Előadások / Munkák Interjúk Kritikák/Írások Képek Videók Ágens CD Audio Hírek E-mail Partnerek:



Lautréamont, önműködően koreografálva
Kritika.tánc

Kutszegi Csaba / Magyar Hírlap

O. Caruso színpadra vitte Lautréamont prózaverseit, a Maldoror énekeit. A Lautréamont írói álnév, mögötte valódi álruhás herceg, a Párizsban, az 1870-es kommün alatt rejtélyes körülmények között fiatalon elhunyt Isidore Lucien Ducasse rejtezik. A herceget halála óta rendszeresen felfedezik. Most éppen az O. Caruso művésznév mögött bujkáló Juhász Anikó, a Finita la Commedia társulat koreográfus-rendezője tette meg. Lautréamont-t általában dicsőítik és vitatják; André Gide szerint Rimbaud-val együtt ő húzta fel a holnap irodalmának zsilipjét. A Maldoror énekeiben a költő kozmikus méretűvé fokozza az emberi gonoszság, az erőszak és a pusztulás rettenetes képeit. Egyes szövegmagyarázói viszont irodalmi paródiának tartják a prózaeposzát, míg mások, köztük O. Caruso, véresen komolyan veszik. André Breton a szürrealizmus előfutárának tekintette a költőt.

O. Caruso bretoni módszerrel jelenítette meg a Maldoror énekeit: önműködően koreografált. Breton módszere az önműködő írás volt, amellyel a tudat ellenőrzése alól felszabadulva, képes volt egységbe foglalni az álmok és a valóság világát. Ágens, Fehér Ferenc és Gergye Krisztián, az alkotótárs előadók a lemeztelenített őszinteség látószögéből újraértékelik világunkat. Bemutatják, milyenek vagyunk valójában: akarnok ösztönlények, hétköznapi gyilkosok, vágyaink szenvedő rabjai. Fehérnek démoni az arcjátéka és káprázatos a mozgása, Gergye félelmetesen tapogatja meg a keze ügyébe kerülő testnyílásokat, az operaszerző, énekes Ágens meg testileg-lelkileg pőrére vetkezve, hiteles mozgásművésszé válik a darabban. Bár iszonyatos szembenézésre késztetnek önmagunkkal, mi, nézők, ha hasonlóan őszinték vagyunk, belátjuk: cseppet sem túloznak. Lautréamont szerint lassan szeretünk ölni, mert ha az áldozat hamar meghal, nem élvezhetjük a szenvedéseit. Ha nem is in concreto, de lélekgyilkosságra értve, igaza van.

Infernális tájakon

Halász Tamás / Színház

Maldoror énekei

Egy különös, hajszál híján elfeledett, majd kései művészutódai rajongása nyomán világszerte ismertté vált, huszonkét esztendős fiú, Isidore-Lucien Ducasse, alias Lautréamont alkotása, fő (és szinte egyetlen) műve, a Maldoror énekei inspirálta a Finita la Commedia legújabb előadását. A közelmúltban nevet váltott formáció (közönségükkel Civil Negyed néven vétették észre magukat, nem akármilyen elánnal) ennyire konkrét, létező művészeti alkotáshoz még egyetlen munkáját sem kötötte.

Mint minden roppant fiatalon eltávozott nagyság, Ducasse életét és halálát is megannyi misztikum, homály, vonzó, izgató titok veszi körül. A majdnem végleg elfeledett bűvös szerző az uruguayi Montevideóban, francia kivándorló szülőktől született, és alig több mint huszonnégy esztendősen, 1870 augusztusában halt meg Párizsban, nem tudni biztosan, mitől. A porosz-francia háború idején az éhség, a betegségek sanyargatta városban aratott a halál, csak abban a hónapban közel ötezren pusztultak el, testüket tömegsírba temették. Lautréamont tetemét a mai montmartre-i temetőben földelték el sebtiben, azután áthelyezték egy másik sírhelyre, egy olyan parcellába, melyet alig egy évtizeddel később felszámoltak, majd beépítettek. Temetése(i) írásos nyomai - akárcsak földi maradványai - eltűntek. Egyetlen hitelesnek tartott, kamaszkori fényképét halála után százhét évvel találta meg egy kutatója. Erre az időre datálható annak a megszállott, kollektív kutatómunkának a csúcspontja, melynek eredményeképp a Bajomi-Lázár Endre idézte1 François Caradec irodalomtörténész elmondhatta: "Ma már többet tudunk róla, mint legtöbb nagy írónk ifjúságáról." Ducasse-t, akinek életében alig sikerült észrevétetnie magát pár tucat példányban megjelent alkotásaival, az utókor éppen csak visszarántotta a teljes feledésből. Halála előtt, két vékonyka füzetben jelentek meg - immár valódi nevén - költeményei; a kettős kötetből napjainkra mindössze egyetlen példány maradt fenn.


Gergye Krisztián, Ágens, Fehér Ferenc Koncz Zsuzsa felvétele

A szürrealisták köre fedezte aztán fel magának ködbe vesző alakját, főműve általuk, a stílus "termőterületein" vált igazán ismertté (ez is lehet az oka annak, hogy Magyarországra híre érdemben csak néhány évtizede jutott el). A hat énekből álló, ellenállhatatlanul hömpölygő, apokaliptikus szövegfolyamhoz Salvador Dalí készített jelentékeny illusztrációkat. Aragon "a modern lírai érzés forrásának" nevezte, Gide szerint "Rimbaud-val együtt, de talán Rimbaud-nál is inkább ő húzta fel a holnap irodalmának zsilipjét".2

A Maldoror énekei a rendszerváltás idején kamaszkorba lépők mitikus olvasmánya volt - közös polcon tartottuk a többi, féltett kinccsel: Artaud-val, A részeg hajóval, a Mesterséges mennyországokkal, a García Lorca-kötettel, Borroughs A meztelen ebédjével meg a hasonló, páratlan szerencsével megszerzett könyvekkel. Mohón olvastuk őket, és soha nem adtuk kölcsön senkinek. Most is emlékszem mindenféle félhomályos pinceklubok performanszaira, tábortűznél tartott felolvasásokra, a döbbenetes sodrásra, amely oly sokunkat magával ragadott ebben a szövegben is. Ezért is éreztem különös nosztalgiát, mikor most, életemben másodszor - Georges Baal különös színiterápiás feldolgozásának megtekintése után közel egy évtizeddel - találkoztam vele a Finita la Commedia előadásán. Lautréamont-Ducasse áradó szövegfolyamával - gondolható - alig-alig lehet kezdeni bármit is színpadon. Ha szerencsés kézzel nyúlnak hozzá (mint Baal, majd most a tánctársulat, O. Caruso, alias Juhász Anikó vezetésével), ha nem is "adja meg magát", de legalább megragadható.

A Finita háromszereplős, zaklató látomást formált a Maldoror énekeiből. Állandó táncosának, Fehér Ferencnek egy összeszokott művészpáros, Ágens és Gergye Krisztián a partnere. A koreográfiát ők hárman és O. Caruso közösen jegyzik.

"Lautréamont ihletésében" - olvassuk a színlapon; a hármak játéka teremtette atmoszférában ráismerhetünk e százharminchét éve fogant rémkalandra, pokoli vándorjátékra. A három jelentős, különleges előadó közös munkája magával ragad. A Civil Negyed-Finita la Commedia rokonszenves állhatatossággal, következetesen épített már ki munkakapcsolatot a fiatal magyar tánc jeleseivel: dolgoztak korábban Ladjánszki Mártával, Gold Beával, Szász Dániellel, Duda Évával - hogy csak néhány közismert nevet citáljak a listáról. Tanulságos, közös alkotó munkában találkoztak más felfogást követő, más alkotói utat járó, de hozzájuk hasonlóan egyéni módon, nyitottan gondolkodó művészekkel. Fehér Ferencet és Gergye Krisztiánt egyazon színpadon látni szokatlan öröm, remek lehetőség. Két, távolinak gondolható mozdulatvilág szövetkezik, elegyedik, hoz létre különös rajzolatot a szemünk előtt. A két fiatal táncos markáns, karakteres, itt és most megtapasztalhatóan mégsem oly távoli előadó-művészete alázatosan és rugalmasan idomul egymáshoz, csiszolódik össze, különleges élménnyé téve ezt a komor, ijesztő, zsigerig ható játékot. Ágens néhol kicsit kitalálatlannak, máskor igen átgondoltnak tűnő, de mindig intenzív, plasztikus karaktere sajátosan ellenpontozza a két fiú játékát. Gergyén és Fehéren egyetlen fekete szuszpenzor, előbbin még fekete térdvédő. Az akadálytalanul kitárt test minden születő mozdulatot, koreografikus ornamenst, izomhullámot és energiaáramlást követhetővé tesz. A játék tőlünk karnyújtásnyira zajlik. Meghökkent Ágens néma figurája (énekét csak felvételről halljuk - legalábbis a színlap szerint az ő, most felismerhetetlen hangja szól): asszonyosan dús formái, olykor nehézkes, mégis eleven, drámai mozdulatai, redők és hullámok, grimaszok és fintorok markánsan, szinte groteszkül ellenpontozzák a két vékony, inas test látványát.

A három szereplő testén hullaszín maszatok, hegek, megszáradt nyálkának ható felfeslések, mintha oszlásnak indultak volna. A hullasminket az izzadság áztatja le, a festékkel, nyirkos testükkel nyomokat hagynak a padlón. A rövid, egymástól sötétséggel elválasztott képek dinamikusan sorjáznak egymás után az alig egyórás táncjátékban. Kovacsovics Dávid zenei szerkesztő infernális, zaklató, gyakran fülsiketítő kompozíciója tovább fokozza a mozdulatokból áradó expresszív, fekete szenvedélyt.

Az Artus Stúdió hátsó, kisebbik játékterében, ahol a társulat már két bemutatóját is tartotta (Wert király, Je t'aime), L-alakban üljük körül a játék terét: a szín hosszabbik, gyönyörű textúrájú falát súrlófények simogatják - ugyanezt, ugyanígy láthattuk már a Wert királyban, Fehér Ferenc remek szólójában is. A murália most gólemként magasodik a játék fölé, hatalmas súlyával fenyegeti a hármakat.

Az emberi testek gyakorta állati lényeket idéznek - a gesztusokban sárkányra, varjakra, minótauroszokra, fekete angyalokra, rovarokra, félig emberi, máskor zoomorf démonokra, lidércekre ismerünk. Mintha rémisztő terrárium kitörni nem tudó, kiszámíthatatlan, veszélyes rémeit figyelnénk golyóálló üveg mögül. A hármak tánca egészen szélsőséges hatást gyakorol a nézőkre: beszippant minket, lebénít, röptet és a földhöz csap. Úgy érezzük, repülünk, magasra emelkedünk, alattunk forrongó, ijesztő, kiszámíthatatlanságával fenyegető vad vidék. A Szenteleki Dórának a táncosokról készült, remek videofelvétele keretébe helyezett játék roppant gazdag kiváló részletekben. A két táncos szereplő mozdulataiban számtalan, alapkarakterükre, sajátos stílusukra épülő újdonságot fedezhetünk föl. Az indázón, részegítő bőséggel áradó koreográfiát szuggesztív tehetséggel, olykor egészen lehengerlően tálalják elénk. Fehér és Gergye összeolvadó teste, egymásba bilincselt, a másikat indázva körbefogó tagjai rendkívüli látványt nyújtanak. A játékból sugárzik az elmélyültség, az egymás iránti figyelem, az egymást megérteni vágyás. A két test mintegy kentaurként olvad össze. A zaklatott, szenvedő és szenvedést okozó férfialakok a nőben találnak illanó nyugalmat. Vadállatkölyökként tapadnak rá, ragadnak testére, arcára, simogatásuk öl, csókjuk mérgez - de igazi tét nincs, hisz mindhárman halhatatlanok. Életre, egymásra, terráriumi létre ítéltettek. Bezárattak felemás, rémisztő, mégis szép testükbe, meddően keserű önmagukba, fojtogató, lidérces, lehetetlen történetükbe. Elrontott kísérlet túlélő labor-hibridjei, kik üvöltésre tátott szájjal, rémült és rettenetes mosollyal bámulnak a külvilágra.

1 Lautreamont: Maldoror énekei. Budapest, Európa Könyvkiadó, 1988, utószó, 285.
2 Mindkét idézet forrása Bajomi-Lázár Endre fent említett szövege.



A márki és a gróf véletlen találkozása a színházban

Koltai Tamás / Élet és Irodalom

A pokol üzenetei néha betörnek az életbe és a művészetbe - elég kínos meghallani őket, amikor a művész legfőbb célja, hogy eladja magát.

A Budapest Bábszínház a Sade márki 120 napja című "perverz bábjátékot" játssza Alföldi Róbert rendezésében. A szövegért felelős Vörös Róbert részben azt a dokumentumot használta föl, amelyet föltehetően kevesebben ismernek Sade eredetijéből, mint a Saló avagy Szodoma 120 napja című Pasolini-filmből. A cím második fele a márki írta "regényé" arról a szadista perverziósorozatról, amelyet erre kényszerített fiatal fiúkkal és lányokkal folytatott a világtól elzárva, arisztokrata barátai társaságában. A szexuális atrocitásoktól az ürülékfogyasztatásig és a horrorgyilkosságig terjedő "játékok" látványa a film nézőinek jelentős hányadát megfutamodásra késztette; voltak percek, amikor én sem tudtam a vászonra nézni, ami sem azelőtt, sem azóta nem fordult elő velem.

Az obszcenitása miatt nyilván nem érdemes elővenni a történetet. Ebben az összefüggésben engem a szabadság határainak kitágítása sem érdekel. Kizárólag metaforaként tudom értelmezni, a világ állapotára való reflexióként. Egyszerűbben szólva a kérdés az, hogy mi történhet meg, milyen belső indítékból, és milyen választ adunk rá mi, akik kívülről nézzük. A bökkenő maga a megjelenítés. Adódik a bábszínház mint elidegenítő effektus. A meztelen fiúk és lányok tehetetlen áldozatok, tehát bábok. Boráros Szilárd bábjai nem teljesen realisták, de majdnem azok, ettől kínos odanéznünk, és résztvevő pozíciónk paradoxá válik. A báb önmagában paradox: nincs lelke (ettől elviselhetőbb, ami történik vele, de kiszolgáltatottságában nemcsak szánandó, hanem dühítő is, gondoljuk meg, hányszor haragszunk ártatlan áldozatokra), viszont a bábszínészet lényege éppen az átlelkesítés, az élővé varázslás. Ott vagyunk, ahol a part szakad. A bábszínész föléleszti a bábot, fejmozgatásával lelket önt belé, nyöszörgő hangot hallat helyette, de ő "csináltatja" vele a perverziókat is, majd kilép belőle, és "auschwitzi" gúlába rakja. Összekeveredik beleélés és elidegenítés, feszélyezve érzem magam, de nem a "jelentéstől", hanem a szerepek és ezáltal a jelentés tisztázatlanságától. Hiába vannak magyarázó ellenpontok - érzelmes zene, a kényszerített szeretkezés élő megismétlése ideális szépségében, két "pribék" mindent föloldó, civilen groteszk tánca a legvégén -, tartózkodásomat nem enyhítik.

Döntő kérdés, hogy mennyire lehet, lehet-e egyáltalán elidegenítő groteszkkel, extrém humorral, komédiai eszközökkel ellensúlyozni azt a bestiális elvetemültséget, ami - nem tehetek róla - ezt a Sade-ot elfogadhatatlanná, ergo megjeleníthetetlenné teszi. Erre való kísérlet mindenesetre Udvaros Dorottya, aki valamiféle Primadonnát játszik a színpadnak kiképzett színpad fölötti kerek nyílásban, ahonnan el sem mozdul, és azon kívül, hogy gonoszan perverz történeteket igyekszik viccesen elmesélni, bábszerűen meghosszabbított testprotéziseket - hatalmas műmelleket, a lenti színpadra elérő hosszú karokat, luftballonként fölfújható tomport - bocsát ki magából, egyszerre avatva magát a történet virtuális résztvevőjévé és kommentátorává. A pajzánsággal megbirkózna - ha csak arról lenne szó. Nála is nehezebb Kaszás Gergő helyzete, aki bármilyen kitűnő színész, csak akkor fogadtathatná el Sade motívumait, ha elfogadtatná őt magát. Ahhoz viszont pokolian formátumos, szinte attraktív emberi szörnyetegnek kellene lennie. Erre kísérletet sem tesz. Jobb is.

Sade-nál kegyetlenebbnek nevezte Bajomi Lázár Endre és sok más ítész Lautréamont grófot, amely persze fölvett név, de mindenki (már aki) így ismeri a Maldoror énekei szerzőjét. A költőt általában az első szürrealistának tekintik, ennek alátámasztására gyakran idézik szlogenné vált meghatározását: "Szép, mint a varrógép és az esernyő véletlen találkozása a boncasztalon." Hat énekből álló, a romantikus sátánizmus hatalmas sodrású, döbbenetesen kusza prózavers-apoteózisaként emlegetett főművét az eredeti címen - "Lautréamont ihletésében" - a Finita la Commedia társulat mutatta be az Artus Studióban.

Irodalmi előzményre hivatkozó táncszínházat bajos az eredetinek megfeleltetni. A néző nem hasonlítja az előadást a szöveghez - még a drámai színházban sem -, nem is kell azt ismernie. A táncnyelvnek nincs köze a fogalmi nyelvhez. Verbális műveket mozgásra "lefordítani" lehetetlen és értelmetlen, ezért érzek némi viszolygást a történetmesélő koreográfiák iránt. A Maldoror énekei semmit sem akar lefordítani, megfejteni vagy leképezni; maga hozza létre a képeket emberi testekből. (Van ugyan az elején és a végén egy rövid filmmontázs, direkt elroncsolt, "elrizsesedett" snittekből, de ezek is testképek a vízbe áztatott szereplőkről.) A pucér, fényekkel és blackoutokkal szétszabdalt folyamatos teret élőben is csupán három test - Ágens, Gergye Krisztián és Fehér Ferenc - tölti be. Elszigetelt korpuszok, ritkán érnek egymáshoz. Mintha valami belülről tartaná megszállva őket, és nem tud kiszakadni belőlük. Hogy ez torz rémület, rettegés, állati ösztön vagy maga a "gonosz", azt a nézőnek kell elintéznie magában. Mindenesetre iszonyú belső feszültség tartja hatalmában ezeket a testeket. Ha a Sade esetében az iszonyat a külső világra irányuló, szabadjára engedett, kontrollálatlan ösztönből származott, a Maldororban a "belső gonosszal" folytatott küzdelemről van szó. Az emberi testet (és lelket) belülről lebéklyózó, "kifelé" szenvedéllyé tett szenvedésről, az állatival, a torzzal, a démonival való együttélés pokoli gyönyöréről, kínjáról és a megszabadulás horrorjáról - egyfajta ördögűzésről. Szerintem.

Gergye és Fehér a sátánitól megszállt testet önmagukba zárt, görcsbe rántott izom- és ideggócként ábrázolja; görcsben másznak, ugranak és fetrengenek. (Ágens is, de ő illusztrál.) A pszichohorror káprázatos gesztusrendszerben jelenik meg; a táncosok a lábujjukat is átlelkesített koreográfia szerint mozgatják. A rendező O. Caruso mellett mindhárman koreográfusként is jegyzik az előadást; nyilván magukra szabták a mozgást. Ha "összeérnek", az sem találkozás, hanem irtózat, idioszinkrázia. Néha pokoli, dobhártyarepesztő, "üvegtöréses" zenei kíséret szól, és a legvégén Fehér Ferenc két üvöltő sikolyt ereszt meg, fogakat villantó makábrikus vigyor kíséretében, a rettenet és a megszabadulás explicit metaforájaként - nemigen hallottam az évadban hitelesebb megszólalást.

A táncszínházat (ahogy az operát) a szakmai arisztokrácia megpróbálja kívül rekeszteni a színházon. A Maldoror énekei - ahogy Gergye Krisztián Kínos! című előadása és a tündéri Rókatündérek (Artus/Goda Gábor) - a színházi legjobbak közé tartozik. Fontos ezt leszögezni, mert a táncszakma a színházinál is züllöttebb - az Operaház új táncigazgatója máris meghívta azokat, akik rá szavaztak a kuratóriumban -, és a kis műhelyekben dolgozó tehetségek helyett az üzleti bulvár pápái tarolnak.

(Sade márki 120 napja - Budapesti Bábszínház; Maldoror énekei - Finita la Commedia)

Szubjektív kalauz

Marik Noémi / Színház

Finita la Comédia: Maldoror énekei (Színházi Sátor)

Egy ismerősöm mondta a Woven Handről, a Világzenei Színpadon fellépő, belső fájdalmat és szenvedést hitelesen megéneklő együttesről, hogy zenéjük olyan, mintha az ember vérébe üvegszilánkokat szórnának. Na, éppen ilyen ez az előadás is. A szenvedést a Finita la Comédia is a "köbön" jeleníti meg, oly átütő erővel, intenzitással, hogy az szívszorító. (Koreográfia: O. Caruso [Juhász Anikó].)

A nyitóakkord, a "prológ" egy videoklipszerű montázs - váratlanul s minden előjel nélkül a "plafon"-ra vetítve, a fejünk fölé. Olyannyira váratlanul, hogy eleinte sokan észre sem vesszük a fölülről érkező impulzusokat s "szenvedésképeket". A szenvedés, a szenvedés látványa ott van körülöttünk minden irányból, hogy nekünk is kényelmetlen legyen - mi is kitekert nyakkal nézzük a görcsös, kicsavart pózú, eltorzult arcú szereplőket e képeken.

Majd az üres színpadon megjelenik egy nő, Ágens, és egy széken ülve (ő is kitekerten, s majdnem csupaszon) sikolyaival "kommentálja", erősíti fel a képekről tükröződő fájdalmat. Ágens a továbbiakban is nagyrészt e széken ül, elkülönülve a másik két táncostól, s kényszercselekvéseket végez - rabja önmagának, a benne zajló történéseknek. Lelkileg, testileg lecsupaszodik tehát, s egy nő testi, lelki torzulásait felvállalva ül előttünk, leplezetlenül tökéletlenül.

A két férfi, Gergye Krisztián és Fehér Ferenc is majd' teljesen ruhátlanul (fekete tangában és némi testfestéssel) lép elénk. Gergye a már filmen is látott kicsavart/tekert végtagokkal, deformáltan, torz fintorokkal vergődik tovább. Mintha valamilyen belső kín, valamiféle titokzatos küzdelem marcangolná, s nem hagyná nyugodni. A színre lépő másik férfi, az ördögi, démoni - a kopaszra nyírt és valóban delejes tekintetű s kinézetű Fehér Ferenc személyében - folytonosan kísérti, ostromolja áldozatát: Gergyét. Rákapaszkodik, így az nem tud szabadulni tőle, hiába menekül, kapálózik. Birkózásukban olykor mintha összenőnének, eggyé válnának, s egy új élőlény születne kettejük duettjéből, vívódásából. Kérkedőn, ingerkedve mutogatják magukat, új, kentaurszerű lényüket a harmadik énrész, a nő előtt. A kísértő pedig kárörvendve vigyorog a győztesek kérlelhetetlen fölényével. Majd fokozatosan a nőt is bevonják bizarr kettősükbe, így immár hárman alkotják a különös szimbiózist. Végül mégis felbomlik e kényes egyensúly, a szimbiózis kárászéletűnek bizonyul.

Először a leggyengébb láncszem hull ki - Gergye megöli, megfojtja a legvédtelenebbiküket. Majd Gergyét fojtja meg rossz szelleme, aki így végleg magára marad. Magába roskadva fekszik a színpad közepén, s vigyora arcára fagy.

A Lautréamont versfüzérének ihletésében fogant előadás Sopsitsék passiójánál sokkal közelebb hoz s megejtőbben elevenít meg egy szenvedéstörténetet. A bennünk lakozó mélységeket, sötét vermeket - a zűrzavart, a torzulásokat, kényszereket, ambivalenciákat, szorongásokat és retteneteket. Már-már klinikai esettanulmány az előadás. Az őrület ellen küzdő, meghasonlott, tudathasadásos ember kórtana.

Három szenvedőről szól, akik valójában egyek; s hagyják, hogy belessünk egy lélek legsötétebb, legrejtettebb zugaiba. Köszönet érte.