Előadások / Munkák Interjúk Kritikák/Írások Képek Videók Ágens CD Audio Hírek E-mail Partnerek:



Színház, szertartás, labirintus

Martinovics Tibor

Ágens - Megcsinálta magát. Önálló lemez, kortárs zenészekkel közös koncertek, jelenés Az ember tragédiájában, táncszínházi előadások, saját darabok, most pedig szerep Meredith Monk Celebration Service című operájában. A kortárs rítusként aposztrofált, 1996-ban írt darabot New York, Charleston és Minneapolis után Európában először Budapesten, hazai előadók közreműködésével, április 13-án mutatják be a Trafóban. Monk szólóját Ágens énekli.

Magyar Narancs: Legutóbbi, Tenebrae című előadásod fogadtatása ellentmondásos volt, mindenesetre eddigi munkáid összegzéseként is felfogható. Nem gondoltam, hogy e szigorú előadás, a megjelenített démonvilág után ilyen gyorsan színpadra állsz.

Ágens: A Tenebrae-nek 2002 őszén volt a Trafóban bemutatója. Idén a Millenáris Teátrumban részleteiben rengeteget változott az előadás, de már ismertem a „történetet”. Már nem hiányzik annyira, mint mikor először megtörtént. Valóban ellentmondásos volt a fogadtatása, de egy idő után már csak az számít, amit a színpadon csinálsz, s ami azon kívül van, az egyszerűen nem fontos. A Monk-darabbal január óta foglalkozunk, ez egy négy hónapos próbafolyamat, amelybe szépen bele lehet simítani a Daimon világát. A Tenebrae (Sötétség) és a Daimon téma, amivel már közel egy éve foglalkozom, kibillent egy másik világ felé. A Monk-darabban, amely átmenet a színház és a szertartás között, van egyfajta spirituális tisztaság, ami első körben talán nem észlelhető, de a dalok, a szövegek és a mozgások egysége megteremti azt a biztonságot, mely révén el merjük hinni, hogy ez a nagyon egyszerű, elemeire bontott spiritualitás létezik. A dolgok szorosan összefüggnek egymással - a Tenebrae a Monk-darabbal s a Monk-darab az őszre tervezett új darabommal. A Celebration Service az én mitológiámban középen van. Ez tart egyensúlyban.

MN: Hogyan talált rád Monk, egyáltalán részt vett a társulat válogatásában?

Á: Felhívott a Műhely Alapítvány, hogy lesz ez a bemutató, menjek el a válogatásra. Nem nagyon akartam, bizonytalan voltam, hogy egy csapatmunkában s egy nagyon karakteres, teljesen más viszonyokat képviselő zeneszerző munkájában részt vegyek-e. Végül kiderült, hogy szelídíthető vagyok. Tom Bogdan, a Monk-együttes tagja, aki egyike annak a három előadónak, akik taníthatják Meredith Monk munkáit a világon, válogatta a szereplőket, vele folynak a próbák. Bogdan egyébként Egyesült Államok-szerte operatársulatokkal, kórusokkal, oratórium- és szimfonikus együttesekkel dolgozik, a „cross-over” zene úttörője, saját műsoraiban előszeretettel kever különböző zenei műfajokat az antiktól a popzenéig. Monk az utolsó héten érkezik, ő állítja színpadra a darabot és korrigál. Kicsit csalódtam, amikor kiderült, hogy workshopként kommunikálják az előadást, hiszen hihetetlen kemény munka folyik négy hónapja, s a társulatban mindenki gyakorló táncos, énekes vagy színész.

MN: Úgy tudom, felmerült: az előadáson Monk is elénekel egy dalbetétet. Ez a nagy találkozás lehetősége, vagy akár zavaró is lehet a jelenléte?

Á: Jelen pillanatban még nem tudom, hogy a Trafóban melyikünk énekli a nyitó éneket, egyelőre ki erről, ki arról beszél. Végül is ez az ő operája... Nagy találkozás? Nagy és jó munkák vannak, és a munkákból adódó történetek. Ez már megvan nélküle is. ´ megerősítést és biztonságot adhat.

MN: Monk mégiscsak egy guru. Te viszont éppen most vagy alkotói pályád talán legjobb periódusában. Nem veszélyes ilyenkor átlépni egy másik világba?

Á: Minden szerep egy másik világba történő átlépés. De az ember a saját létélményeinek az összessége, amit magával visz az átlépéskor.

MN: Későn kezdted az éneklést, huszonhét évesen, a semmiből. Nagy támadási felületet hagyva, mindenféle előképzettség nélkül, szokatlan, besorolhatatlan műfajjal. Aztán néhány év után hosszú időre abbahagytad. Újabban viszont sokat lépsz fel, és mintha megtaláltad volna partnereidet is.

Á: Én nem intézményrendszerből indultam, nem adatott meg a szokásos mester és tanítvány viszony, nem tanultam tekintélytiszteletet, nem kaptam éveket arra, hogy az alapokat és a formát ki- és megtanulhassam. A semmiből indultam, amikor elkezdtem énekelni. Nem ismertem a rendszer kommunikációs jeleit, tehát nem is tudtam kijátszani azokat. Beleszagoltam a levegőbe, és csak akkor kerültem el egy területet, ha már nagyon erős volt a húgyszag, vagyis ha már mindenképpen tudomásul kellett vennem, hogy az egy másik lény vadászterülete. Néha megvezetett az orrom, azt sem tudom, hogyan maradtam életben. Mára megtanultam, mely felületek és közlési rendszerek nyílnak meg számomra. Amikor elkezdtem, erről fogalmam sem volt. Az első énekeimet Wilheim Andráshoz és Csengery Adrienne-hez vittem, képzelheted, hogy mit kaptam... Abbahagytam, már amennyire ezt abba lehet hagyni.

MN: És innen hogyan tovább?

Á: Meghívtak Ispánkra egy afféle művésztáborba, és ott egy szinte teljesen kommunikációképtelen, önmagába zárt, műveletlen, nem a nyelvet beszélő festőhallgató lány tájművészet gyanánt egy vad, átjárhatatlannak tűnő bozótosban létrehozott egy labirintust, rejtekekkel és járatokkal. Beültetett a közepébe. Ott agyaggal, földdel bekente a testemet, tollakat, virágokat, magokat ragasztott az arcomra, a hajamba, és otthagyott. Megszűnt az idő, nem tudom, mennyit voltam egyedül a labirintus közepén. Esett az eső, bogarak és hangyák másztak rám, megszűnt az éntudatom, fogalmam sem volt, hogy nézek ki, mi történik velem, egyáltalán, mi történik. Egyszer csak elindultak a „nézők”, a tábor és a környék lakói, egyesével jöttek, énekeltem. Kettesben maradtam egy-egy emberrel. Órák teltek el, majd értem jöttek és kivittek. Megrendítő dolgokat meséltek arról, hogy mi történt velük bent, a labirintusban. Itt kezdődött újra. Az a lány átlökött oda, ahova tartozom.