„Átjárók
Ágens és a KompMánia Társulat ”

Ágens: Azért színházszerűek az előadásaim, mert az én viszonyom az nem felel meg koncertnek. Én nem úgy állok ki, hogy a kezemben egy hangszer, lehetne is akár, de nem tudok játszani... vagy egy zenekar a hátam mögött..... Én úgy állok ki, hogy van a hangom és egy stáb mögöttem, a zeneszerző Boudny Ferenc biztosítja a zenét, tehát a zene playback, a hang élő. Ez egy színházi viszony. És én erre építkezve találom ki azt a helyzetet, melyben képes vagyok megszólalni. Meg azokat a társakat, akikkel képes vagyok együttműködni. Ez az én esetemben nagyon ritka, speciális kell hogy legyen. Nehezen dőlünk egymásra.

Ágens: A KompMánia Társulattal olyan, mint egy vérszerződés. Mintha kötöttünk volna egy vérszerződést. Egy olyan szoros szerelem, szakmai szerelem jött létre köztünk, feltétel nélküli bizalom. Hiszünk egymásban, abban, hogy képesek vagyunk egymásból olyan dolgokat, elementáris viszonyokat kihozni, amit ez idáig máshol nem voltunk képesek megcsinálni. Ez az első perctől kezdve benne volt a pakliban.

Ágens: 9 éve énekelek, telik az idő... Mostanában elég érdekes következtetésekre jutottam, hogy az a föltört hangáradat, amellyel fogalmam sem volt, hogy mit kell, hogy kezdjek, hogy az micsoda.... Olyan visszaigazolásokat kaptam! Először is:_ ez egy klasszikus hangtartományokból is álló torok- fejhangos éneklési technika - így kívülről közelítve. Aztán belülről: egy olyan információ vagy egy viszonyrendszernek a közvetítése, amit én csinálok, ami nagyon pontos információkat közvetít, az akkori hallgatók számára.

Ágens: Én a világból összegyűjtött ismereteimet vagy a történeteimet - úgy kell elképzelni engem, néha már ebbe kényszerülök, mint egy írót vagy egy költőt. Ugye íróiskola meg költőiskola nincsen. Mert mindig azt mondják, hogy operahangom van, ám miért nem jártam a Zeneakadémiára? Én erre azt szoktam mondani, hogy ez olyan dolog... Megindul az áradás, valami létrejön, valamilyen információrengeteg, valamilyen történet és ez valamilyen szinten megfogalmazásra kerül. Nálam az ének a megfogalmazás módja. Ez csak ennyit jelent. Ez a módja. Ebben van benne a történet maga.

Ágens: Így tudtam megnyilvánulni szavak nélkül, hangokkal. Ez a viszony felelt meg leginkább annak, amit én, mint ismeretet megtanultam a világból. És képes vagyok megfogalmazni. Most eljutottam odáig, hogy már szövegekkel is dolgozom, de még mindig nem magyar nyelven - ez nagyon érdekes - hanem az én saját használatú, ún. talált nyelvemen vagy latinul.

Ágens: Mint egy üvöltés, vagy mintha odamennék valakihez és megrángatnám - én így énekelek. És abban a percben, hogy szöveget adok alá az már teljesen más megfogalmazási forma. Ez egy fegyelmezettebb dolog. Egy elementáris üvöltésbe bármit bele lehet tenni.

Csabai Attila: Volt egy gyerekkori lökés, ami mindenkinek az életében van. Elég intenzív balett óra tréning. Aztán megszakadt. A szüleim nem szerették volna, ha ez a dolog professzionális megjelenik az életemben, mert nem lehet belőle megélni - és erre volt már példa a családban. Én gimnáziumba kerültem, de hál' istennek nem sokáig párhuzamosan a pécsi művészeti iskolába. És ott kezdődött a klasszikus balettel való találkozás. A Pécsi Balett külső mesterekkel is... és így nagyon jó tanárok kezéből - hála istennek - kerültem ki. Onnan egy marseilles-i ösztöndíjjal kerültem ki, igazából akkor indult el bennem, olyan 16-17 évesen a kortárs tánchoz a nyitás. Akkor ismertem meg és találkoztam vele, addig nem volt számomra sem tudott dolog, hogy mi is ez egyáltalán.

Csabai Attila: Aztán az ottani (pécsi) művészeti tanulmányokat folytatva kerültem fel Budapestre egy tánciskolában, ahol négy évig dolgoztam. Nagyon sok előadást csináltunk pld. a Petőfi Csarnokban, aztán sokat dolgoztam kint. Igazából Hollandia volt, ami elindított. Saját formanyelvben. Wies Bloemen-nel dolgoztam kint és nagyon-nagyon sokat tanultam tőle.

Csabai Attila: Visszakerülve Magyarországra bekerültem egy stúdiószínházba táncosként is és akkor már tanárként is, ahol egy mozgásműhelyt vezettem. Ezek voltak az első lépések a formanyelv kialakításában.

Ladjánszki Márta: A Műegyetemen szervezték az IDMC-t, több tanár tartja, ott választhatok órákat és ott annyira jó hangulat fogadott és hihetetlen lendületű tanárok tanítottak, hogy valahogy visszakeveredtem a tánchoz. És még abban az évben elkerültem Zákány Magdolnához, ott modern és klasszikus balettet tanultam, kezdő szintről folyamatosan félévente mentem föl a csoportokban. És bekerültem előadásba is. Két és fél évet voltam nála, ott ismerkedtem meg Attilával és Bartus Nikolettával, akikkel megalakítottuk a KompMániát. Ami az akkor '97-ben a Műhely Alapítvány által kiírt Inspirációra alakult végül is. Az első darabunkat a hév és a lendület diktálta és Miféle másik lénynek? című előadásunkkal debütáltunk. És hát közönségdíjat nyertünk.

Gergye Krisztián: Épp hogy húszéves lettem, mikor elkezdtem táncolni. Húszévesen az ember már olyan formanyelveket, hogy klasszikus balett vagy modern, hát elég bátortalanul mer elkezdeni. Vagy egyáltalán el se kezdi. Az indonéz tánc az annyira más és furcsa világ volt, mely az én akkori személyiségemnek teljesen megfelelt és bele tudtam szerelmesedni. Elragadott, magával vitt és a mai napig visz magával.

Gergye Krisztián: Fizikailag pontosan nem a dinamikát, hanem a lassúságot és a lassú, biztos kitartott pozíciókat .... Azt hiszem, amit leginkább el lehet mondani az az, hogy a lassúság dicsérete vagy azoknak a folyamatoknak az elfogadása, hogy hogy lehet egy gesztust nagyon lassan kivitelezni vagy egy 15 perces szólótáncnál szinte csak állni a színpadon. Sokszor mondták rá, hogy te csak állsz a színpadon, de közben ez mégis tánc, csak egy másik formanyelv, egy másik világ.

Gergye Krisztián: Ez egy kétdimenziós sík tánc és a síkokból vagy két dimenzióból bemozdulni a harmadik dimenzióba, egy-egy gesztusnak dinamikát adni, főleg személyes érzéseket hozzáadni... Ez az ami nálam fontos, hogy az indonéz tánc - hülyén hangzik, hogy tud kortárssá válni vagy a kortárs formanyelvbe beleépülni.

Csabai Attila: Jobban világossá vált számomra, hogy az amit én megpróbálok létrehozni vagy amit provokálok az emberekből, mint rendező, mint alkotó, mint koreográfus, mint darabot csináló és művelő ember, az túlmegy azon, mint amit általában betanítunk, vagy amit én is tanultam a különböző technikákat. Horton, Limon, Graham és sorolhatnám... A munkánál mindig előjön a saját formanyelv erősítése. És ez a fajta testszínház, ez a fajta fizikai és érzelmi dolog, egy belőlem jövő én, egy nagyon intuitív őrületnek és mindig az első pillanat mondanivalójának a megfogalmazása, megkötése és átadása. Abban az adott pillanatban. A darabok mindig is így születnek. Ezek az érzelmi állapotok jelentkeznek állandóan, teljes, maximális jelenlétet kíván.

Ágens: Csabai Attila találta ki azt, hogy az én hangomra kéne egy olyanfajta improvizációs színházat létrehozni, amiben a hang vezet, mint ahogy ha kiállok a színpadra ott is a hang vezet, ami a gondolat maga. Tehát a gondolat a hang, egyenlőségjelet lehet tenni közéjük. És ez a gondolat, amely egy nagyon erős, elementáris hangban nyilvánul meg, ez viszi a táncosokat, akik szintén improvizálnak. Három különböző, de párhuzamosan folyó történetet lehet látni a színpadon. Én vagyok a negyedik és az én történetem lököm ki feléjük. És az mindhármójukban máshogy jön elő. Nyilván mint minden nézőben máshogyan, de mégis valahol közösen, ugyanis az elementáris mag az a hang maga, vagyis a gondolat maga.

Ágens: Az Átjárók egy nagyon pontos kifejezése annak, totálisan pontos megnevezése annak, tömörítése, mint egy betűvers... nem tudom...., hogy mindazon viszonyokat és átjárásokat, amely önmagunkon belül működik próbáljuk megtalálni ez alatt az előadás alatt. Ez olyan, mint amikor az ember megpróbálja a saját maga esszenciális viszonyait fölmutatni, amely nyilván lehetetlen. Soha nem fogunk a végére járni, talán halálunk előtti utolsó előtti utolsó pillanatban, ha ez igaz és létezik, én ezt még nem tudhatom vagy nem tudom. Talán akkor eljuthatunk ehhez a maghoz - hogy valójában mi történt velünk, meg mi az a történet, amelynek a szereplői vagyunk. De én mindig reménykedem és az Átjárók pontosan ezt jelzi, hogy én valamennyire kapisgálom, hogy mi az a történet, aminek a szereplője vagyok. És azt gondolom, hogy a táncosok ezt a kapisgálást, - ami a gondolat, ami a hang - a saját maguk képére és esszenciális viszonyaikra fordítják - vagyis elképesztő módon, bátran és szabadon önmagukba nyúlnak, ami nyilván lehet taszító is, vérlázítóan taszító, kiborító vagy akár elementáris és átélhető. Tehát megvan a lehetősége, hogy egy katartikus viszony jöjjön létre, ami néha már furcsa a mai kortárs táncszínházban vagy művészetekben a sok külső, technikai megoldások területein belül.

Ladjánszki Márta: Tudtam, hogy nem a virtuozitásra fogok törekedni, hanem a belülről jövő dolgokat szeretném kihozni. Mind külsőleg látványban, mind magamnak érzésben az apró dolgokra törekedni, amit az aura is megenged. És éppen ezért lett félköríves a nézőtér, hogy egyrészt mindenki választhasson rálátási módot az egészre, másrészt hogy ha akarom teljesen egy embert választva, csak az ő aurájába megyek be és őt - úgymond - próbálom átélni.

Gergye Krisztián: Nekem hihetetlen kísérlet volt az egész, hogy egy ilyen figurában hogy tudom magamat fölfedezni. A tükörrel és a maszkokkal való munkám egy önkeresést, önátértékelést próbált megmutatni. Ez alapján indultam el, mi változik, mi hogyan történik? És persze a zene az ami iszonyúan vezetett engem. Nagyon erősen hatott rám, de Ágens már nagyon régen hat rám mint zeneiség.

Csabai Attila: Engem nagyon izgatott a kispolgári létezésnek ez a fajta kapzsisága és zsugorisága és az embertárs nélküliségnek ez a fajta magánya, ez a nagyon várok valakit és nem jön.... körbevesznek a kis hétköznapjaim, a gyerekkornak az emlékei. Az egész képi világban megpróbáltam egy... mi ez a lefele fojtott asztal, a konyhaasztal szimbólumai. Bennem ez indította el a dolgokat. Másban nyilván más. Én az Ágenset végig egy valós figurának tekintettem, bennem megszületett az átjárás. Én megpróbáltam a hangján keresztül belé is átjárni.

Csabai Attila: Itt az volt az első dolog, melyet az Ágenstől kaptunk meg, s ez nagyon ritka ma már, egy olyan hihetetlen szeretet és bizalmat kaptunk tőle azzal, amikor azt mondja, hogy tehetségesnek tart, kiemellek téged, gyere csináld. Abban a pillanatban, amikor ezt megkapod és mindenki megkapja a másiktól, ez egy tisztelet és biztonság. Ezt nem kérik rajtad számon, de alázatos leszel és tudatosan dolgozol, hiszen ez egy előadás. De itt együtt született egymás felé egy nagyon furcsa morál, szerintem ez is egy titok.

Ágens: A nézők is mondták, hogy milyen érdekes, hogy a kortárs tánc és ha engem kortárs zenének aposztrofálunk - és sokan nem a szívükhöz kapnak, hanem mondjuk a gondolataikhoz -, akkor mondjuk azt, hogy a kortárs zene és a kortárs tánc ilyen formájú összerakása az tényleg nagyon érdekes dolog. De ez egyikőnknek sem jutott az eszébe. Itt az egymáshoz való kötésünk jutott az eszünkbe, hogy hogyan araszolsz a másik fele. És az araszolásból ez az előadás lett. Amikor teljesen odaadod a dolognak magad, ami. Meg nekem is oda kell hogy adják magukat a táncosok különben nem történik semmi.