Előadások / Munkák Interjúk Kritikák/Írások Képek Videók Ágens CD Audio Hírek E-mail Partnerek:



Mozgó képzetek
Az Ulixes a MU Színházban

Jászay Tamás / kontextus.hu

Ahogy az utóbbi években nyomon követtem Ágens színpadi működését, a naptárban ritkásan elszórt, ám annál inspirálóbb bemutatóinak sorát, fokozatosan bizonyossággá érett bennem egy benyomás: Ágens különc, próteuszi alkat, aki egyetlen időpillanatban képes összetéveszthetetlenül ugyanolyan és zavarba ejtően más lenni - mindez nemcsak az egyes előadásokat összevetve igaz, hanem akár egy produkción belül is érvényesül. Legfeljebb dadogva megragadható, nyíltszíni metamorfózisai közben mintha mégis egyetlen "cél" vezérelné: bebizonyítani a kőbe vésett befogadói pozíciók igazságáról, hogy csupán vízre írták azokat...

Nem alkalmi határsértővel van tehát dolgunk: Ágens rendre lazítja, oldja meg a művészt és az izgalmakra vágyó nézőket egyaránt feszélyező-bénító kötelékeket. Vagy éppen tépi darabokra, mint tette legutóbb az Ulixesben is. Nem erőszakosan, inkább konok, a nézőt több értelemben is elbizonytalanító határozottsággal bogozza ki a csomókat, hogy aztán magától értetődő természetességgel végleg eltüntesse őket. A korábban a Műcsarnokban, majd a Trafóban látható Ulixes február végén a MU Színházba költözött két este erejéig. A nézőket fogadó tér intim szűkössége itt kézzelfoghatóvá vált. Valójában a bejárat átlépésének pillanatában megkezdődik az előadás. Mert itt és most nemcsak nekünk játszanak, hanem velünk is.

Belépünk a MU családias hangulatú előterébe. Ágens egy asztalnál ül, mellette egy pohár bor, előtte magnó és mikrofon. Interjút ad. A színházterembe jutva majd ezt a monológot hallgathatjuk meg, miközben a színpadon már készülődik (vagy talán javában zajlik?) valami. Az interjú csak formailag párbeszéd, valójában öninterjú. A tettetett naivitással feltett kérdések (köztük például a színházi klasszikus: "Meddig tart az előadás?") csupán apropót nyújtanak a művésznek, hogy valamiféle bevezetést adjanak az ezután következő produkcióhoz. Persze nem szabad mindezt túl komolyan venni: az interjú merő (ön)irónia, csupa élc (legalábbis az általam látott estén, feltehetően ennek formája sem rögzített, legfeljebb körvonalaiban). Hozzá kell tennem: nem a nézőnek nyújtott mankóról, értelmezési kiskátéról van szó. Amit hallunk, az már az előadás szerves része.

A négyzetes alapú színpad geometriai szerkesztettséggel "szervezi magát" (Tasnádi József képzőművész munkája). Balról a zenészek (az állandó alkotótárs, Jávorka Ádám és Mogyoró Kornél), jobbról egy még szerephez jutó plazmatévé, hátul a Szent Efrém Bizánci Férfikar tagjai, mögöttük vetítővászon. Jobbról elöl kottatartó állvány, előtte fehér ruhában a földön fekszik széttárt karokkal, keresztet formázva a táncos Négyesi Móni. A magasban női testet idéző, különös féminstalláció. Az alapképlet is meglehetősen bonyolult tehát, a továbbiakban azonban az egyre apróbb részletekre irányuló, megosztott figyelem egyenesen elengedhetetlen, ha nem a teljes értetlenség kétségbeesett érzésével akarjuk végül menekülőre fogni.

A nézővel űzött, egyeseket talán dühítő, másokat felvillanyozó játék folytatódik. A dívaszereptől korántsem idegenkedő, a pórnép felett álló ritka tüneményt egyszerre életre keltő és önmaga teremtette pozícióját ironikusan kezelő Ágens színpadra lépését, majd minden mozdulatát mohó "paparazzi" filmezi. Nehéz eldönteni, hogy mi is a célja: egyszer mintha kamerája révén erőszakkal akarná feltárni, miféle organizmusból törnek elő a sokszor dermesztő hangok, dallamfutamok. Máskor meg felcserélődnek a szerepek - a kamera tulajdonosa nem illetéktelen leskelődő, inkább áldozat, akit Ágens hangja és lénye irányít kénye-kedve szerint.

A képi és a hangi világ elválaszthatatlan összefonódása egyre erőteljesebb lesz, fokozatosan minden érzékünk bevonódik a színpadi játékba. A képpé tett hang csodáját élhetjük át, amikor a háttérre vetített mondat- és szótörmelékeket agyunk kétségbeesett igyekezettel próbálja valamiféle egésszé összesöprögetni. Idővel feladom: bár precíznek szánt definíciók is feltűnnek időről időre, rögtön a semmibe omlanak, ezzel üzenve a határozottság hiábavalóságát. Hol szószalagok másznak csigalassúsággal, hol mondatliánok suhannak követhetetlen sebességgel a szemünk előtt. Létüket és erejüket a hangból, Ágens hangjából merítik: a plazmatévé sötét képernyőjéből lassacskán előgomolygó, szeretkező pár képsorai ugyanezzel a metódussal kelnek életre. A lágy kontúrokkal rendelkező alakok a hangok hatására mozdulnak meg, nyúlnak egymás felé, majd tűnnek hirtelen a sötét háttérbe, mint az előbb a szövegdarabkák, az előbbinél líraibb dimenziókat mutatva meg, miközben nem cáfolják azt, inkább kiteljesítik.

Hosszan lehetne és kellene még részletezni, milyen régi-új eszközeihez nyúl Ágens új darabjában (a fénycsíkon összegörnyedt testtartásban a kottaállvány felé araszoló, régi korokat idéző öreg alakja, vagy a táncos Négyesi Móni és az abszolút főszereplő Ágens "párbaja" egyaránt szót érdemelne). Ehelyett azonban ugorjunk a mű befejezésére: a színpad lassacskán kiürül, az egyórás előadásban aktívan résztvevő műszakiak is lassacskán eltünedeznek. A bevett kapaszkodóitól, ravasz trükkökkel legfőképp időérzékétől és ítélőképességétől megfosztott közönség úgy érzi: tapsolnia kell. Ám amint felcsattan az első, igencsak tétova taps, a bizánci férfikar zengő hangon énekelni kezd, rendre intve mintegy az előadást befejezni akaró közönséget. Ugyanez lezajlik még néhányszor, a bátrabbak lassan kióvakodnak a tanácstalan nézőtérről. Az előtérben ott ül Ágens, mellette egy pohár bor, a riporternővel beszélget. Most van vége. Most van vége?

Fotó: Kardos Zsuzsa