„Ha egyszer beleszagoltál az angyalok lába ujja közé...”

Ágenssel Ivacs Ágnes beszélget

Volt egy koncertem egy galériában. Önarckép vagy csoportkép hölggyel volt a címe, meghívtak énekelni és én Nőstényének címmel énekeltem a témából adódóan. Improvizáltam a polgári közönségnek a Váci utcában

Kinek a kiállítása volt?

Csoportos, mindenkitől egy kép volt ott. A közönség... idősebbek, látszott, hogy Zeneakadémiára, Operaházba járó emberkék. És egy idős hölgy odajött hozzám, gratulált és megkérdezte, hogy hogy hívják magát kedveském? Mondtam, hogy én vagyok az Ágens. Hát még nem találkoztam a nevével, de milyen szépen adta elő, interpretálta ezeket az új és ismeretlen - számomra ismeretlen - Kurtág műveket. Ismeri a mestert személyesen is? Hallgattam, hallgattam... Ott volt tavaly a Zeneakadémián, amikor átadták neki a nem tudom milyen díjat, végre M.O-on elismerik őt.... És akkor mondtam neki, hogy sem a mestert magát, sem a művet nem ismerem, mert hogy ezt én szereztem. Ezt maga szerezte kedveském? Nem hogy szereztem, hanem improvizáltam. HŰ! Kettéállt a füle a hölgynek. Tudod, ez teljesen más viszony, megszűnt a viszonyítási pontja, fogalma nem volt innentől kezdve, hogy kivel beszél és akkor elővett egy kicsi jegyzetfüzetet és fölvéste a nevemet. Tudod, pici, kockás füzet, öreges betűkkel írt, és c e r u z á v a l, nem tollal. Beleírta: Ágens.

Telefont is írt?

Á: Nem. Csak a nevemet. Nem barátkozni akart. Hanem lejegyezte, hogy ott történt valami. Ennél jobbat, egy jegyzetfüzetbe bekerülni. Aznap mi történt. Ágens. Oda van írva.

Van példaképed? Azért kérdezem, mert az énekesek közül csak egyvalakiről hallottalak beszélni: Maria Callasról.

Nincs példaképem. Események vannak, amik közelebb visznek bizonyos dolgokhoz, és az eseményekhez köthető személyek. Callasnál azt éreztem meg, hogy a hang mögött van még egy hang. Kathleen Ferrier is ilyen.

Akkor beszéljünk a stílusodról! Hogy miért nincs neked stílusod?

Nincsen, azt gondolod?

Olyan értelemben nincs, ahogy manapság osztályozni szokás.

Hát pedig van. Jó, azt nem lehet mondani, hogy ez jazz, de a Strangers in The Night-ban van jazz-elem is. Aztán máshol operát énekelek.

Tehát az adott énektől függ meg a szituációtól.

Igen. De én már úgy szégyellem magam, amikor elkezdem mondani, hogy ez - az éneklés - micsoda. A hangom, a stílusom, vagy mondjuk így, a műfajom már elviszi a balhét helyettem. Az Agnus dein vagy a Homo non esten vagy az Átjárókon keresztül mutatkozik meg a műfajom.

Éppen erről van szó: hogy ezek mind annyira különbözőek. Hol lehet összevetni egy Agnus Deit egy Strangers in The Nighttal.

Hát pedig össze lehet vetni, a kutya mindenit.

De csak azért, mert te csinálod.

Igen, a műfajom önálló életre kelt, elkezdett működni. Itt kavarog a térben. Megszületett.

Említetted a könyvjelzőzést.

Igen, a zenehallgatás kapcsán. Tényleg azt kell mondjam, hogy botrányosan nem hallgatok zenét. Az az oka, hogy olyan hihetetlen intenzitással élem át a zenehallgatást is, mintha én csinálnám, ugyanolyan fájdalommal és intenzitással jár. Nincs különbség. Annyira elfáradok közben, hogy nehéz túlélni az egészet. Az a baj, hogy már hallom vele párhuzamosan a saját hangomat, nem bírom odaadni magam. Közben megy a dallam a fejemben. Itt van például Bachtól A fúga művészete, latinul írtam rá szöveget.

Szóval az első komolyzenei élményem - általános iskola alsó tagozatos voltam, amikor apám vett egy lemezjátszót, ami akkor még nagy újdonság volt - Csajkovszkíj B-moll zongoraversenye. Föltette a lemezjátszóra és onnantól kezdve lyukasra hallgattam azt a lemezt. Zokogtam, vergődtem a földön. És itt született meg az, hogy kivágtam egy hosszú papírcsíkot - de nem akármilyet, jól meg kellett választani, hogy hajoljon is, de azért legyen tartása -, egy kicsit visszahajtottam a végét, majd keresztbe törtem, aztán fölé hajoltam, és elkezdtem rezgetni. Teljesen ráájultam, és akkor minden voltam. Elmentem a zenével, nem lehetett visszahozni. Nem vettem észre, ha az apám bejött a szobába, ha üvöltött, ha anyám rám szólt. Azt hitték, megbolondultam. És a szőnyeg alá dugdostam a mintáimat, az anyám megtalálta, és összetépte őket. Pótolhatatlan veszteség volt, mert iszonyú bonyolult volt megtalálni a megfelelő papírt. Volt, hogy titokban kitéptem egy oldalt egy könyvből, mert az olyan papír volt, egyszerűen nem tudtam ellenállni. Az se volt mindegy, hogy meddig jó: egy jó minőségű darab legalább öt-hat alkalomig bírta.

És rezgetted?

Úgy olvastam regényt, a párbeszédeket, és beleéltem magam: az összes szereplő én voltam. De legjobban a zenére ment. A szerelmi csalódásaimat ennek segítségével éltem át.

Felfokozta a képességeidet?

Felfokozta. És az érzelmeimet is megszázszorozta.

És ez a papírdarab a könyvjelző?

Úgy hívták, hogy könyvjelzőzés és büntettek érte, mégis csináltam. A mai napig szégyellem. Csak egyedül tudom csinálni - ez egy olyan magányos, védtelen, kiszolgáltatott helyzet, olyan mintha elszállna a lelkem, mintha nem is én lennék. Nem játék! Olyan mint egy titkos beavatási szertartás.

Egyébként a mai napig használom. A Strangers in The Night szövegét - mivel nagyon régen nem tanultam szöveget - nem bírtam megjegyezni. Fölmondani, föl tudtam, mint egy verset, százszor egymás után, de ahogy énekelni kellett, elfelejtettem a szöveget. Nem volt mit tenni, a régi eszközökhöz folyamodtunk, így tanultam meg. De nagyon ritkán nyúlok hozzá, és a mai napig nem tudom bűntudat nélkül csinálni. Egy csomó tevékenységemhez bűntudat párosul. Egyetlen egy dologhoz nem, az énekléshez.

Mondj valamit a mestereidről!

Mindig nagyon nagy problémám volt, hogy mesterek után kutattam, de nem találtam. Illetve egyetlen mestert találtam, önmagamat. Önmagamat tanítottam énekelni: a belső fejlődésemnek megfelelő állapotaimat tanítgattam magamnak. De akitől igazán tanultam énekelni, az Tarkovszkij volt. Elég furcsa, ő nem egy énekmester. De - erre később jöttem csak rá - az állóképei és a megállított idejű világai azok a viszonyok, amelyek leginkább passzolnak hozzám illetve amelyeket a leginkább értek a világból. Megértem a jeleit annak a vetített képnek, amit ő ad. A tekinteteket, hihetetlen tekintetek vannak a filmjeiben. Én tőle tanulok énekelni!

Ha már Tarkovszkijról beszélsz, akkor tudnál mondani olyan filmet vagy jelenetet, ami a leginkább megragadott?

Például amikor mennek a kocsival a Stalkerben. Amikor a zónában vannak, és ott az a titkos ösvény, ami nem is létezik, de mégis van. Vagy amikor közelítenek a kis házhoz, amelyben a szoba van, ahol találkozhatnak Istennel vagy önmagukkal. Az Áldozathozatalban pedig a főhős hét évre elzárja a családját a világtól - mit jelent ez a hét év magány? A Nosztalgia gyertyás történetről nem is beszélve. A Tükör, jaj a Tükör - azt nagyon szeretem. És ott van a Solarisban az utolsó kép, amikor meglátod a tengerben a szigetet, hogy az is csak a tenger teremtménye.

Az egyik mestered tehát Tarkovszkij...

A másik Pilinszky. A „plakátmagányban ázó éjjelek” meg a „fedő bűnnel az igazit” - ezeket én pontosan értem és megéltem. Bódy Gábor Nárcisz és Pscyhében láttam először Pilinszkyt. A verseit addigra már olvastam, és nem is tudtam, hogy ennyire nagy hatással van rám. Tehát én tőlük tanulok énekelni. Velük érzem azonosnak magam mint viszony vagy ismeret a világból. Minden újraolvasásnál vagy filmnézésnél megkapom azt, amire számítottam és mindig kapok valamilyen új élményt vagy szeretetet, kétségbeesést vagy fájdalmat. Ami éppen akkor kijár nekem.

És a filmnézés nem igényli ugyanazt az elmélyedést, mint a zenehallgatás?

De, ma már nem tudom egyben végignézni a Stalkert vagy a Pscyhét, csak részletekben.

És akkor megállsz?

Megállok és folytatom máskor. Már a befogadás is ugyanannyi energiát igényel, mint az éneklés.

És mit gondolsz, a te közönséged nem érez hasonlóképpen?

Hát szokták azt mondani, hogy ma nincs Ágens-napom.

Vársz valamit a közönségtől?

Várok? Igen, néha várok.

És mit vársz, ha vársz?

Hogy jöjjön velem.

Mert olyat mutatsz neki, amit egyébként nem láthat?

Igen, ha sikerül, akkor olyat.

Mit mutatsz neki? Transzot?

Igazat mondok. Nem köntörfalazok, egyenesen beszélek.

Miről mondasz igazat?

Hát arról, hogy mi van valójában.

És ez nem a te szubjektív igazságod?

Azt gondolom, hogy annak, amit csinálok, átvivő ereje van, áttépi ezeket a szubjektív viszonyokat.

Úgy tudom, színésznő akartál lenni, drámai színésznő.

Igen, de azt nem lehetett, mindent kellett volna játszani. Amikor erre rájöttem, abbahagytam.

És ennek az ambíciónak a helyére lépett az éneklés?

Jó sokára. Világéletemben színész akartam lenni. Voltam amatőrszínész is.

Amatőrszínészként megvalósíthattad volna, hogy csak azt játszod, amit akarsz.

Nem hozott össze jó emberekkel a sors abban az időben, a színésszé válás/vágyás állapotaiban. Később igen, ezért is gondolom, hogy az éneklés az én utam, hiszen onnantól vannak jó találkozásaim.

Az éneklés nem hasonlít a színészethez?

Dehogynem. A jelenlevés tudománya és extázisa.

A KompMániával játszol is.

Igen. Nagyon érdekes, mert pár évvel ezelőtt azt mondogattam, hogy nekem színész lelkem van. Most már nincs az.

Milyen a színészlélek?

Hát, kurva. Nem? A jó színészről beszélek természetesen, nem a ripacsokról.

Mi történt veled Gór Nagy Mária színitanodájában?

Képzelj bele engem ebbe a közegbe! Ott igazi színészgyerekek voltak, lélekismeret nélkül, élettapasztalat nélkül, szűz lelkek. Aki izgalmas volt, az a Verebes meg a Schubert Éva. A Schubert Évának köszönhetem, hogy először tudtam ordítani a színpadon. Velem együtt mondott egy szöveget és kiszakadt belőlem. Addig csak görcsöltem, állandóan fojtás alatt voltam. Először sikerült könyvjelzőzés nélkül átmenni. Láttam a szemét, hogyan alakul át színésszé: kitágult pupillával ordított rám és belevitt.

És onnantól fogva mindig sikerült?

Onnantól fogva egyszer sem sikerült, még a vizsgaelőadáson sem. Jól berúgtunk, alig tudtam elmondani a szöveget.

De ha már egyszer átlépted ezt a korlátot…

Ajaj. Ha egyszer beleszagoltál az angyalok lába ujja közé… teljesen más ugyanoda visszamenni. Ezt meg kell tanulni. Mindig elölről kezded.

Ez ugyanaz a tanulási folyamat, mint az éneklésnél?

Igen.

Azt mondtad, hogy felejthető, amit így megtanulsz.

Persze. A tehetséged is odaadhatod - ajándékba. Elvesztheted, ahogy a tanult élmények is elfelejthetők, persze. Ez a tragédia ebben a dologban. A tehetség elmegy. Az élmények is eltűnnek, és akkor kezdheted elölről az egészet.

Hogy érted azt, hogy odaadhatod a tehetséged ajándékba?

A sorsodnak. Rossz fele kommandózol, és a batyu ott marad valamelyik elágazásnál.

Te tanultál zenét, nem?

Általános iskola harmadik osztályától nyolcadik osztályos koromig tanultam zongorázni és szolfézst is három évig. Egy magán tanár néninél kezdtem a zongorát, nagyon, nagyon jó volt. Egy igazi öreg zongoratanárnőnél. Úriasszony volt, gyönyörű ruhákban járt, finoman rúzsozta magát, a haja mindig tökéletes volt. Zongoravizsgákat csináltunk. Egyszer csak azt mondta, hogy ő tovább nem tud már tanítani, menjek zeneiskolába. Az kemény volt, mert a zeneiskolában egy vagy a nyolcvanöt közül. Jönnek a viszonyítási pontok (addig csak te voltál), megszűnik a varázsvilág, idiótábbnál idiótább elefánt zongoratanárnők elefánt kezekkel verték a zongorát meg a kezemet, mert nem volt jó a tartásom. Amit a tanár nénim tanított az nem volt jó, ő a zenét tanította, itt az ujjrendet, meg a metronómot, meg a szolfézst tanították.

Azt mondtad, hogy a Tükröződések című filmben tanultál meg másképp énekelni.

Ott az egy erős átütés volt. A szirénének műfaját találtam meg. De ezt nem én fogalmaztam meg, hanem két arany ember, akik szívvel-lélekkel a filmet szolgálták. Egyáltalán nem volt tapasztalatuk az ilyesfajta éneklésben, más területről érkeztek. Hihetetlenül lenyűgözte őket, amit csinálok - ők nevezték el szirénéneknek.

Miben áll a szirénének lényege?

Hát azt mondták, hogy átvisz a halálba, áthúz, csábít, elcsábít, fogva tart, nem enged, de aztán visszahoz az életbe. És amikor a szirénénekeket fölvettük - hihetetlen - Velence lagúnáiban és a tengeren egy labilis tákolmányon a haldokló szerelmemnek énekeltem, aki egyébként nemcsak a filmben, hanem a valóságban is haldoklott. Akkor értettem meg, mit jelent Velence. A falakat, ahogy eszi a víz.

Miről énekeltél, Velencéről?

Azt hiszem, akkor kerültem ösztönösen a legközelebb a halálhoz.

Mégis, amikor ott álltál vagy ültél azon a „járművön”, akkor mire gondoltál? Mit éreztél?

Én olyan eksztatikus állapotban voltam… Először is én sosem utaztam azelőtt. Kimaradt a hátizsákos korszak a szerelmeimmel, Párizs, minden kimaradt. Mindig annyi történetem volt, hogy röghöz voltam kötve, a történeteim által oda voltam láncolva. De közben repültem, egy helyben repültem, tűntem el a világ minden tájára, úgy kellett összeszedni a darabjaimat.

Van egy csomó történetünk, nagyon erős történetek, ezek a kiemelt időpillanatok, vagy amikor a sorsunkat keresztbe szeljük, és ott történik valami, ami megmarad csodaként vagy erős emlékképként. Vannak bizonyos történetek, amelyek olyanok, mintha meg sem történtek volna, annyira valószerűtlenek. Magunk sem hisszük el őket. Pedig még az is megeshet, hogy éppen ezek dokumentálva vannak. Annyira hihetetlenek a csodák, nem? Tele vagyok csodaélményekkel!