Előadások / Munkák Interjúk Kritikák/Írások Képek Videók Ágens CD Audio Hírek E-mail Partnerek:



Megindul az áradás

Ozsda Erika

Mindenhol van ereje, ha föl vagyok készülve a nézőkkel történő találkozásra.
Mindent tudok a sorsomról előre.
Ez nem azt jelenti, hogy jósnő vagy boszorkány lennék,
hanem azt, hogy a zsigereimben hordozom az információt,
és ezt az információt közvetítem a hangommal,
azok felé, akik hajlandók engem meghallgatni."
Ágens énekesnő

Mikor jön el az idő, amikor arra a stílusra, amit te énekelsz, nevet találnak?...

Ágens: Én már találtam. Kortárs megnyilvánulás. ( Ne nézz így rám. ) Ez az én viszonyaimat tükrözi. A kortárs opera elnevezést rám erőltették. Végül azért fogadtam el, mert nem volt más lehetőségem, de abban a percben, amikor egy igazi, ....egy kanonizált ! - ez jó szó ezt írd bele - kortárs opera nagymesterrel találom magam szemközt, abban a percben ez kifújt. Akkor ez már rögtön nem kortárs opera. Most például a Műcsarnok elküldte a Kurtág-nak a meghívót a koncertemre... hát kíváncsi vagyok, hogy a kortárs opera nagymestere mit fog szólni?

Te értesz az operához?

Nincsenek túl nagy operaismereteim. Ezt ha csak lehet, az orrom alá is dörgölik. Én olvasok, meg filmeket nézek. Néhány profi operaénekessel már összehozott a sors. Volt olyan, aki kikérte magának, hogy amit csinálok, azt az operához hasonlítom. Talán azért se tudnak rá nevet találni, mert nagyon sok elemből tevődik össze. Először is a klasszikus hangtartomány használata... az ugye, egy képesség. Aztán használom a torok- és fejhangos technikát, ami szerintem szintén képesség. Ezt lehet ugyan tanulni, de ez vagy jön elementáris módon vagy nem. Tudnék példákat mondani, hogy Magyarországon kik művelik és milyen formában... csak hát nem illik. A harmadik elem a sámánviszony, a sámánrendszernek a fölismerése, amit a saját bőrömön tapasztaltam. Ennek ellenére nem tartom magam se sámánnak, se semmilyen varázslómesternek, mert nem gyakorlom ezt a tudományt. Ez esetben nem elég fölismerni a viszonyokat és nem elég csak megtanulni dolgokat. Ez egy olyan tudomány, melyet gyakorolni kell. Én nagyon jól ismerem a viszonyokat, tudom, hogy hogyan működnek a hangrendszerek, de alkalmazni nem biztos, hogy olyan módon fogom, mint egy sámán. Ami én vagyok és amit csinálok, az sokféle hangrendszerből és viszonyból tevődik össze. Ezért inkább mindig hasonlítanak valakihez. Meredith Monk-hoz, akit nem szeretek, mert strukturalista, vagy Diamanda Galas-hoz, akit kedvelek, bár most már nem annyira. Nemrég voltam az új sztár, Iva Bittova koncertjén. Érdekes módon hozzá még nem hasonlítottak, pedig vele meg én érzek sok hasonlóságot... csak ő egy földi lény. Zseniális játékosmester gyönyörű hanggal megáldva. Én külsőleg díva alkat vagyok, bár tudni kell, hogy ez inkább belső dívaságot jelent.

Egyébként bele lehet ám abba fáradni, ha valamit állandóan kommentálni kell. Már többször eszembe jutott, hogy abbahagyom ezt az egészet. Tudom, hogy nehéz kritikát írni rólam. Megjelent már néhány mondat, de az is inkább csak a poén szintjén. Inkább információkat közöltek, hogy hol voltam, mit csináltam és kivel. Ebbe aztán beleszőttek bizonyos jellemvonásokat és kész. Hamarabb csinálnak velem interjút, mert akkor beszélek erről-arról és annak van egy rendszere, ami belőlem irányul. Utána ezt egy kicsit csak össze kell kalapálni és le lehet hozni egy újságban.

?!? Hmm...

Azt senki nem vállalja, hogy fölmutassa, hogy, amit én csinálok, az micsoda. Valamiért ezt a balhét senki nem akarja elvinni. Az ÉS-ben lejött egy kritika Végső Zoltántól, aki egyfajta rendszerről írt. Balassa Péter pedig az idő játékáról beszélt velem kapcsolatban. Ezenkívül Háy Jánostól jelent meg egy számomra nagyon tetsző értékelő írás.

Egyetértesz azzal, amit eddig leírtak rólad?

Balassa Péter közelítésével - igen -, hogy ez az idő univerzumának a játéka. Végső Zoltán a tudatalatti viszonyrendszerről írt, a skizofrénia megnyilvánulásáról, és a kettős tudatú én harcáról a XX. század végén. Mind a ketten észrevették az éteri viszonyt, hogy van itt valami égi-földi megnyilvánulás. Egy kicsi ismeret az égből, egy kicsi a földből. Aztán ezek az ismeretek kavarodnak. Ez azért is érdekes, mert az Atlantis színházban, Horgas Ádám rendező egy bukott angyal szerepére kért fel. Ez nem lehet véletlen. Ez az angyal - aki kibukott az égi létből, oda, vissza már nem nyer bebocsáttatást - látja, hogy mi történik az emberekkel, de segíteni nem tud, csak azzal az energiával, vagyis azzal az énekléssel, amit én ott nyomok a színpadon élőben. Ez az angyal az égi és a földi világ között lebeg.

Akinek nem tetszik, amit csinálsz, annak miért nem tetszik?

Vagy azt mondják, hogy ezt minden gyerek meg tudja csinálni, - nem is tudják, hogy ez milyen nagy dicséret - miközben arról elfelejtkeznek, hogy mire fölnőnek elfelejtik ezeket a viszonyokat. Vagy azt mondják, hogy ilyen műfaj nincs, és kikérik maguknak. Vagy nem mondanak semmit, csak furcsán néznek. Előfordult, hogy nem értettem, hogy hétköznapi helyzetekben miért viselkednek velem úgy, ahogy, aztán rájöttem, hogy tudják, hogy mit csinálok és azért. Többször ellenérzést vált ki az emberekből a koncert, aztán később kiderül, hogy azért, mert olyan elementáris érzelmi állapotba kerülnek, ami nem vállalható föl mindenki számára, minden helyzetben. Ezt nem is kívánhatom meg, mert velem sem történik meg nap mint nap. Csak bizonyos kiválasztott időpillanatokban. Most se tudnék rázendíteni. Arra hosszú hónapokig kell készülnöm. Ha nincs rá elég idő vagy nem tudok koncentrálni, akkor mellé megy a dolog. Akkor nem az történik meg a színpadon, vagy a térben ahol föllépek, aminek történnie kell. Az egyik koncertemen azt mondtam, hogy most pedig jazz következik, persze az én fajta módomon. Erre felugráltak jazz zenészek és üvöltöztek velem, hogy ez nem jazz. Dehogynem, mondtam, az én jazz-am. Utána meg odajöttek, mondták, hogy tetszett nekik, de kérték, hogy ne használjam ezt a szót. Akkor mit használjak?

Kiknek tetszik, amit csinálsz?

Azoknak, akik komoly zenével foglalkoznak. És azokat, akiket az érdekelt, amit mondjuk - Maria Callas közvetített. Ő megjelent a színpadon és az áradás - ezt így szoktam hívni - az áradás megindult. Azt mondják róla, hogy nem volt igazán jó hangja. Problémái voltak a magas C-vel, szenvedett közben, de ez mind nem érdekes, mert a hangjában benne volt a tragédia. Belőle pedig olyan erő sugárzott, mint kevesekből. Ez nagy adomány. Vagy ez a tehetség? Callas hagyott valami más nyomot is az emberekben , nemcsak a hangját. Ez az áradás. Ami bennem is megvan. Ha ez elindul, akkor jönnek a történetek is. Ezért szokták azt mondani, hogy vizualizálják, amit énekelek. Képeket látnak közben.

De mindenki más képet lát, nem?

Nem, mert nagyon hasonló helyzeteket idéz elő. Akárhogy is gondoljuk, azért az emberek valamilyen szinten össze vannak kötve. Szerintem az élmények hasonlítanak. Hogyha valami történik, akkor hasonló történik, hiszen mindenki ugyanabban a térben és időben mozog. Hiszen egy húrra rezdülünk. Ha viszont valaki a koncerten „nincs ott” az ellenszenv miatt vagy nem erre koncentrál, akkor persze egészen másra gondol. De hát a színházban is egyszerre lélegzünk a színésszel! Vagy gondoljunk Tarkovszkij filmjeire. Úgyis ő a mániám. Amikor nála csönd van, akkor csönd van, nemcsak a film terében, a mi terünkben is.

A te dalaidhoz milyen tér kell?

Igazán képzőművészeti térben erősek, de elég jól működöm, különböző más terekben is. Az a jó tér, ahol átjön az elementaritása és nem válik bohóctréfává vagy puszta érdekességgé. Voltam olyan helyzetben is, hogy minden hatott, csak éppen egy egzotikus állat szintjén. Egyszer egy ősember barlangban énekeltem huszonvalahány emberkének, tábortűz mellett. Az nagyon jó volt. Úgy szólt, mint egy koncertteremben.

Az első CD-d címe Ágens, a másodiké Égi-földi. Mi a különbség a két anyag között?

Az első az egy Maxi CD, azon hét szám van, javarészt zene nélkül. Nem használtam csak a saját effektjeimet, tehát a capella önmagamra reflektálok egy másik szólammal. Ez egy Vígszínház-beli előadáshoz, a Salemi boszorkányokhoz készült. Nem egy elementáris előadás, de ez tény, ezt mindenki tudja. Ha engem jól használtak volna, akkor az, amit én csinálok, kibillenthette volna az előadást. Tudom, hogy egy kétórás darabban ötször három perc mást jelent, mint végighallgatni az összes dalt. Azért így is hatott az előadásban. Az Ágens CD végére raktunk egy zenés számot, amin mindenki megdöbbent, de én ragaszkodtam hozzá. Ez már egy előjelzés volt a következő CD-hez, amin viszont zenés számok is vannak. Időrendben a második CD anyaga készült korábban. Tehát a második az 94-es, az első pedig 97-98-as. Ezekről a CD-kről azt szeretném elmondani, és ez főleg a másodikra érvényes, az Égi-földi-re, ami most jelent meg, hogy ez már nem izgat engem. Ez olyan, mint mikor egy regényírónak tíz évvel később jön ki a regénye. Ennek a CD-nek öt éve kellett volna meg jelennie, de akkor valami miatt nem jelenhetett meg. Azokat a jelentéseket, amelyeket ez a CD hordoz, azokat vállalom, de azért már túl vagyok rajtuk.

A dalok hozzák a színházi- és filmszerepeket?

Igen. Látnak valahol és megkívánnak. Ezt úgy értsd, mint mikor megkívánsz egy szép almát: „jaj de jó lenne”, aztán amikor velem dolgoznak, kiderül, hogy nem is annyira jó, mert nekem egészen határozott elképzelésem van a munkáról és soha nem hagyom magam. Ennek tipikus példája a Tükröződések című film, ahol főszereplőként indultam és mellékszereplőként végeztem.

A saját erődből küzdötted le magad?

Igen, igen. A többi munkánál soha nem volt ilyen probléma. Horgas Ádám Atlantis színházában nagyon szeretek dolgozni. A vígszínházi munkát is szívesen csináltam. Eszement dolog abban a hatalmas térben hallani a hangomat. És hogy elfogadtak azok az emberek, akik tizenöt-húsz éve vannak a pályán !! Akik egészen más gondolati, kommunikációs, és művészeti rendszereket ismernek és képviselnek, mint én. Elfogadtak és nagyon nagy sikerem volt a színészek között. Ezenkívül Szomjas György filmje, a Csókkal és körömmel is maradéktalanul jó élmény volt. Ott szeretetben tartottak. Grunwalsky Ferenc, az operatőr körbeabajgott mindenkit, mert imádja azokat, akik a kamerája elé kerülnek. Ő mindenkiből a legjobbat akarja kihozni. Benne voltam Szőke András Citromdisznó című filmjében is, de ott még nem énekeltem csak játszottam.

Mennyi marad meg belőled a kortárs operából és a sámánból, miután lejössz a színpadról?

Az egy elmebajos állapot. Olyankor fogalmam sincs semmiről, névjegyeket adnak, mondják hogy kit hívjak föl, de én semmire sem emlékszem. Csak aztán jutnak eszembe a történetek, hogy valójában mi történt. Másnap reggel még bennem van a koncert hangulata, de délutánra már kimegy belőlem. Ahhoz, hogy énekelni tudjak, nekem meg kell tapasztalnom a reális viszonyokat is. Komolyan veszélyes lehetne az, hogyha nem lenne ellenpontja annak, amit csinálok. Fölborulhatna az egyensúly. Két másodperc alatt bele tudok merülni abba a világba, ahonnan énekelek, de onnan visszajönni nem könnyű. Nehéz az átjárás.

Miért vállaltad el a Petőfi Csarnokban a fellépést?

Szomjas György miatt, ő hívott el a Gengszterfilm rockfesztiválra. Nagyon féltem , mert csak olyan rockkerek és népzenészek voltak a színpadon, akik 25 éve vannak a pályán. Rólam senki nem tudott semmit. Meg hát a közönség...!! Hobo és Schuszter Lóri „Le kell menni kutyába, légy a kutyák királya” után bekonferálták, hogy Ágens következik, kortárs operával... iszonyú volt.

Hogy vette a közönség?

Mély döbbenettel. Úgy mentem színpadra, hogy meg fogok bukni. Ebben egészen biztos voltam, de elhatároztam, hogy nem fogom hagyni magam. Ahogy egyre mélyebbre mentem az éneklésben, egyre nagyobb és mélyebb lett a csönd is. Egy időben hallottam a hangom és a csöndet.

Arra felkészültél, hogy beszólnak valamit?

Nem, mert ahol én szoktam énekelni, ott ilyesmi nem fordulhat elő. De egyébként beszóltak, hogy menjek már haza. Azt hiszem, elég frappánsan kivágtam magam. Aztán valaki bekiabált, hogy, „jó vagy, csak nem tudjuk mit csinálsz!” A koncert végén pedig nagy ováció volt. Ilyenben még életemben nem volt részem. A zenészek öleltek, csókoltak. De mint tudjuk, ez nem jelent semmit. Ugyanúgy nem jelent semmit, ha az embernek megjelenik egy CD-je vagy filmben dolgozik.

Mihez viszonyítasz?

Önmagamhoz. Hogy nekem mi a jó.

Milyen volt Deák Bill Gyulával együtt énekelni?

Érdekes. Akkor a színpadon egy nyelvet beszéltünk. Valami megtörtént, ezt mindketten éreztük. Ő is ki volt téve nekem, de azért nem úgy, mint ahogy én neki és az ő közönségének.

Improvizáltatok?

Igen. A próba nagyon jól sikerült, történt valami nagyon erős, ami mindenkinek nagyon tetszett, legfőképp nekem. És ilyenkor csak az számít, hogy nekem tessék. Mondták, hogy még próbáljunk, de én nem akartam. Megtörtént, tehát megvan az esélye, hogy megtörténhet. Nézzük meg. Nagy rizikókkal játszom színpadon.

Mi van akkor, ha megbuksz?

Hát akkor, megbukom. Volt már olyan. Életem első koncertje nagyon nagy siker volt, mert akkor robbant elő belőlem minden. A második az bukás volt. Éreztem, hogy légüres térben vagyok és nem hatok. Hogy ez ne történjen meg, arra föl lehet készülni.

Mikor tudtad meg, hogy neked ezt kell énekelni?

A párom, Boudny Ferenc aki a zenét szerzi egyszer gitározgatott és én ráénekeltem. Így kezdődött. Az első perctől kezdve ilyen hangok törtek elő belőlem. Az olyan kétségbeejtő állapot volt, amiért hatszor föl kellett volna kössem magam. Ömlött belőlem valami, amit nem is mindig értettem. Más meg nem jött. Próbálkoztam, elmentem néhány énektanárhoz, mert mindenki más stílust ajánlott, hogy ezzel a hanggal mit kellene énekelnem. Képtelen lennék rá.

Hogy jöttél rá a szakközépiskolában....?

Ott még nem jöttem rá, mert ott ez még nem működött. Hatalmas kifejezési vágy volt bennem, mert színészfajta a lelkem. Nagyon sokáig, nagyon erős színész mentalitással, színész lélekkel éltem az életemet, annak ellenére, hogy nem voltam az. Teljesen átéltem minden pillanatát a napjaimnak. A regényekbe majd belehaltam... a verseknél folyt rólam a víz... nem szabad színész lelkűnek lenni. Áldom a sorsom, hogy kikeveredtem ebből.

Mennyit változtatna a dalaidon, ha szülnél egy gyereket?

Azt gondolom, nagyon sokat segítene. Most már szeretnék szülni, bár pont egy éve azt nyilatkoztam, hogy még nem vagyok rá fölkészülve. De ez az egy év nekem, annyi idő, mint más embernek 15 év. Minden évben annyi történetem van, hogy én már a 183. életévemet írom lassan... Ugyanolyan erős a vágy bennem az éneklés iránt, mint hogy gyereket szüljek. Nem vagyok hajlandó olyan nyomorult lénnyé válni, akinek nincsenek társai. A gyerek az egyik legfontosabb társ.

Minek kellene ahhoz megtörténnie, hogy azt mond, ez a csúcs, nyugodtan abbahagyhatom?

Ha egyszer sikerülne egy olyat énekelnem, amit úgy érzek, hogy soha nem tudnék reprodukálni, akkor abbahagynám. Esküszöm. Bár már sokszor mondtam, hogy abbahagyom, de mindig kiderül, hogy még van bennem valami, amit még úgy szeretnék elmondani. De ha sikerülne egyszer olyat énekelnem, amit nem lehet fölülmúlni, .... abbahagynám ... persze csak akkor, ha rögzítve lenne, hogy vissza tudjam hallgatni és megmutathassam a gyerekeimnek, unokáimnak: „na ezt tudta az öreganyád, ezt hallgasd meg!” Ha nem tudom megcsinálni, azt, amit meg kell csináljak, akkor még hatvanéves koromban is a színpadon lehet majd látni ... uhh, az elég gázos lenne.

A daloknak van kottájuk?

Kottájuk nincsen, mert javarészt improvizációk. Van egy grafikai ábrám, csúnya gombócokkal, meg hullámvonalakkal, amiből utána el tudom énekelni a dalokat. Ez egészen speciális, főleg képileg. Zeneelmélettel foglalkozó emberek azt mondták, hogy ez tonalitás nélküli hangrendszer, ... meg hogy fél hangnál kisebb hangközöket éneklek.

Mi hajt fel a színpadra?

Hogy meg kell csináljam a történetemet. Az fantasztikus, mikor megindul az ének és pontosan tudom, hogy most benne vagyok. Érzem, hogy abban vagyok benne, amiben benne kell lennem. Annál nagyobb gyönyörűség nincsen. Ha nem vagyok benne, akkor az csak szenvedés. Számomra is kín, hogy végig kell csináljam, és a közönségnek is, mert nem az történik, aminek történnie kellene.

És hogy tudod magad abba belehozni?

Nahát ez az!