Előadások / Munkák Interjúk Kritikák/Írások Képek Videók Ágens CD Audio Hírek E-mail Partnerek:



Beenged a zene.

Sisso

Ma már csak Ágensként ismeri a közönség és azt tudják róla, hogy kortárs operaénekes, vagy operapunk díva. A hangja különleges, az előadásai meghökkentőek, de ambivalens és szélsőséges a megítélése, ráadásul nem lehet meghatározni a műfaját. Több társulattal együttműködik, Tavaly Purcell piknolepszia címmel rendezett saját darabot, mellyel elnyerte a Főváros legjobb alternativ előadása díját, idén novemberben a Trafóban mutatta be az Ulixes című intraperszonális operáját, a Tavaszi Fesztiválra pedig egy kortárs Mozart operával készül. Arról beszélgettünk vele, hol a helye a világban..

MaNcs: Miért hívod operának, amit csinálsz, miért nem kísérleti színháznak ?

Ágens: Mert kifejlett példány vagyok, nem kísérletezem. Következetes, koncepcionális színházat csinálok.. Kezdetben Ágens énekeknek hívtam a dolgaimat és mikor színházzal kezdtem el foglalkozni, akkor lett az egészből opera, mint összegző műfaj. Bármily furcsán hangzik is, megtartom a hagyományos opera dramaturgiáját. Ugyan formailag máshogy használom az előadásaimban a nagyáriát, mint időmegállító tényezőt, használok összegző momentumokat, csak itt más utakon jön létre a történet kibontása, mivel eleve más történetekkel dolgozom, mint ahogy az megszokott, és mindig van benne egy-két duplacsavar.

MaNcs: Sokat kritizálnak mégis emiatt, illetve van, aki rajong, van, aki meg egyszerűen tagadja a létezésedet.

Á: Régebben a kritikát nagyon rosszul viseltem, most már elég edzett vagyok. Sőt az Ulixessel kapcsolatban ez kifejezetten szórakoztat, örülök, ha feldühíthetek sok embert. De itt koncepció volt a történet folyamatos megszakítása és a 'civil lét' és 'a hogyan készül a mű', vagy a 'miből megyek bele az énekbe' megmutatása. Ez valóban dühítő, tudatosan megfosztottam őket a katarzistól. Itt dolgozni kellett az összélményért és kifejezetten ki kellett találniuk, hogy én a színpadon mire gondolok bizonyos jelek felmutatásával.. Hozzátenném, nagyon ment. Épp emiatt lettek dühösek. Angyali, szelíd lelkek estek nekem előadás után, de nem azért, mert nem értették, hanem, mert lassan esett le a tantusz, hogy mit mertem művelni a színpadon. Hihetetlenül nagyot és jót játszottunk a darab szereplőivel. Ugyanis ez egy játék volt. Ilyen értelemben ez a darab kísérletnek tekinthető, de minden nagyon ki volt dolgozva, kezdve Tasnádi József képzőművészeti tájával.

MaNcs: Nem vagy képzett énekes, viszont iszonyú erővel tudsz énekelni, nem csúszik el ettől néha a hangod a klasszikus operaihoz képest?

Á: Mondok egy példát, itt van Meredith Monk, aki ugyan képzett énekes és zenész, de hangja nem mondható operai intonációnak, szóval ő is meglehetősen furcsa darabokat és rituálékat csinál és operának nevezi őket. Azt gondolom ez nekem is szívem joga. Az, amit csinálok, hogyan illeszkedik a zeneirodalomba, nem tartozik rám. Leírni sem az én dolgom, hanem azoké, akik értenek a zenéhez. Én nem értek hozzá, engem beenged a zene. Valahogy létrejön, aztán megjelenik egy-két okos ember, aki járatos a kortárs zenében és át is látja annak a rendszerét.

MaNcs: Akkor olyan vagy, mint egy médium?

Á: Ez már közelít, de mindenki az, aki művészettel foglalkozik. Meg ez túl egyszerű lenne és ezzel az egészet meg is lehetne kerülni. Hasonló eset volt, amikor lesámánoztak, holott nagy különbség van egy sámánénekes, meg egy művész tudatállapota között az idea megjelenítése szempontjából. A médiumnak nincsenek ideái, valahonnan valahova át akar jutni valamely határozott szándékkal, de egy mű létrehozása azért egészen más történet. Inkább felnőttnek tartom magam. Amikor szolgálatot teljesítek más darabjában, betartom a rendet, a saját darabjaimban pedig 'improvizálok', de ez a lehető legnagyobb fegyelmet, és az igazán nagy rendszerekben való gondolkodást jelenti.

MaNcs: Milyen rendszereket vagy képes átlátni?

Á: A barokkot nagyon szeretem, Purcell és Corelli zeneműveit egy időpillanat alatt átlátom és hallom bennük a saját szólalmaimat. Egy Corelli műhöz például írtam egy latin nyelvű szólamot, aztán egy zenetudós odajött hozzám a Zeneakadémiáról, hogy ő ismeri ezt a művet, de énekszólam nélkül, és honnan kutattam elő. Azt hiszem, megértem azt a zenét, amivel foglalkozom, illetve a zene eredőjét értem, azt hogy miképp született. S akkor beleteszem a vele létrejött viszonyomat illetve azt, amit megértettem belőle. Ez történt Purcellel, Corellivel, a Szent Efrémesek énekeivel, remélem Mozart is beengedett. Nem kutatok soha, csupán hallgatom a zenét. Improvizálok rá, aztán kínkeservvel megtalálom azt, amiért az egészet elkezdtem.

MaNcs: Stollár Xénia, Szent Efrém Bizánci férfikar....azt gondolhatnám, hogy a nevük hangzása alapján dolgozol együtt emberekkel.

Á: Hát zenével foglalkozom. Egyszer egy honlapon azt olvastam, hogy Stollár Xénia viola da gamba. Gondoltam ez tökéletes. Kinyomoztam a telefonszámát, és mondtam neki, hogy szerintem együtt kéne dolgoznunk.. Eljött a találkozóra, rendesen hozta a portfólióját, ami nem érdekelt, inkább beszélgetni akartam. Úgy nézett ki a helyzet, mint, amikor egy vadállat ráugrik valakire. Xénia egy teljesen más rendszerekben gondolkodó, odaadó, angyali lény és most már együtt dolgozunk két éve, úgyhogy igazam volt. A Szent Efrém karral hasonlóképp történt, láttam az interneten egy programjukat, elmentem meghallgatni őket, aztán a koncert közben magamban már ráénekeltem a kórusra. Tulajdonképpen az első percben eldöntöm valamiről, hogy az enyém-e.

MaNcs: Miből jött létre az Ulixes és van-e története?

Á: Álmomban egyszer egy hatalmas könyvet olvastam. Hihetetlen volt, megnyúltak a betűk és mégis értelmezni tudtam a jelentésüket, végül csak a betűk érzete maradt meg. Nem szavakká, hanem hangélményekké áltak össze a jelek és valahogy egyszerre láttam, hallottam és éreztem a világot, minden egyszerre történt. Hallatszott, ami látszott, láttam, amit hallani kéne és így tovább, majd megírtam az egészet egy esszé formájában. Pont az a dolog lényege, hogy van-e egyáltalán történet és, ha van, benne vagyok-e, tudom-e hogy milyen történet szereplője vagyok. Sokszor úgy élik le az emberek az életüket, hogy fogalmuk sincs milyen történet szereplői voltak. Szeretném tudni, hogy én milyenben vagyok és lehet, hogy már tudom, de nem biztos, hogy beszélek róla és persze kérdés, hogy el bírom-e viselni, ha a legvadabb, legádázabb dolgokba kerülök bele.. Számomra ez a felnőttség kritériuma. Aztán a víziónak megírtam a darabját, ami Tasnádi József képzőművész látvány tájába került.

MaNcs: Miközben tudod, hogy hol a helyed, hogyan bánsz a körülötted lévő emberekkel? Hallom, hogy nem könnyű veled. Romboló vagy?

Á: Ez tévedés. Én felépítek embereket, ez az egyik hivatásom, összerakó típus vagyok. Ha már valaki sokat makog, drámázik, jajveszékel a közelemben, akkor elkap a düh, odarántom magam mellé, hogy végre lépje át azt a rettegett kaput, ez kemény dolog, majd jöhetnek a történetek.

MaNcs: Kívül van a világ vagy belül?

Á: Abszolút mértékben belül.. Minden az én tudatomban dől el, mindent én celebrálok. Én döntöm el mivé lesz. Az opera alcíme is ezért intraperszonális, mert személyen belüli történet. Eddig a munkáimban ahhoz volt hozzászokva a közönség, hogy közösen egyik ámulatból a másikba estünk, az előadás kezdetén bent vártam őket a színpadon egy történettel, mintha öröktől fogva létező dologba lépnének bele és úgy engedtem el őket, hogy ez az egész még folyik. Most az történt, hogy többször belépek és kilépek, megmutatom hogy készül a mű és, hogy az átélés nem ettől függ. Tudatosan nem engedtem, hogy katartikus legyen az élmény, mesterségesen megakasztottam és mindig egy filozófiai szempontból értelmezhető újabb pozícióból indítottam útjára. Dühösek rám, hogy nem olvasható az előadás gondolatkottája, amit vetítettünk.

MaNcs: Mikor jöttél rá, hogy működik a hangod és, hogy erő van benne?

Á: Működtem kóristaként is, de valami miatt időtörésben éltem és nem húsz, hanem huszonhét éves koromban lettem énekes, ami lehet hátrány, mert így a világ ellenállása sokkal erősebb, esetleg meg sem bocsát, de most már mondhatnak bármit, a világ celebrál engem, megtanított arra, hol a helyem. Tanultam zenét, ha nem is énekelni, az más kérdés, hogy elfelejtettem már kottát olvasni. Először a Meredith Monkkal való közös munka során kényszerültem rá, hogy újra tanulmányozzam a kottát (bár csaltam, mert végül is hallás után tanultam meg az énekeket), ami nagyon megtérült. A Purcell áriákat például már csak kottából tudom elénekelni.

MaNcs: Miért nem énekelsz magyarul?

Á: Próbáltam, de nagyon esetlen volt, angolul meg borzalmas a kiejtésem. Az utóbbi időben az énekekben használt nyelvem, a latin, tetszik a punnyadt szakralitása, ami helyzetbe kerülve mégis tökéletesen működik. Nincs szükségem a nyelvre, mert a hangom annyi információt hordoz, hogy nem kell megspékelni szöveggel. Jelenleg kizárólag a kortárs és a klasszikus zene érdekel és most éppen az foglalkoztat, hogyan kerülhetek Mozarthoz a lehető legközelebb.

MaNcs: Nem szentségtörés, amit csinálsz? Nem üldöznek az örökösök?

Persze gondoltam, hogy beleugrom Bartók műveibe, hogy ismét legyen miért cirkuszolnia a Bartók örökösnek, de ez egy későbbi történet. Megjegyzem Bartók nem csinálta volna ezt egyik művével sem. A nagymesterek megengedőek, s átlátják a rendszert, s annak csavarait. Tudják, hogy mi a különbség a létező és a nem létező között. Mi kerül be a nagy körforgásba. Engem jelenleg jobban érdekel a dús barokk, és Mozart. Sajnálom, most nem lesz közhisztéria. Aki látta a Purcellt, kizárt dolognak tartom, hogy ez felmerült benne. A Mozart is olyan lesz. Egy a zenével.

MaNcs: Mozgással is foglalkozol nem, holott nem vagy "táncos alkat"?

Á: Nem, csak, ha 'belekényszerítenek'. A Finita la Comédia Maldoror énekei című előadásában kezdetben szó sem volt arról, hogy végigmozgom, csak, hogy énekelek, de a végén azt vettem észre, hogy egy szál melltartóban táncolok, sőt emelő ember lettem, de jó kaland volt. Sokan felháborodtak, hogy a díva levetkőzött, a fotókon nekem sem tetszettek a hájaim, de olyan ájulatban voltam a munka miatt, olyan gyönyörűség volt, hogy nem érdekelt.

MaNcs: Léptél már fel külföldön?

Á: Ezt most kezdem, voltam már többször, s azt láttam, hogy megkavarta ott is a teret, amit csináltam.

MaNcs: Mi az ami inspirál?

Á: A kert, amióta a városból kiköltöztem, meg a gyermekem. Olyan védelmet nyújt egy esti locsolás, vagy egy kerti borozás, beszélgetés, hogy leszedi az összes gondot a vállamról. Elég nyugodtan élek, de minden nyugtalanságot én viszek haza a "faluba". A barátaimmal gerjesztjük egymást, nekem a beszélgetés a műfajom, katartikus élményekig jutok el közben.

MaNcs: Fontos-e számodra, hogy nőként élsz és jelensz meg a színpadon?

Á: Annyira nem érdekel és nem érint a nem, igazán nem foglalkozom ezzel. Ismerem a férfi energiát is önmagamon belül, bár a szülés meg az anyaság kicsit meglágyított. Az emberek szellemisége érdekel. Birtoklom és ismerem a női energiát, a színpadon kívül ritkán használom, de tudom, hogy hogyan lehet gerjeszteni veszélyhelyzetekben.

Ennyi energiából, amit beleraksz, mondjuk úgy a decens dolgaidba, már népszerű punk énekesnő lehettél volna. Sosem vonzott a népszerűség, meg az, hogy egy bandát összeszedj?

Á: Nem. Mára köttetett egy konszenzus a világgal, kortárs operának aposztrofálja, amit csinálok. Sosem voltak példaképeim, nem voltam rajongó, időnként hallgattam zenéket, amikor szerelmes voltam és begerjedtem rájuk. Mára csak akkor hallgatok zenét, ha dolgozom, mert ebből munka lett, és minden zene annyira megnyit, hogy rögtön rá akarok énekelni. Ezért nem megyek koncertre sem, mert azonnal átszerkesztem az előadást. . hozzátenném, nem decens.

MaNcs: Nem akartalak megbántani, csak arra utaltam, hogy mindenki vágyik a sikerre és nálunk a kortárs műfajokat nehéz helyzetbe hozni.

Á: Aki nem vágyik a sikerre az hülye persze, de én ennyit tudok és ez nem kevés. Miért tartoznék egy centralizált, direkt módon irányított popvilághoz? Nagy különbség van egy műfajteremtő őrület és egy kommerciális dolog között, például az, hogy ezért nem csak nekem, hanem a közönségnek is meg kell dolgoznia. De ez a kérdés nem érdekel. Jó zenészekkel vagyok körülvéve és már gondoltuk, hogy zúzós zenét is csinálunk, de nincs rá időm, pedig poénnak jó lenne. Szerintem egyezkedjen a világ, mert itt nincs közmegegyezésen alapuló jó, még a kortárs művészettel foglalkozók sem elkötelezettek, nincsenek mecénások, így igazából nincs döntéshelyzet, következetességről meg ne is beszéljünk. Összevissza kalamol mindenki, legyen egy kicsi ez, meg egy kicsi az is. Meg persze sikeres. Csak azt felejtik el, hogy nem az intézmény diktál, a diktátum mindig a művész és a művészet felől érkezik. Az Van, s hozzá kell igazítani a rendszert vagy legalább egy kis részét, s nem fordítva. Bedarálni, benyomni már működő mechanizmusokba. Nevetséges. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy van néhány következetes, évek óta 'birodalmat' építő, komoly döntési helyzetben lévő, a művészet rendszerét átlátó és építő ember, kiknek a nevét csak azért nem mondom, mert nem akarok benyalni nekik, mivel folyamatos kapcsolatban állok velük. Úgyhogy van remény. Ez egy hosszú játszma, de, hiába a szerény elemózsia meg a mérsékelt elismerés, az idő nekünk dolgozik. Bementem a Művészetek Palotájába, ahol majd a Tavaszi Fesztiválon lesz Tasnádi Józseffel az aqua toffana, egy kortárs Mozart opera című bemutatónk, hogy tárgyaljak a darab továbbjátszásáról. Ott mondta nekem egy döntéshozó, hogy a kortárs bemutatókkal mindig baj van és ez nekik nagy teher. Én meg azt mondom, hogy ez mindenkinek az. Mert a struktúrát ne a művész találja ki, hanem az intézmény teremtsen helyzeteket, de, ha így állnak hozzá, akkor soha nem leszünk helyzetbe hozva. Nem csak rólam, hanem olyan emberekről is szó van itt, akinek a világon mindenütt vannak bemutatói és, ha őket sem tudják helyzetbe hozni, akkor mit kapirgálok én ott. A Purcell piknolepszia például megkapta tavaly az év legjobb alternatív előadása díjat a fővárostól, de egy évig sehol nem kellett. (Jó, a MU Színház meghívta, de ehhez az előadáshoz kicsi volt.) Végül kibekkeltem, játssza a Millenáris. Amikor úgy kezdődik egy beszélgetés, hogy én nagyon tisztelem az ön művészetét, de. - akkor azonnal odébbállok. Botrány azt gondolom.