Előadások / Munkák Interjúk Kritikák/Írások Képek Videók Ágens CD Audio Hírek E-mail Partnerek:



Útravaló vándoroknak
Ágens: Ulixes. Intraperszonális tudatopera. 2005. 11. 09. 20.00, Trafó

Györe Gabriella / Litera

"Ha már ilyen szent dolgokhoz nyúlok, mint a toll vagy a hang, akkor az már olyan legyen mindentől függetlenítve és finomítva és elszakítva, és végre és újból. És minden ízében vállalva, még akkor is, ha nem sikerül."

"Fogalmazok, / egymás mellé írom a szavakat, / gondolatokat gondolok melléjük, / megpörget az idő, / s a szavak gondolnak maguk mellé / engem". Gondoltam, ha Ágens úgy gondolja, hogy ha gondolkodik, maguk mellé gondolják a szavak, akkor én gondolhatom úgy, hogy odagondolom magam a bemutatóra. Sőt, ha lehet, ne csak gondolatban legyek jelen - nem vagyok a mozdulatlan mozgató, hogy gondolataim erejével legyek úgy, ahogy lenni akarnék -, de testi valómban is, ha már ez különböztet meg tőle - ahogy mindenkitől -; gondoljak ott, amit akarok, de ott gondoljam. "Ha már ilyen szent dolgokhoz nyúlok, mint a toll vagy a hang, akkor az már olyan legyen mindentől függetlenítve és finomítva és elszakítva, és végre és újból. És minden ízében vállalva, még akkor is, ha nem sikerül." - mondta Ágens egy 1998. telén Janoxnak adott interjújában (Az Irodalom Visszavág). Hát itt, Ágens új intraperszonális tudatoperájának bemutatóján a hang mellett, ha nem is a toll, de a számítógép memóriájába mentett szó is komoly szerepet kapott.

Ágens hangja és markáns színpadi jelenléte mellett legalább ilyen erőteljes szerepe volt a Szent Efrém Bizánci férfikar tagjainak - a színpad bal hátsó traktusában - és Négyesi Móninak, a táncosnak, aki Gergye Krisztián koreográfiáját táncolta végig, amikor felkelt a színpad előtti három projektor-vetítette téglalap egyikéből. A három zenész, ha háttérben is, a színpad jobb felén, de jelen volt. Kevésbé voltak részei a produkciónak a nagyon is jelen lévő operatőrök, akik a színpadon látható projektorra küldték két kamerájuk képeit, míg a háttérben Tasnádi József hang és szöveg egymásra hatását vizsgáló kiérlelt kísérletete haladt, szalad, örvénylett, vagy csoszogott - mint a hangsávok egy stúdió felvevőjén; egymás alatt a szövegtöredékek, egy-egy hangnak, hangszernek feleltetve meg a sorok sávjait.

A bemutatóra invitáló meghívóban az szerepel, hogy az Ulixes időmonológ. Szerepváltások, belső idő- és tudatkalandok leképezése, a belső exteriorizálása. "Az Ulixes az átélt idő személyen belüli szereplehetőségeivel foglalkozik, a zene és a kép nyelvén. Tudatopera, - opera alatt az egyműfajúságot, a művészeti műfajok összegző megjelenését értve." S valóban, ha a zenét, a látványt - a projektor-technika leképeződéseit vagy a színpadi látványt - külön-külön tekintem, nem visz ki sem a jelen teréből, sem annak idejéből. A háttérben Tasnádi József rendszere szerint futó szövegtörmelékből egészet összeállítani lehetetlen, más-más sávokon futnak a szövegek darabjai, nem lehet jelentéses, érteles mondanivalót közvetítő egésszé összeállítani őket. A zene ragyogó - Ágens szöveg nélküli, saját hangjával végzett, kimunkált hangkísérletei jól illeszkednek a férfikar himnuszaihoz - talán ott a legkevésbé, ahol követni akarják őket, s ott a leginkább, ahol csak talajnak használja a másik hangsorozatot - de nem időn kívüliek. Ő maga, mint jelenség, hol egy kiforrott, sokat megélt fekete blues- vagy soul-énekesnő képét idézi fel, hol szinte taszít a látvány, mégsem válik időn kívülivé.

De vissza az elejére: kis bokarugdosódás-könyöklökdösődés a jegyszerzés hevében, aztán várakozás a lépcsőn, majd a bejutás pillanatai: egy asztalnál Ágens ül, éppen interjút készítenek vele - előtte mikrofon, a fiatal hölgy kezében diktafon. Egyetlen pillanatra felmerül ugyan, miféle furcsa példánya lehet ez az újságíró-élet állandó kísérőjének, hogy külön asztali mikrofon is jár hozzá, de a bejutás kényszere továbbvisz, így odabent megdöbbenthet a felfedezés - az ott, odakint egy fal-interjú volt. Kihangosítva halljuk a nézőközönség helykeresésének ideje alatt Ágens véleményét arról, mit jelent az intraperszonalitás, miért választotta a Szent Efrém bizánci férfikart maga mellé, s hogy mennyiben különbözik a hagyományos operák folyamatos történet-mesélési struktúrájától az ő kortárs operája, vagyis miért ölte ki belőle a történetet. Nem ölte ki belőle - mondja - sőt. Ennek az operának is megvan a maga története de nem olyan történet ez, mit a Bohéméleté, a Parasztbecsületé, a Fidelioé vagy a Traviata-é, -- sokkal inkább történik a nézőkben és hallgatókban az, ami történik; belül.

"Én önmagammal foglalkozom, nyilván, mint mindenki, akár bevallja, akár nem, és figyelek a világból jövő hangokra. A belőled jövő információra, a szomszéd néniből jövő információra, a történeteimből jövő üzenetre, és elsősorban a hangjaimból jövő információra. Ezt az információt, ha átlököm egy hangrendszerbe, mondjuk egy koncerten, akkor általában a hallgatók, már akikkel szóba tudok elegyedni, azt mondják, hogy vizualizálják, képeket kezdenek el látni, és az információ úgy jut el hozzájuk, hogy a hangomat meghallva valamilyen érzelmi állapotba kerülnek. Ennél gyönyörűbbet én nem tudok elképzelni. Valamiféle képalkotó, vagy asszociációalkotó erő van a hangjaimban. Ezt nem kell tovább ragozni. Én így hordozom az információt." - mondta a már idézett interjúban Ágens, de amit most csinál, kissé még merészebb - egy teljesen individuális létezőt, a maga alkotta hangot simítja eggyé a görög-bizánci énekekkel s a látvánnyal, hogy ne csupán a hangja váltson ki valamiféle hatást, de a darab részletei váljanak messzire repítő egységgé. Sok információhordozó - az írás, az énekesek, a zene, a hang, a mozgás, a felvett képek látványa - külön-külön jelentését vesztve váljon egyé. S amikor a feszültség az egységtől a káosz felé lendül, egyszer csak abbamarad mindaz, ami történt - de hiányt hagy maga után, s kiderül: a káoszból elvágyódva nema csendet hívjuk.

A darab két legemlékezetesebb jelenete, mikor a férfikar egyik tagja a színpadot átszelő vékony fényhídon szinte eltörpülve vonul át a színpad másik szélén álló mikrofonhoz, illetve amikor a táncos keleties mozdulataival a bizánci kórusművekből áradó áramlatokra szinte ráfekszik -. Tasnádi József látványvilága hol zavarodottá tesz, hol jelentős mértékben letisztít mindent - a szövegtöredékek hullámzása csak a látvány többi elemével és a hanggal kiegészülve kap értelmet - s értelme talán éppen az értelmetlensége miatti meditatív ereje.

Az egy órás hang-és képorgia hirtelen ér véget - Ágens és a zenészek elhagyják a színpadot. Csend. Egy ember tapsol. Halk kuncogás a terem más-más pontjairól: ugyan, még nincs vége, miért tapsol bele. Néhány elveszett, segítséget kereső tekintet: mi van? Most akkor tapsolnunk kell? Az egyetlen tapsoló abbahagyja a tapsot. A férfikar énekel. A férfikar abbahagyja az éneklést. A táncos kimegy a színpadról. A beálló csendben már többen tapsolnak, de messze nem mindenki. Elbizonytalanodnak. Abbahagyják. A férfikar ismét énekel. Majd ismét csend. Az egyik operatőr távozik. (Kiesik a szerepéből- ő kicsit ki is integet: kitekint, elköszön. A többiek nem tették.) Távozása után lassan majdnem a teljes közönség tapsol. Majd abbahagyja - most már nem a bizonytalanság miatt. Ha vele kísérleteznek, ő is kísérletezik. Lássuk, mi lesz. A férfikar ismét énekel. Majd abbahagyja. Ismét taps. Majd csend. Majd ének. Majd csend. Az első sorok egyikében ülök, a legszélén - fel kell állnom, hogy kimehessenek a beljebb ülők -. Most sajnálom, hogy elhagyom a teret. Mi volna, ha egész este ott ülne a közönség, s időnként tapsolna? Meddig énekelné különös himnuszait a férfikar? Ameddig ott ülünk? Vagy abbahagyná egy idő után? Mennyi idő után? Meddig tart a ki/fel/elhívás?

A farkasszemet néző közönség és a színészek érdekes viszonyrendszere amúgy is külön tanulmány tárgya lehetne - mikor a közönség juszt is visszatapsolja a holtfáradt színészeket, hetedszerre is, no nem azért, mert annyira tetszett; a darab iszonyú. Csak azért, hogy visszafizessen valamit abból a tétlen kényszeredettségből, amelyet a rettenetes előadás alatt végig kellett szenvednie. Vagy a fellelkesült, valódi hittel tapsoló közönség, amelyik nem fedezi fel, hol a határ a tetszésnyilvánítás és a zaklatás között. Vagy a fanyalgó, csendes, alig-alig tapsoló közönség, amelyik, bár a színészek tökéletesek voltak, a darabot és a rendezést nem viselvén, azoknak sem nyilvánít köszönetet, aki nem tehetnek arról, amibe belekeverték őket, sőt, abból a maximumot igyekeztek kihozni - sikerrel.

Ez itt most egy új megoldás. A közönség csak ne tapsoljon. Vagy tapsoljon, de azzal éppen a darab végének bekövetkeztét késlelteti, így szüntetve meg okát annak, amiért tevékenységébe belekezdett. Ez a kísérlet-szerű zárlat lassan vezet ki az operából. Lassan vezet vissza az időbe. S hogy a táv, amit egy óra alatt ki-ki bejárt, volt-e akkora, mint Odüsszeuszé? Az időtlenség az idő függvénye is. A kizökkentés kísérletéért önmagában is hálásak lehetünk.