Előadások / Munkák Interjúk Kritikák/Írások Képek Videók Ágens CD Audio Hírek E-mail Partnerek:



Homo non est

Szakreál

Halász Tamás / Színház, 2000. július

Komoly tekinetű kisfiú szélesre nyújtott arcképe látható Csabai Attila társulata, a KOMPmÁNIA új bemutatójára hívogató kártyáján. Az arcba rovátkák sora - egyfajta számegyenes - szalad bele: a pálcák felett évszámok láthatók: 1973, 1983, 1993 és 2000. Az első dátum Csabai születési éve: kikövetkeztethető, hogy a kisfiú ő maga.

Huszonhét évesen kevesen mernek önéletrajzi ihletésű művet létrehozni, és még kevesebbeknek sikerül ilyesmiből valami figyelemre méltót produkálniuk. A fiatal koreográfus ezen kevesek kevese. Huszonhét évesen az ember sokkal inkább találja érdekesnek a világot, mint amennyire a világ találja érdekesnek őt: huszonhét évesen a(z) (színházi)ember világlátása, adaptációs képzetei lehetnek érdekesek, nem megélt rövid élete. Általában.

Csabai Attila és az általa, illetve alkotótársa, Ladjánszki Márta által a szinte a semmiből létrehozott társulat rövid pályafutása során a fiatal magyar tánc talán legfigyelemreméltóbb formációjává nőtte ki magát. Különleges hangulatú bemutatóik egyre inkább eseménynek számítanak: munkáik egymáshoz képest is újszerűek, mégis egyre fejlettebb stílusbeli egységet alkotnak. A fiatal koreográfus legújabb munkájával ez - saját maga által meghúzott és tiszteletben tartott - határt lépett át. Dekódolta és/vagy átkódolta kialakult jelképrendszerét, ezáltal közelebb engedte magához nézőjét, min eddig tette. Mert Csabai darabjaiból valamelyest mindig kiérződött: nem lát(hat)unk mindent. Talán wittgensteiniánus megfontolások vezették (Vorüber man nicht sprechen kann...), talán csak egyfajta szemérem.

A Homo non est szereplői különös papi személyeknek, spirituális vezetőknek tűnnek. Játékuk számos meghatározható és meghatározhatatlan szertartási elemből építkező misztériumjáték. Torokszorítóan őszinte megmutatkozás, önvédelmi rituálé, az önátadás legzavarbaejtőbb fokozata. Egy rejtelmes és zárkózott művészegyéniség vakmerő ugrása a reflektorfénybe.

Ezt a (meghaladott) zárkózottságot esetünkben egy, a Szkéné színpadának teljes egészén végighúzódó fal- és kerítéslécrendszer jelképezi, amely sajátos szentélyrekesztőként választja el egymástól a látható és a rejtett, a megmutatott és az eltitkolt, a megmutatható és a megmutathatatlan régiókat. Ennek előterében elsőre leginkább gimnasztikai vagy kínzóeszközöknek nézhető (az előadás során nem túl sokat használt) objektumok állnak egy, krétarudak hosszúkás halmaival bekerített térben. A palánkrendszer tövében, két, kivágott ajtónyílás mellett egy csodálatos karosszék áll, amelynek minden négyzetcentiméterén zsendül a vetés. A fotel összes porcikájából zöld szálacskák törnek elő, Meret Oppenheim híres, „szőrős” kávéscsészéjét idézve fel.

Három egyenrangú férfi főszereplőből, az énekesnő Ágensből, Jávorka Ádám brácsásból és egy mindvégig néma és mozdulatlan szerepkőből áll a Homo non est előadógárdája. A táncosok, Csabai Attila, Gergye Krisztián és Károlyi Balázs egyforma poszton, azonos jogokkal és kötelességekkel léteznek a színen megkockáztatható: egyetlen személyiség alkotóit jelenítik meg. A méltóságteljes, a legváratlanabb pillanatokban zavarba hozó táncos-koreográfus Csabai, a most delejes lidércként megjelenő, bali táncosból ragyogó kortárs táncossá átváltozott Gergye és a kikerülhetetlen szuggesztivitás és esendőség elegyéből személyiséget alkotó Károlyi folyamatos feszültségben tartja a teret.

Közelmúltbeli beszélgetésünk során Csabai Attilával tolakodóan sok meztelenséget alkalmazó, külföldi társulat előadásáról ejtettünk szót. Elevenen emlékszem, a koreográfus indulatosan azt mondta, szívesen kérdőre vonná a vendégdarab alkotóját: „neked tényleg csak ilyen keveset ér a saját tested, hogy ilyen könnyen megmutatod másokét?” A Homo non est maga a meztelen test. Erotikus töltése azonban csak módjával van. A meztelenséggel ennyire csínján bánó alkotó nagyon megfontolt, szinte drámai döntése nyomán fedték fel testüket előadói. A feltárulkozás utolsó, bevégző gesztusával. Testüket nemcsak ruha, de szőr sem takarja. Csabai a test egészét formálja: fodrászilag alakítja táncosai küllemét egy-egy produkcióhoz, ahogy tettes most is. Szőrtelenít, hogy akadálytalanul játszhasson-látszhasson minden izomrost, ízület és ér. Áramvonalasít, mint a profi úszók, akik nem tűrnek magukon egyetlen zavaró szőr- és hajszálat sem.

Nehezen körvonalazató, mi is járja át ezt a hazai pályán hasonlíthatatlan előadást: ha azt kockáztatjuk meg, homoerotika, csak féligazságot állítunk. Homo non est eroticus. Az előadás a homoszexuális esztétika sajátos szövedékéből épül fel. Szereplői közt minimálisak az érzéki kapcsolódási pontok: amiről gesztusaik hallgatnak, amit csak sejtetni engednek, az a lényeg. A kimondatlan, az elmozdulatlan.

Csabai és Károlyi nyúlánk, gótikus figuráját látjuk: vívódó mozdulataik frissek, már-már rögtönzöttnek tűnnek. A táncosok tekintete mozdulataikkal egyenrangú kifejezőeszköz. Szemrebbenéseik kiteljesítik a koreográfiát. A vadócosan tépett hajú, dermesztő arcjátékot produkáló Gergye gyíkmozgású, démoni lényt jelenít meg. Kifacsart mozdulatokkal, szinte észrevétlenül jut le egy létraféle építményről a padlóra, hogy eltűnjön egy ajtó mögött.

Eleinte lassan telik az idő a porondszerűen körbekerített színpadon. A színpad bal felének mélyét el is meg nem is takaró palánkra Csabai krétával esetlen pálcikaembert rajzol. Az utolsó vonás után a deszkán hagyja a krétát, és úgy húzza maga után, mint csiga a nyomát, majd eltűnik a palánk mögött. Megjelenik Ágens a (valóban) várandós, sugárzó arcú és tehetségű énekművész, az aranyló, csodás asszonyiság. A magasban, egy fonott székben pedig Jávorka Ádám, a virtuóz brácsás. Mindketten az előadás szereplői is, a produkció nagyszerű, eklatáns részei.

Különös erőtér rajzolódik ki: életkor-idősíkok torlódnak egymásra. A palánkon figyelő pálcikaember a gyerekkor nyomasztó-esetlen emblémája. A magasban játszó brácsás Jávorka és a színpad szintjén megjelenő Ágens figyelmes és feloldozó mozdulat- és lélekanimátor, igazi anyafigura. A magas falazat tetején egy, az előadás teljes hosszában mozdulatlanul figyelő, törökülésben ülő meztelen fiúalak a romlatlan és sérülékeny gyerekkor: a firkaemberke párja.

Csabai biztos kézzel kiválasztott, nagyszerű zenei anyaghoz készített videoklipek füzéréből építkezik: jól vegyíti a „konzerv” - zenét a színjátszói erényeit is megcsillogtató Ágens ragyogó énekszámaival. Mindeközben - talán épp a zene sajátos játékossága által inspiráltatván - két új ízzel gazdagítja saját világát: halvány humor és halvány (ön)irónia jelei mutathatóak ki benne. A drámaiság-szürrealizmus-emelkedettség hármasával jellemezhető KompMániás stílusba épp ennek a viviszekciós előadásnak a folyamán szivárog be valami efféle hangütés, részint Ágnes Strangers in the night-adaptációja által. Az énekesnő itt nagy hatalmú tanú, űrnő és szolga: szükséges és rejtélyes alak, akárcsak Annie Lennox énekesnő Derek Jarman II. Edwardjában. A férfiérzékiség, férfitörténet emblematikus hozzávalója.

A színi sodrásban számtalan biblikus utalás: a magasból zúduló gabonaszemek, mosdatás, fehér mosdótál, különös helyről meginduló tejfolyam, virágszirmok, terhes, szoptató anyafigura, a megfeszített és keresztről levétetett Krisztus ábrázolásait idéző, szívbemarkoló képek. Emellett pedig a különös feszültség: érzékietlenített meztelen alakok, megfeszülő izmok síkossága, a működésben lévő fiatal test megmutatkozása, összetapadó kettősök, a szexualitás tökéletes ignorálásával. Hasonló jellegű feszültséget kelt a táncosi testi való: kidolgozott testű, férfias táncosok attribútumaként használt női ruhadarabokat vesznek fel, nemi szervüket szőrtelen combjuk közé rejtik, mozdulataik váratlan pillanatokban lágyulnak el, ha nem is nőiessé, de androgünné. Ez az útközben-lét, ez az eldöntetlenség, megválaszolatlanság a Homo non est inspirátora, témája és kihívása. Csabai pedig nem mutat fel megoldást: az előadás hőseinek győzelme a megszabadulás vágya. Megoldásra nem találnak. Megmutatkoznak csupán, és talán épp ezáltal találnak enyhülést. Szakrális és profán képekben szembesítenek és szembesülnek önmagukkal. Erőt gyűjtenek, felbátorodnak saját esendőségük felett aratott apró győzelmeiken. Egyre nagyobb távokat tudnak és mernek megtenni azon a bizonyos, 1973-től a jövőbe futó számegyenesen, okot, megoldást, nyugalmat keresve.