Akkor az már olyan legyen

Ágenssel beszélgetett Janox egy-egy csésze tea, egy kék Multi és egy macska társaságában

Nehéz pontosan meghatározni azt, amit csinálsz. Énekesnő vagy, mégis felmerül a kérdés: minek nevezzelek? Mi az az Ágens-viszony, amivel jellemzed magad?

Mint énekesnői attitűd a világban. Mint Ágens, először is megneveztem magam, nem a polgári nevemen lépek föl. Választottam egy műfajt, ez egyrészt választás, másrészt affinitás kérdése...

Önmagad megnevezése ezek szerint szorosan összefügg a zenével, amit csinálsz.

Persze. Az ágens irányt jelent, cselekedtetőt, ügynököt, kémet, s ez számomra végig vállalható.

Az Ágens-viszonyt énekesnői attitűdként határoztad meg a világban. Együtt élsz társszerződdel, zeneszerződdel, a technikai dolgokat is felügyelő Boudny Ferenccel. Hogy telik itt egy napotok? Csak zenével foglalkoztok?

Dolgozom, és a Boudny Ferenc is dolgozik. Valószínűleg meg lehetne élni különböző alapítványokhoz fordulva, különböző könyörvényekkel, ösztöndíjjal. És mi van ha nem. Vagy elmegyünk bárba énekelni éjszaka, vagy alternatív zenekarokhoz csatlakozunk, vagy elmegyünk statkónak a Vígszínházba, vagy egy szólista mögé nyolcvanötödik énekesnőnek, vagy reklámfilmekbe. Újságot is akartam írni, menne nekem, de akkor meg kell csinálni azt is, amihez nincs kedvem, és ha már ilyen szent dolgokhoz nyúlok, mint a toll vagy a hang, akkor az már olyan legyen mindentől függetlenítve és finomítva és elszakítva, és végre és újból. És minden ízében vállalva, még akkor is, ha nem sikerül.

Mit szólnak hozzád?

A barátaimat teljesen kétségbeejtettem, hogy ezzel a hanggal, amivel lehetne operát, bluest, jazzt, bármit, miért ezt kell csinálni? Ezt... Akkor nem tudtam, most már meg tudom válaszolni: azért, mert az én műfajom, ezt csinálom. Nem vitatéma. Arra, amit a zenei műfajban képviselek, vagy elutasítás a reakció - ez többnyire azokra érvényes, - akik nem hajlandók szembesülni azzal, amiről én énekelek -, vagy pedig a totális odaadás és elfogadás.

Mitől függ, ki hogyan reagál? A vélemények szélsőséges megoszlása betudható-e annak, hogy valaki egy-egy irányzat, iskola, stílus híve, esetleg „szűz fülként” hallgatja ezt a zenét?

Nem... Mit nevezel szűz fülnek? Észrevettem, hogy a komolyzenében járatosak hamarabb elfogadnak. Ez jutott volna utoljára az eszembe. Akik jól ismerik a komolyzenét, többezres cédégyűjteményük van otthon, jobban fogadnak, mint azok, akik csak heavy metalt, rock 'n' rollt, vagy csak kortárs zenét hallgatnak.

A klasszikusnak nevezett komolyzene maga is változatos és nagyobb skálán mozog. Nem kifejezetten irányzatokhoz köthető.

Én pedig azt gondolom, hogy például egy operaáriában ugyanúgy megvan az a drámai csúcspont, ami nálam, ez a fajta építkezés. Azonfelül egy operaáriában ugyanúgy megállítják az időt, maga az ária megállítja az opera szerkezetén belül az időt, amit én szintén művelek, és egy operaénekesnél is megvan az a finom plusz a hangban, amit nem lehet megmondani, hogy micsoda. Maria Callas attól Maria Callas, hogy valami plusszal, fájdalommal vagy átéléssel tudott énekelni. Vagy Caruso. Hiába csodálatos a hang, ha nincs benne semmi. Ismerjük ezt a magyar operatörténetből, nyomják, nyomják, de pont az hiányzik belőle, amit mondjuk Lukács Margit tudott. Megszólalt, és abban olyan elementaritás volt, hogy az ember összeszarta magát. Talán ezért befogadhatóbb a komolyzenében jártas közönségnek.

Úgy tűnik, a zenéddel szemben működik egyfajta taszító hatás is. Mivel lehetne magyarázni ezt a kritikai viszonyulást?

Annyira széles skálán mozog, amit csinálok, hogy vagy rögtön hat az elementaritásával, és befogadható lesz, vagy azokat az élményeket idézi föl, amikkel nehéz szembesülni. Azok közé tartozom, akik hisznek a tudatalatti erejében. A technicizált, technologizált ember mindig belefulladt a saját trágyájába, mert azzal, hogy televesszük magunkat gépekkel, hogy fölcsatoljuk magunkra mindenféle gépek kiegészítő szereléseit, és ezt virtuális létezésként vagyunk képesek megélni, nem pótolhatunk semmit. Azt gondolom, hogy a pillanatok nem pótolhatók, lehet azt mondani, hogy az a szerelem más volt, és akkor teljesen másra gondoltam, mint most, mások voltak a viszonyaim, mások voltak a gesztusaim, és más színű volt a hajam. Én abban hiszek, hogy valamit még ki lehet hozni magunkból. Nézd végig ezt a menedzsertársadalmat, ezt a mobiltelefonnal és tőzsdeügynöki igazolvánnyal meg nemtommilyen aktatáskával és kurva jó kocsikkal rohangáló húsz és huszonöt év közötti fiatalembereket, akiknek ha azt mondod: Tolsztoj, nem tudják, kiről beszélsz. ha véletlenül kiejtem a számon, hogy Tarkovszkij, megkérdezik, milyen nemzetiségű. Ha meghallják, hogy orosz, nem hajlandók vele foglalkozni, Fassbinderről még véletlenül se, Mozart, az olyan izé, mert a mama, polgári vagy feltörekvő újgazdag családban muszáj ilyet tudni, de ennél többet már nem. Csodagyerek volt, hatéves korában már megkomponálta ...!!!!, körülbelül ennyi az információ, aztán semmi.

Nos, az információ...

Én az információt a tudatalattimból szedem, ezt mások mondják. Nem az én dolgom megfogalmazni, mit csinálok, azért vagyok annyira kíváncsi, mit mondanak, hogy mi ez. Sokan beleesnek abba a hibába, hogy létrejön a mű, és akkor megmondják, miről van szó. Én még nem találkoztam olyan művel, amiről csak közelítőleg is megmondta volna az alkotója, hogy pontosan mi az. Hogy a hatása abban az időben és abban a közegben, azok között a viszonyok között hogyan hat és mit jelent, annak már szinte köze sincs a szegény kis alkotóhoz. Ha visszakerekítjük a szavakat oda, ahonnan elindultunk, amellett vagyok, hogy ha valami még megmenthető ebből a gondolkodó emberi lényből, mely emberi lénynek én is tartom magam, akkor az biztos, hogy nem a komputeren keresztül fog megtörténni. Van, meg használom, mint eszközt. Én önmagammal foglalkozom, nyilván, mint mindenki, akár bevallja, akár nem, és figyelek a világból jövő hangokra. A belőled jövő információra, a szomszéd néniből jövő információra, a történeteimből jövő üzenetre, és elsősorban a hangjaimból jövő információra. Ezt az információt, ha átlököm egy hangrendszerbe, mondjuk egy koncerten, akkor általában a hallgatók, már akikkel szóba tudok elegyedni, azt mondják, hogy vizualizálják, képeket kezdenek el látni, és az információ úgy jut el hozzájuk, hogy a hangomat meghallva valamilyen érzelmi állapotba kerülnek. Ennél gyönyörűbbet én nem tudok elképzelni. Valamiféle képalkotó, vagy asszociációalkotó erő van a hangjaimban. Ezt nem kell tovább ragozni. Én így hordozom az információt. Jelenek. Bár állítólag nem jó, hogy jelenek. Az lenne az érdekes, azt szeretném megtudni, hogy például a most megjelent CD milyen viszonyokat hozott létre, mit jelent mondjuk Budapesten.

Miért fontos számodra, hogy megtudd, mit szólnak az első lemezedhez?

Azért fontos, mert - Persze, hogy fontos: - az eddigi éneklésem esszenciájának tartom. Többek között azt is gondolom róla, hogy az eddigi legjobb éneklésem, a legjobb hangviszonyom vagy hangrendszerem. A felépített hangrendszer alapján létrejött hangviszony gyűjteménye tizennyolc percben. Érdekel, hogy mi az ereje.

A cédé nagy részén - kivéve az utolsó számot - csak a te hangod hallható. Mi a szerepe a kíséret háttérbe szorításának?

Van egy zeneszerzőm, akit Boudny Ferencnek hívnak, ő szokta prezentálni a kíséretet. Ebben a szerkesztett anyagban nem volt helye ennek, gondolom, kicsit ez meg is kavarja a hallgatókat. Az utolsó számnál aztán teljesen más irányt vesz, hoppá.

Talán így lehetne leírni: amikor megszólal a cédé, a meglepetés erejével hat az énekhang. Egyrészt, hogy nincs kíséret, másrészt, amilyen. Ének, nyögés, sikoly, rikoltozás, suttogás. Ebbe fokozatosan beleringatja magát a hallgató, éppen kezdene kialakulni valami, amikor megszólal az utolsó szám, egyfajta finálé, egy ráadás, egy csattanó. Némi populár a mélység után.

Ha felkészültem arra, mit fogok hallani, másképp hallgatom. Ha nem adom oda a leírást, nem adok előzetes információt magamról, nagyon megdöbbennek, nem erre számítanak. Kiveszi a cédét a tasakból, igen szép borítón (Czakó Zsolt munkája) finom, mégis erőt, mindenféle jelentést sugárzó női arcot látnak, profi munka, gyönyörű, a lapban interjú, fotó, vad nő, és felteszik, olyan Dead Can Dance jellegű dolgot várnak, és erre semmi köze hozzá. Megszólal egy énekesnő, nincsenek felkészítve, másképp hallgatják. Másodszori hallgatásra jut el az információ hozzájuk. Volt, aki azt mondta, hogy megijedt, a Vércse című szám tájékán kezdte kiverni a hátát a hideg veríték. Akkor jött rá, miről van szó, mivel nem volt rá fölkészítve.

Elkerülhetetlen, hogy legyen valami előzetes, különben a zenét sem hallanánk. Nem tudnánk értékelni, nem tudnánk a zenéről, hogy zene, ha nem lenne előzetes benyomásunk, előzetes képünk róla.

Tudod, miért muszáj ez? Már a kritikusoknál is megfigyeltem, esztétáknál is. Ha nincs előzetes információ, valahonnan lecsekkolható dolog, senki nem viszi el a balhét. Először senki, ez a képzőművészetben ugyanígy van, bárhol. Nagy tudású és határozott személyiségnek kell lennie annak, aki először azt mondja: ez jó, ez rossz. Körbejárják, megmérettetik, milyen egy helyes, most már megírhatom, hogy jó, van egy kiállítása Bécsben, vagy egy Helsinkiben, meg mittudoménhol, ez jó lehet.

A bemutatkozó cédé számainak címei általánosak, például Bűn, Keresés, Lélek, vagy Vihar. Átfogó fogalmak, nagy asszociációs mezővel.

Azt gondolom, a hang és a hozzá tartozó dal leszűkíti a kereteket, és elképesztően egyenes irányt ad az én megnevezésemnek, amire azt mondom: a bűn - egy perc ötvennégy másodpercben -, úgyhogy nem jövök zavarba ettől. Egyébként ugyanolyan megnevezés, mint az Ágens. Megnevezem magam, megnevezem azt a helyzetet, amiben énekelek: ez a bűn helyzete, a keresés helyzete, az átok helyzete, az ima helyzete, vércse-helyzet. A Nádnő helyzetéből énekelek most éppen, amit én találtam ki, és innentől kezdve összerakom a képet. Az én dolgom az én feladatom: képes legyek olyan nyelven megszólalni az éneklésben - ami az én képemet és hangrendszeremet, hangviszonyaimat és egyáltalán a viszonyomat, amivel mint információval és azzal a lehetőséggel, mely adatott, képes vagyok kommunikálni -, hogy valamennyire levehető legyen.

Mint mondtad, sok időt fordítasz az előadásokra való felkészülésre.

Meg szoktam nézni, s ha nem látom, akkor is elképzelem a koncert helyszínét. Akkor már velem van az érzet, az előadás izgalma, és azt a helyzetet teszem próbára, ami a képzetemben van. A helyzetet próbálom ki. Javarészt improvizálok, ha előre megvan, az improvizatív helyzetet próbálom ki magamon mint alkotó...

Hogy néz ki a repertoár? Van azért az előadásnak egy bizonyos gerince, előre megírt dalok, előre megírt dolgok...

Van ilyen, de az szokott kevésbé sikerülni.

...és közötte improvizációk? Vagy ez így nem igaz? Mennyi múlik az előadáson?

Megvannak a megírt dalok, mindig más, attól függ, hová megyek. A többszólamú éneklésben - például ilyenek vannak a cédén - egy szólamot kihagyunk, két szólam megy minidiszkről, és ráénekelek. Ebben is megvan az improvizáció lehetősége. Van olyan, amikor két szám között hagyunk időt az improvizációra. Aztán van olyan, amikor megvan a zene, és teljesen mást improvizálok rá, mert a helyzet éppen azt kívánja meg.

Gyakran vállalsz fellépést?

Egyre kevesebbet, megmondom őszintén. Az én álmom és ideám lemezeket csinálni, ezt nem lehet megmondani, lehet, hogy egy évben kettőt, vagy ötöt, lehet, hogy tíz évig egyet sem. Évente a kettő és öt közötti fellépés, jól elosztva, méltó környezetben és méltó helyen. Ennél többet nincs értelme, és ha az a hívószó, amit az Ágens név, vagy Ágens-viszony jelenthet nem működik, évente egyszer sem érdemes föllépni. Ezt nem lehet hetente kétszer. Értelmét veszti.

Milyen a viszonyod a közönséggel? Nagyrészt intuíció és beleérzés kérdése, úgy tűnik, a te műfajodban különösen, hogyan tudtok egymásra hangolódni.

Nagyon átjön. Belépsz egy térbe, nem menekülnek, az első percben mindig érdeklődés van. Hallottak már valamit, vagy nem hallottak, vagy írtak, vagy most ki lesz ez. A Mediawave-en fordult elő - nem a legutolsó fellépésemen, a Műcsarnokban a Palatinus estjén, ott szeretet éreztem és nagyon sokan voltak -, hogy az első két hangomat énekeltem ki, és megállt a levegő. Mintha légüres térbe kerültem volna. Éreztem, erre szokták azt mondani, hogy a közönség rossz. Valószínűleg ilyenkor az előadó is rossz, hogy nem engedem át magam, vagy nem küzdök a kegyeikért, én sose szoktam küzdeni a kegyeikért. Hamar lehűlt a levegő, és olyan hidegséget éreztem, hogy azt hittem, ott kellett volna abbahagyni, meghajolni és azt mondani, elnézést, úgy érzem, ez az idő és ez a hely nem alkalmas arra, hogy találkozzunk. Ezt kellett volna mondani, bár ennek ellenére végigénekeltem. Megtapsoltak, ilyenkor minden megvan, ami elő van írva, merthogy ez a forgatókönyv, hogy kijön, megtapsolják. Borzasztó volt. Iszonyú. Éreztem a gondolataikat. Olvastam, éreztem a fizikai létezésüket, éreztem, ez nekik most, ebben az időben, ebben a térben nem kell. Ez nyilván elementáris erővel hat rám vissza. A Műcsarnokban olyan egyenes áramlása volt a dolognak, olyan sok energiát kaptam, hogy elementáris volt, éreztem. Azzal, hogy odafigyeltek rám, hozzásegítettek ahhoz, hogy kurva jó legyek. Ha ez nincs meg, tényleg meg kell hajolni, majd legközelebb. Lehet, hogy meg fogom tenni. Ez a tisztességes. Velük, és az ő viszonyuk szempontjából velem is. Namost ennek az ellenkezője is elképzelhető. Azt is lehet előre tudni, mikor születik valami jó. Benne van a bizsergésben, érzed, hogy minden íze remeg a térnek, a levegőnek, valami készül. Erre szokták nagy színészek mondani, hogy eljött az Isten. Ezek a kiválasztott időpontok, jó előadások, melyek ritkán adódnak, mert nem lehet elvárni, hogy örökké tartsanak. És akkor még nem beszéltünk a bolygóállásokról. A kedvező bolygóállásokról, csak a tér rezgéséről. Mi hat rád, mi alkalmas, mi nem alkalmas.

A cédé Ágens-világát mennyire tekinted véglegesnek?

Semennyire. Állandóan fejlődik. Ha nem fejlődne, nagy bajban lennék és benne maradnék. Én ezt fejlődésnek hívom. Egy irány első lépcsőfoka, és akkor hova megyünk ebből. Sokfelé lehet menni, és azt gondolom, a köröket meg is fogom tenni.