Előadások / Munkák Interjúk Kritikák/Írások Képek Videók Ágens CD Audio Hírek E-mail Partnerek:



Jönnek a valós történetek

Herczeg Béla

Ágens 1992-ben lépett először énekesként színpadra. Zenéje nem köthető irányzatokhoz, ezért kritikusainak is állandó fejtörést okoz, minek nevezzék, amit csinál, ám kísérleteik - amelyek meglepő kreativitásról tettek tanúbizonyságot - sokszor meddőnek bizonyultak. Ágens szerencsére nem azzal vesztegette idejét, hogy előadásai műfaját meghatározza, inkább énekelt. Az alkotómunka állomásai: évente több koncert, filmszerepek és zenék, illetve két CD (Ágens, Szerzői kiadás, 1998, Égi-földi, Periferic Records, 1999). A KompMánia Kortárs Táncszínházi Társulat új darabjának - melynek május végén lesz a bemutatója a Szkéné Színházban - fő zenei elemeit ő szerezte és ő is énekli - többek között egy Agnus Deit is.

Két lemezeden előfordul, hogy a hangodat kísérettel halljuk, legújabb munkádban, az Agnus Dei-ben azonban „tisztán” a háromszólamú éneklést választottad.

Az Ágens és az Égi-földi lemezek azt dokumentálják, hogy volt az életemben egy olyan periódus, amikor a saját hangomat kellett megtapasztalnom, megtanulnom. Most már sokkal bátrabb vagyok. Egyedül könnyebb elvinni a balhét, mint egy zenekarral a hátam mögött. Ez az én ügyem. Egyébként is nehéz olyan zenészeket találni, akik megértik, hogy mit akarok, akik velem egy hullámhosszon vannak.

Nem is kísérleteztél azzal, hogy fellépéseiden zenészekkel dolgozz?

Volt egy ilyen időszakom, de nem jártam sikerrel. Mostanra változott a helyzet: már engem találnak meg, leginkább a klasszikus zene területéről érkezők. Terveim között szerepelnek olyan előadások, amelyekben egy brácsással és egy zongoristával lépnék fel.

Évekkel ezelőtt, amikor énekesként megmutattad magad, nemhogy zenekar nem állt mögötted, de még előre felvett, általad felénekelt szólamok sem „kísértek”. Hova tűnt ez a csak a saját hangjában bízó Ágens?

Szó sincs gyávaságról: ez egy fejlődési periódus első állomása volt. Először is rátaláltam arra, amiről tudtam, hogy ez az, ezzel akarok foglalkozni. A hang használatával mint életformával. Elkezdtem tanulni, mit jelent a hangom. Kiálltam egyedül a közönség elé, és gyerünk. Ezután kezdtük el szerkeszteni - Boudny Ferenccel, aki a lemezeim zeneszerzője - ezt a hangot, megpróbáltuk a helyére tenni. Erről szól az Ágens és az Égi-földi. Az új énekléseim más irányba fordultak, sokkal elmélyültebb munka eredményei, ezenfelül sok klasszikus zenei elemet tartalmaznak - hozzáteszem: mint improvizáció. Itt is erről van szó.

Sajátos improvizatív éneklési technikád miképpen alakult ki?

Nagyon kemény küzdelem volt... A hangom önmaga alakította ki magát. Nem járok énektanárhoz, a hangom fejleszti magát. Egyedül a jelentés, a hang mint viszony, mint rendszer számít, az, hogy mit szimbolizál, ami vezet - engem és a hallgatót egyaránt.

Miért volt akkor egyáltalán szükség a hang mellett zenére?

Mert úgy éreztem, hogy az adott darabhoz szükség van rá. A teljességérzetemhez szükséges. Most viszont a komolyzenéhez történő közelítésem köt le. Ez érdekel, de nagyon megviselt az Agnus Dei feléneklése. Új működési irányt/lehetőséget éltem meg a hangomon keresztül, és ez mindig megvisel.

A kortárs zene képviselői panaszkodnak: a klasszikus zenével foglalkozók és a populárisabb irányzatok képviselői sem fogadják be őket.

Szegények... Ez nem érdekel. Én énekelni akarok, és énekelek is, azt, amit én jónak gondolok, mert mást nem tudok és nem vagyok hajlandó. Azt értsd meg, hogy engem a zene filozófiája is csak olyan szinten érdekel, hogy a saját gondolkodásom - és ezáltal az a hang, amit nyilván a gondolkodásom is vezet - honnan hova jut el, mert a gondolati fejlődésemnek köze van a hangom fejlődéséhez. Én elgondolom a hangot és azt a környezetet, amelyben énekelni fogok. Ez igaz a koncertre és a stúdiófelvételekre is. És akkor megtörténik, vagy nem történik meg. Mostanában az előbbi a gyakoribb - szeretnek az istenek. Ehhez képest mellékes, hogy valamelyik zenei kaszt befogad vagy sem.

Ösztönös és spirituális előadásmódról beszélnek veled kapcsolatban kritikusaid. Egyetértesz velük?

Az ösztönösnél kicsit azért többről van szó, a spirituális az már közelít. Van ennek egy szellemisége, amit nehezen szoktak elismerni. Az a zene, amit én csinálok: odaadást igényel, mint bármi más fontos dolog, ezért elementáris. Ezért van, hogy el tudom „vinni” az embereket, meg tudom velük osztani az örök jelenidejűséget, vagyis az alkotás pillanatát.

Több kultúrában is a hangnak varázserőt tulajdonítanak - akárcsak te -, elég, ha a sámánok ráolvasását említem. Nyilván ismered a sámánénekeket lemezekről. Milyen élményként ért? Ráismerésként hatott, vagy csak mint adott kultúra érdekes és egzotikus megnyilvánulásával foglalkoztál velük?

Ez nagyon érdekes, mert nálam minden fordítva van. A hasonlóság ellenére ezek csak elemei annak a dolognak, amit én csinálok. Használom, de nem úgy, hogy láttam a tévében a szibériai sámánt énekelni, és akkor nosza rajta, ezt én is meg tudom csinálni. (Egyébként képes vagyok rá, de nem megcsinálni, hanem létezni a történetben, ezért nagyon veszélyes, úgyhogy a szerepeket nem csereberéljük....) Én előadom a saját zenémet, és akkor valaki jön, hogy jéééé, ez pont olyan, mint amikor az a sámán énekelt.

Hogy van ez akkor?

Ami fontos: nem teszem magam semmilyenné, nem akarok - és nem is tudok - senkit utánozni, ezért nehéz megérteni, amit csinálok. Van, aki szerint ez blöff, amire csak azt szoktam mondani, hogy mi abban a blöff, hogy kiállok a hangommal a színpadra és dalokat énekelek? Mert „csak” erről van szó. Mi ebben a blöff? Az ő félelme, hogy nem húsz évig tanultam a Zeneakadémián, hanem csak előtört belőlem - nem akarom ezt misztifikálni -, de ebben a helyzetben nehezebben megy a címkézés.

Mi az a képesség, amelynek eredményeként megszületett a beskatulyázhatatlan Ágens-hang?

Bármilyen hangnemben bármikor bármire tudok improvizálni. Ha meghallok egy dalt, abban a pillanatban azonos leszek vele. Nem érdekel a váteszi szerep, tudom azonban, hogy amit csinálok, az elementáris, még akkor is, ha a középpontjában olyan dolog áll, amit manapság inkább szégyellni szoktak: a saját mérhetetlen tárházú és felfoghatatlan, világhoz kötő rendszereink és viszonyaink vizsgálata, azaz a magunkkal való foglalatosság. Azt gondolom, hogy aki nem saját magával foglalkozik, az hazudik. Én vállalom, hogy magammal foglalkozom, csak máshogy. Ebből a „máshogy”-ból lesz a hang, amely vezet engem és azt, aki odafigyel rá.

A zenei életben szokatlan, amit csinálsz, vannak, akik idegenkednek tőle. Téged azonban ez szemmel láthatóan nem zavar, rendszeresen megméreted magad a közönség előtt.

Keresem a kapcsolatot a közönséggel, hiszen nem javasasszony vagyok a falu végéről, aki eldalolgat, ha gyógyítani akar... Énekesnő vagyok, én a zenében, a művészetben hiszek. A művészeknek pedig egyik tulajdonságuk, hogy meg akarnak mutatkozni. Képtelen lennék magamban tartani a hangomat. A megmutatkozás a tehetség egyik kötelessége. Én hiszek a sorsban, de nagyon sok minden rajtunk is múlik: ő azt választotta, én ezt. Egyikünk sem jobb a másiknál, csak más.

Mégsem az éneklésből élsz...

Meg lehetne csinálni, de akkor a populáris dolgok felé kellene elmozdulni, és az már nem az én műfajom. Nekem mindig dolgoznom kellett azért, hogy azt csinálhassam, amit akarok, amit szeretek. Soha nem tudnám rászánni magam, hogy egyetlen olyan hangot is énekeljek, melyet nem érzek természetesnek. Tudom, mert megpróbáltam. Egy ideje nem volt munkám, és kaptam egy ajánlatot, hogy énekeljek egy reklámfilmhez. Elmentem, és aztán üvöltve, sírva menekültem el. Nem tudtam magam rászánni. Sokan beleestek már abba a csapdába, hogy tettek egy kis engedményt, aztán benneragadtak. Az nem létezik, hogy egyszer művészként lép az ember színpadra, máskor pedig ribanc pojácaként. Ebben az esetben nem lehet egyensúlyról beszélni, ha kicsit ellépünk attól, amik vagyunk, akkor vége. Hiteltelenné válik.

Gondolkodtál-e már azon, hogy a koncertjeiden használt eszközöket bővítsd, az előadásaidat a performance felé közelítsd? Az a zenei világ, amelyet megteremtettél, szinte kínálja ezt a lehetőséget.

Igen, de ehhez a pénz mellett meg kell találni azokat az embereket, akikben teljes mértékben megbízom. Ebben sokáig nem volt szerencsém, azonban mostanában kezdek rájuk találni. Mivel elég későn kezdtem el énekelni - ráadásul tanárok nélkül -, ezért azokat a köröket, amelyek arról szóltak, hogy mi maga a hang, mire képes a hangom, egyedül kellett végigcsinálnom. Próbáltak segíteni ebben a folyamatban, tanácsokkal felvértezni, de nem engedtem. Nem bántam meg, hogy egyedül csináltam végig. Hosszabb lett így a tanulási folyamat, de már a végére értem, ez pedig óriási felszabadulást és örömöt okozott. Most már mindent meg merek csinálni.

El kell érni egy kort, hogy kiderüljön, ki gondolja komolyan, amit csinál. Ahogy a japánok mondják: harmincéves korától már felel az ember az arcvonásaiért. A lemezeid és előadásaid is azt bizonyítják, hogy következetes vagy, és komolyan veszed, amit csinálsz, mégis csak egy szűk kör ismeri a munkáidat.

Én azokhoz sem tartozom, akikhez jobb híján odasorolnak. Én soha nem tartoztam egy „kaszthoz” sem. Nem kellettek, és én sem kellek nekik. Azok a kiadók, amelyek nem a mainstreamhez tartozó zenékkel foglalkoznak, szóba sem állnak velem, mert nem lehet becímkézni, nem úgy öltözöm, nem használok olyan jelrendszert, amely alapján valamelyik szubkultúrához be tudnának sorolni. Brancson kívüli vagyok. Nem akarok csapódni sehova, bár látom, hogy úgy könnyebb.

Májusban lesz a KompMánia Társulat bemutatója, amelynek a zenei anyagát javarészt a te énekeid teszik ki, és az előadásban is szerepelsz. Belehallgatva meglepődtem: eddigi munkáidnál sokkal többrétűbb és komolyzenei elemeket felvonultató anyag ez. Arra gondoltam, hogy talán szakítottál a kötetlen formákkal.

Pedig az egész improvizáció. Azt hallhattad, hogy kész a rendszerem. Egy gondolkodási folyamat vége, és remélem, sokáig tudom használni azt a felismerést, amelynek az eredményeként az Agnus Dei született. Azt nem mondanám, hogy végleges az eszköztáram, de maga a rendszer elkészült. Most hosszú évszázadok zenei hagyományaiból építkező anyagot csináltam: mind a három szólamot fölénekeltem - improvizálva, de hosszas gondolati felkészülés után.

Koncertjeiden is előre felénekelt szólamokra improvizálsz. Nem félsz attól, hogy valamilyen külső körülmény hatására nem tudsz ráhangolódni a koncertre, és belebuksz a rögtönzésbe? Az improvizáció azért nehéz, mert az eszközök tökéletes ismeretét és teljes koncentrációt igényel. Egy színpadi fellépésen egy szerencsétlen körülmény is veszélyeztetheti az előadás sikerét - gondolom én.

Az improvizáció nem könnyű vagy nehéz: életelemem. Felmész a színpadra, ahol semmi vagy, egy test, és egyszer csak megtelik a tér. Jönnek a valós történetek.