuális verseket közölte valamelyik folyóiratban. Mondtam, igen én vagyok, de hallgassa meg az éneklésemet és adtam neki egy kazettát. Azóta is szeretettel gondolunk egymásra, mindig tudja, éppen mit csinálok.

- Pedig újabban nehéz követni. Korábban évente néhány fellépésed volt, most meg az önálló koncertjeid, a kortárs táncszínházi és egyéb bemutatók szinte egymást érik.

- Az elmúlt hónapban húsz fellépésem volt, ez rengeteg, magam se tudom, hogy bírtam ki. Régebben nem tudtam éjszakánként hangosan gyakorolni otthon a szomszédok miatt, csak erősen koncentráltam, elgondoltam magamban az éneklést. Hát ez már tényleg messze van. Felnőtt példány lettem. Tudtam, hogy a gyerekem meghozza ezt nekem. Kiteljesedtem őáltala, beállt egy fizikai és szellemi egyensúly, ami számomra mindig problémát okozott. Most kell intenzíven énekelnem. Saját viszonyaimmal foglalkozom, nem hagyom, hogy felzabáljon az úgynevezett professzionális világ. Nem kényszerülök arra, hogy bármit elvállaljak, csupán az életben maradás érdekében, vagy azért, hogy köztudatban legyen a nevem. Én ráérek. Magamat csinálom.

- Szerepelsz a Nemzeti Színházban bemutatott Az ember tragédiája című előadásban, ami már csak azért is meglepő, mert annak az underground művész világnak, amelyből te is származol, nem ez a közeg a lételeme.

- Volt is néhány komoly vitám a barátaimmal... Szikora János, rendező kért fel a darabra. Kiborultam, mert engem zavar az a politikai massza, ami ránehezedik az előadásra. És hát én is az Élet és Irodalmat olvasom. Találkoztunk, Szikora sugárzott. Elvállaltam. Sok elvhű barátom van, óvtak a dologtól, de én a művészetben hiszek. Tudom, hogy elcsépelt, de valóban nagy kihívás Az ember tragédiájában szerepelni. Nem bántam meg.

- A saját előadásaidat csupán néhányszor állítod színpadra. Hogy viseled a kőszínházi folyamatos fellépéseket?

- Bár csak három jelenetben szerepelek, nagyon kell figyelnem, hogy benne legyek a történetben. A színpadi létet az alkotás idejét követő önismétlésnek tartom, ezért unom meg hamar, és már az újabb feladatra koncentrálok. Állandóan az új irányokat keresem, új formanyelveket tanulok. Mindig érnek meglepetések, hogy mifelé képes elvinni a hang. Azt hiszem, igazából zavarban vagyok ha közönség előtt lépek fel.

- Ebben azért van némi ellentmondás...

- Van, mindig is ellentmondásos személyiség voltam, így élek. Földi és égi viszonyok keveréke vagyok, ami örök gyötrelem, mert ide-oda vibrálok. Valami még hibádzik, ezzel tisztában vagyok. Az éneklést arra használom, hogy dimenziót válthassak, megtapasztaljam és megtanuljam azt, amit nem tudok. Kettősség jellemez. Nyitott személyiség vagyok, ugyanakkor zárt világban élek. Erős női attribútumokkal rendelkezem, de mindig izgattak a maszkulin viszonyok is.

- Mondod tovább?

- Mindkét nem létét, létformáját tökéletesen átélem és átérzem. Szenvedélyes vagyok a mai napig, a férfi és női energia folyamatosan váltakozik bennem, de mindezt most már főként az előadásaimban használom. Mindenféle női és férfi furmányt bevetek, hogy közelebb kerüljek ahhoz a működő valósághoz, aminek észlelését megnehezíti illetve lehetetlenné teszi a szemünkre bocsátott „jótékony” hályog. Tudod, „tükör által, homályosan”... Az új előadásom, amelyet szeptemberben mutatok be a Trafóban, is erről szól: melyek azok a belső járatok amelyeken keresztül átjuthatunk ezen a hályogon. Kevés esélyünk van, de a mű létrejöttének időpillanata, a szerelem ideje, lehetőséget ad erre, a többi csak vágy, elgondolás.

- Magánélet és alkotás elválaszthatatlanná válik?

- A törekvés ugyanaz. A képzelet és a valóság puhán egymásba olvadjon. Van ilyen, ez maga a csoda, időnként be is következik. A sors megajándékozott már ilyen kiemelt pillanatokkal. A viszonyokban sincs különbség. Azért csinálom meg a dolgokat, hogy azok megtörténjenek, tehát csak én számítok, nincs közönség. Bárhogy alakul, úgyis mindenképpen belepusztulok. Alkotóként és nőként egyaránt. Időnként megkívánnak, mint egy egzotikus állatot. Mindig szólok előre, nem biztos, hogy neki ez olyan jó lesz, de ezek általában nem szoktak hatni. Aztán amikor kiderül, hogy nem tudnak bekebelezni, akkor már nem vagyok annyira kívánatos. Teljes valójában látom azt, akivel szoros kapcsolatban vagyok, látom az ő valóságát, azt, amiben éppen benne van, ez életveszélyes dolog, mert nincs értelme hazudni nekem. Sok elhagyás volt ezért az életemben.

- Aztán mentél tovább a következő történetbe. „Valódi átjárást” biztosító szerelembe.

- A szerelemről fölösleges gondolkodni, semmi addig ismert életviszonyod nem állítható szembe vele, ha beindul, minden ellene hozott elhatározás megsemmisül. Jön az örvény, kiemel az időből és felzabál. A kérdés csak az, mikor okád ki magából.

- Egyébként is mindig mindent a nulláról kell kezdeni.

- Újból és újból meg kell küzdeni mindenért. Régen nem voltak bennem félelmek, sokkal magabiztosabb voltam. Most, hogy az improvizációtól távolodom, már egyre többet foglalkoztat, hogy meg tudom-e valósítani azt, amit elgondoltam. Egy perc alatt képes vagyok elveszteni mindenem, amim van. Voltak nagy bukások az életemben, egyszer másfél évig egyáltalán nem énekeltem... addig tartott, míg újból magamhoz tértem.

- Ha otthon vagy egyedül, mit kezdesz az időddel?

- Néhány hónapja költöztünk ki a hetedik kerületből egy kertes házba. Amikor először megláttam a lenyűgöző kertet, remegett kezem-lábam, tudtam, itt kell élnem. Kevés volt a pénzünk, de valahogy megoldottuk. Nagy örömet okoz, ha könyékig túrok a földben és ha kihúzok egy gazt a kertben. Van, hogy egész nagyra hagyom nőni, akkor még jobb kihúzni. Imádok locsolni és füvet nyírni is jó. Ültetni még nem ültettem, de meg fogom tanulni.