Előadások/
Munkák
Interjúk/Kritikák
Archív
Sajtó,
ea linkek
Publikációk Képek Videók Ágens
társulat
CD Audio Hírek Repertoár/
Társulat Bikal
Közhasznúsági
mellékletek/
éves beszámolók
Szakmai beszámolók,
koncepció, előadások,
közreműködők
Ágens társulat
Alapszabály
Támogatók:


Világok közötti lebegés
Ágens mágikus színháza

Ivacs Ágnes

Az ének onnan indul,
ahol az én nem tudja
ábrázata mit mutat.
Nincs forma, tudat sem
akarja mutatni mi vagyok.
Térforma, térben forma,
az én nem forma,
nem alak,
nem lélek.
semmi.
A lét semmi.
Negatív világ. Nem tükör.
Nem arány.
Csak hang. Hang nélkül.
Kiáltás.
Utasítás.
(Ágens: Rán Gid szerelmes megnevezései - részlet)

 

1.

Ami­kor 2000 má­ju­sá­ban egy hir­te­len öt­let­től ve­zé­rel­ve el­ha­tá­roz­tam, hogy vizs­ga­mun­ka­ként port­ré­fil­met ké­szí­tek Ágens­ről, ar­ra a kér­dés­re ke­res­tem a vá­laszt, hogy ki ő és mi­ért éne­kel. Hogy éne­kes­nő­ként mi hajt­ja egy tel­jes­ség­gel já­rat­lan úton, mely nem ke­cseg­tet gyors si­ker­rel, csak fo­lya­ma­tos ne­hé­zsé­gek­kel, buk­ta­tók­kal és ér­tet­len­ke­dés­sel. A né­gyó­rás be­szél­ge­tés­ből vé­gül egy hu­szonnyolc per­ces vi­de­ó szü­le­tett, mely, ha nem is a várt vá­la­szo­kat hoz­ta, ki­raj­zo­ló­dott be­lő­le egy ön­tör­vé­nyű, ext­ra­va­gáns, el­lent­mon­dá­sos sze­mé­lyi­ség, aki a ma­ga­biz­tos­ság álar­ca mö­gött lan­ka­dat­lan ke­res. Va­ló­szí­nű­leg ezért ér­zem úgy, hogy a kér­dé­se­im, me­lye­ket ap­rán­ként jó­sze­ri­vel mind ki­vág­tam a film­ből, le­ga­lább olyan fon­to­sak vol­tak, mint Ágens vá­la­szai, mert az ő lé­nye­gét tük­rö­zik: a fo­lya­ma­tos kér­de­zést, ahogy szün­te­len ön­ma­gát fag­gat­ja a sa­ját mi­ben­lé­té­ről. Ő is azt ku­tat­ja, ki ő, és mi­re szü­le­tett - ta­lán et­től olyan ne­héz őt meg­fej­te­ni.

Em­lék­szem: ülünk a Ró­zsa ut­cai kony­há­ban, az át­lát­szat­lan ab­lak a gang­ra néz, az asz­ta­lon for­ró zöld­ség­le­ves gő­zö­lög a tá­nyé­rok­ból, bar­na sört kor­tyol­ga­tunk hoz­zá a jegy­ze­te­ink fö­lött. Az­tán a szűk fo­lyo­són do­hány­zunk Bo­udny­val, és a szom­széd­dal cse­ve­günk. Vissza a mun­ká­hoz, szól ki Ágens nagy has­sal és ta­lán né­mi irigy­ség­gel, hogy ő nem do­há­nyoz­hat - a port­ré­film ve­tí­té­se köz­ben mély, me­gal­vadt csönd, mint­ha nem ér­te­nék, mit lát­nak ott, a volt Ki­ni­zsi mo­zi kis­ter­mé­ben, ahol egy rajz­szö­gek­kel fal­ra erő­sí­tett le­pe­dő­re ve­tí­te­nek ha­lo­vány ké­pet, és a vé­ge fe­lé va­la­ki va­ló­ság­gal be­le­ki­ált a csend­be: úris­ten, ter­hes, én azt hit­tem, kö­vér. Sem­mi taps, csak az ele­mi fe­lis­me­rés le­beg az ál­ló le­ve­gő­ben. Be­me­gyek a gang­ról, új­ra kér­de­zek.

Egy nap Ágens hív, hogy ír­jak ró­la cik­ket. Erőt­le­nül til­ta­ko­zom. Be­szél­ges­sünk előt­te, mon­dom ki­té­rő­en, az­tán át­fu­tom a meg­je­lent in­ter­jú­kat, egy te­kin­té­lyes kis pak­sa­mé­tát, me­lyet ő ma­ga fris­sít, nem lan­ka­dó szor­ga­lom­mal. "Tu­dom, hogy ne­héz kri­ti­kát ír­ni ró­lam" - öt­lik a sze­mem­be nyom­ban az egyik be­szél­ge­tés rész­le­te. "Meg­je­lent már né­hány mon­dat, de az is in­kább csak a po­én szint­jén. In­kább in­for­má­ci­ó­kat kö­zöl­tek, hogy hol vol­tam, mit csi­nál­tam és ki­vel. Eb­be az­tán be­le­szőt­tek bi­zo­nyos jel­lem­vo­ná­so­kat, és kész. Ha­ma­rabb csi­nál­nak ve­lem in­ter­jút, mert ak­kor be­szé­lek er­ről-ar­ról és an­nak van egy rend­sze­re, ami be­lő­lem irá­nyul. Utá­na ezt egy ki­csit csak össze kell ka­la­pál­ni és le le­het hoz­ni egy új­ság­ban. [...] Azt sen­ki nem vál­lal­ja, hogy föl­mu­tas­sa, hogy amit én csi­ná­lok, az mi­cso­da." (Ozs­da Eri­ka: Me­gin­dul az ára­dás, Nap­pa­li Ház, 1999.)

 

2.

Ágens le­gu­tób­bi - ma­gá­val ra­ga­dó - szín­pa­di mű­vét, a Pur­cell pik­no­lep­szi­át mél­tat­va két kri­ti­ku­sa is me­gem­lí­ti az ér­tel­me­zés ne­hé­zsé­gét:

"Ezo­te­ri­kus szín­pa­di lát­vány, Pur­cell-mu­zsi­ka, ért­he­tet­len vo­ká­lis hang­zá­sok fo­lya­ma­tos in­to­ná­ci­ó­ja, ame­lyek in­ten­zi­tá­sa be­fo­lyá­sol­ja a ve­tí­tett moz­gó­ké­pen lát­ha­tó óri­á­si szél­ke­re­kek for­gá­si se­bes­sé­gét - min­dez azt sej­te­ti, hogy a Pur­cell pik­no­lep­szi­a ne­he­zen ér­tel­mez­he­tő és még ne­he­zeb­ben él­vez­he­tő mű­al­ko­tás. Ez­zel szem­ben az elő­a­dás egyik leg­na­gyobb meg­le­pe­té­se az, hogy min­den pil­la­na­ta le­bi­lin­cse­lő­en iz­gal­mas."

(Kut­sze­gi Csa­ba: Je­len­lét­hi­ány, Szín­ház, 2004. má­jus)

"A nagy­sze­rű já­ték te­hát már a da­rab előtt el­kez­dő­dik, mert a pik­no­lep­szi­a je­len­lét­hi­ányt és tu­dat­ki­e­sést je­lent, va­gyis le­be­günk a sem­mi­ben, el­ve­szít­jük tá­jé­ko­zó­dó­ké­pes­sé­gün­ket, azt sem tud­juk, mi tör­té­nik kö­rü­löt­tünk, és csak ab­ban le­he­tünk biz­to­sak, hogy min­den, ami az, nem az, ami."

(Vég­ső Zol­tán: Ágens laj­tor­já­ja, Élet és Iro­da­lom, 2004. feb­ru­ár 27.)

Ágenst ku­tat­va fo­lya­ma­to­san ta­ga­dó­szók­ba, nem­be és nincs­be üt­kö­zik az em­ber, mint­ha min­de­ne­ke­lőtt a hi­ány vagy a nem azo­nos­ság jel­le­mez­né, sőt, ez vol­na lé­nye­gi sa­já­tos­sá­ga. Éne­ke nem de­fi­ni­ál­ha­tó; hang­ja, bár sok más elő­a­dó­é­hoz ha­son­lí­tot­ták, se­ho­vá nem so­rol­ha­tó. Éne­ke­i­ből, ke­vés ki­vé­telt le­szá­mít­va, hi­ány­zik a szö­veg, amely irányt szab­hat­na az ér­tel­me­zés­nek. Szín­há­zi elő­a­dá­sa­i­nak nincs ha­gyo­má­nyos ér­te­lem­ben vett, kö­vet­he­tő cse­lek­mé­nye, a tör­té­ne­tet erő­tel­jes szim­bo­li­ká­val át­szőtt hely­ze­tek és min­den­ki szá­má­ra átél­he­tő lel­ki ál­la­po­tok he­lyet­te­sí­tik. Hi­ány­zik a dra­ma­tur­gi­ai csúcs­pont, mert a mű egé­sze csúcs­ra van já­rat­va. Da­rab­ja­i­ból nem ol­vas­ha­tók ki az al­ter­na­tív szín­há­zak ma di­va­tos té­mái, mint az iden­ti­tás­ke­re­sés, a ne­mi sze­re­pek el­bi­zony­ta­la­no­dá­sa, a sza­bad­ság meg­va­ló­sít­ha­tó­sá­ga és a már ki­ví­vott sza­bad­ság el­szi­ge­te­lő ha­tá­sa, a kom­mu­ni­ká­ci­ó le­he­tet­len­sé­ge vagy a tár­sa­dal­mi ál­la­po­tok kri­ti­ká­ja. Hi­á­ba is ke­res­nénk ben­nük a hu­mor fel­vil­la­ná­sa­it vagy az iró­ni­a szi­por­ká­it, nem fér­nek össze az ágen­si at­ti­tűd ko­moly­sá­gá­val. S még a dísz­le­tet is a fény, al­ka­lo­mad­tán a fény hi­á­nya, ne­tán ve­tí­tett kép pó­tol­ja, ahogy a jel­mez a sok­ko­ló mez­te­len­ség­gel vagy a pu­ri­tán, ám an­nál szim­bo­li­ku­sabb fe­ke­te-fe­hér öl­tö­zet­tel lesz egyen­lő az utol­só két elő­a­dás­ban.

 

3.

A hosszan so­rol­ha­tó nin­csek mel­lett, vagy ta­lán úgy kel­le­ne mon­da­ni, az ér­tel­me­zést meg­könnyí­tő szok­vá­nyos ka­pasz­ko­dók he­lyett van azon­ban va­la­mi más: egy rend­kí­vü­li te­het­sé­gű, dí­va al­ka­tú éne­kes­nő, aki kü­lö­nös lá­to­má­sa­i­ból al­kot misz­ti­kus-spi­ri­tu­á­lis szín­pa­di mű­ve­ket.

 

 

 

4.

A ko­ráb­bi éne­kek­ből össze­ál­lí­tott el­ső elő­a­dás­ban, az Átjá­rók­ban Ágens "sma­rag­dasszony" föl­dig érő mély­zöld ab­ron­csos ru­há­ban és toll­ko­ro­ná­ban. Ne­vez­het­nénk po­gány pap­nő­nek vagy va­rázs­ló­asszony­nak is, aki kán­tá­lá­sá­val: a Hang­gal irá­nyít­ja a szer­tar­tást. Ez a hang - a hör­gés, si­koly, só­haj­tás, üvöl­tés és si­mo­ga­tás eksz­ta­ti­kus ele­gye - nem fog­ha­tó sem­mi­hez, mint­ha az időn túl­ról, a lé­lek ata­visz­ti­kus mély­ré­te­ge­i­ből száll­na fel. Me­gi­géz és me­gi­déz. Meg­i­dé­zi a fé­lel­me­in­ket és szo­ron­gá­sun­kat az ön­ma­gun­kon túl sej­tett sö­tét mély­sé­gek­ről. És leg­fő­kép­pen: va­rá­zse­re­jé­vel át­já­ró­kat nyit a tán­co­sok szá­má­ra, és rá­ve­szi őket, hogy alá­száll­ja­nak sa­ját leg­ben­sőbb vi­szo­nya­ik­ba, a tör­té­net­be, amely­nek sor­suk­nál fog­va sze­rep­lői.

Az Átjá­rók in­ver­zé­nek vagy má­so­dik ré­szé­nek szánt, már-már fe­le­dés­be me­rült Ko­ráj­tá­ban Ágens a "Tü­kör­dí­va" - a sa­ját vi­lá­gá­ból el­vá­gyó­dó, a kép­ze­let tü­kör­vi­lá­gá­ban ka­lan­dot és tör­té­ne­te­ket ke­re­ső em­ber. E sej­tel­mes, misz­té­ri­um­já­ték­sze­rű elő­a­dás­ban a Tü­kör­dí­va me­gi­dé­zi a Dé­mont, a Tisz­ta abszt­rak­ci­ót és a föl­di Sze­rel­met. Hang­ja hí­vá­sá­ra egyen­ként élet­re kel­nek vagy in­kább lé­te­ző­vé vál­nak az el­vont fo­gal­mak, és a ve­le va­ló ta­lál­ko­zás so­rán em­be­ri ala­kot öl­te­nek. Ek­kor kez­dő­dik a va­ló­di já­ték: a meg­kí­sér­tés és a meg­kí­sért­ve le­vés szün­te­len kör­for­gá­sa. Az erő­vi­szo­nyok fo­lya­ma­tos hul­lám­zá­sá­ban a vak­me­rő me­gi­dé­zőn erő­sza­kot tesz­nek, meg­ta­pasz­tal­ja a tes­ti sze­rel­met, és érint­ke­zik a tisz­ta abszt­rak­ci­ó­val. Vé­gül va­la­mennyi me­gi­dé­zett lény vissza­vo­nul - meg­tör­tént a be­a­va­tás.

A Te­neb­ra­e­ben pe­dig egy­sze­rű­en dí­va, az im­már le­mez­te­le­nült, jel­zők­től és kül­ső­sé­gek­től meg­fosz­tott sö­tét na­gyasszony, a két­sé­gek közt ver­gő­dő em­be­ri lény női alak­ban, aki a nyi­tó­kép­ben fé­reg­ként ara­szol elő­re a szín­pa­don. Amit a Ko­ráj­tá­ban a hosszú vö­rös pa­ró­ka kí­nál­ta fan­tá­zi­a­sze­rep ol­tal­má­ban tesz a Tü­kör­dí­va, az itt már adott, nem kell a lé­te­zés há­rom abszt­ra­hált sík­ját mes­ter­sé­ge­sen me­gi­déz­ni. Dé­mon, em­ber és Is­ten hár­mas vi­lá­ga már a lé­lek­ben van, je­len­va­ló­vá lett, csak épp ir­tó­za­to­san szen­ved tő­le az em­ber, va­la­hogy úgy, ahogy a be­a­va­tás út­já­ra lé­pő sá­mán ret­teg az ősi tu­dás hí­ján a sö­tét­től. Min­dent meg­kér­dő­je­lez, amit ta­lál, sö­tét­ség­ből sö­tét­ség­be jut, míg el nem ér­ke­zik az ál­do­zat ide­je. Az ál­do­zat a meg­vál­tás le­he­tő­sé­gét hor­doz­za: vagy meg­nyí­lik szá­má­ra az út, vagy el­pusz­tul - a né­ző ak­kor meg­sza­ba­dul.

 

5.

Ágenst hall­gat­va és lát­va a szín­há­zi elő­a­dás misz­té­ri­um­já­ték­ká, szak­rá­lis ese­ménnyé lesz, mo­dern ko­ri be­a­va­tá­si szer­tar­tás­sá, mely alap­ve­tő lé­tál­la­po­to­kat, a lé­lek bel­ső min­tá­za­tát és arc­he­ti­pi­kus sze­rep­lő­it, abszt­rakt fo­gal­ma­kat és ide­á­kat, transz­cen­dens lé­te­ző­ket idéz meg. Da­rab­ja­i­nak dra­ma­tur­gi­á­ja kap­csán egy tör­té­ne­ti és mi­ti­kus alak, a sá­mán el­ső al­vi­lá­gi út­ja me­rül fel pár­hu­zam­ként, ami­kor a le­en­dő sá­mán elő­ször sza­kad ki a fi­zi­kai lét tér és idő ural­ta di­men­zi­ó­já­ból, és a lel­ke alá­száll a hol­tak bi­ro­dal­má­ba. Az alá­szál­lás köz­ben meg­küzd a dé­mo­nok­kal, fo­lya­ma­tos lel­ki pró­bák­nak vet­te­tik alá, vagy szem­be­ke­rül az őt meg­száll­va tar­tó szel­le­mek­kel, me­lyek az úton elin­dí­tot­ták. Ha­lá­la el­ke­rül­he­tet­len, és szce­ná­ri­ó­ja a tu­dat­ta­lan leg­bor­zal­ma­sabb ké­pe­it idé­zi: éhes dé­mo­nok za­bál­ják fel, meg­kí­noz­zák, él­ve elé­ge­tik, fel­da­ra­bol­ják.

 

6.

"Az utób­bi évek­ben a fő prob­lé­ma­kör, ami fog­lal­koz­ta­tott - ír­ja Ágens egy szi­nop­szis­ban - a Da­i­món, dé­mon és az al­só vi­lá­gok, il­let­ve a mély-én­ben rej­lő tu­da­ta­lat­ti és -fö­löt­ti tar­tal­mak meg­je­le­ní­té­se a szín­pa­di ze­né­ben és szín­há­zi elő­a­dá­sok­ban".

"Szá­mom­ra a Da­i­mon - ír­ja még Né­meth Ágnes szob­rász­mű­vész ki­ál­lí­tá­sát meg­nyi­tó kon­cert­je kap­csán 2002-ben - "az az em­be­ri ér­te­lem­mel nem me­gért­he­tő, az em­ber ér­zék­szer­ve­in túl lé­te­ző dé­mo­ni vi­lág, mely bi­zo­nyos idő­kö­zön­ként be­tör az em­ber va­ló va­ló­sá­gá­ba, hogy fi­gyel­mez­tes­sen ar­ra, mennyi­re sem­mik va­gyunk. Mennyi­re nincs bir­to­kunk­ban a vi­lág is­me­re­te, mennyi­re nincs ha­tal­munk a tör­té­ne­te­ink fe­lett. [...] A Dé­mon Is­ten ál­do­zat­ra vá­gyik. [...] Ki­tép ab­ból, ami­ben ed­dig vol­tunk és új is­me­re­tek­kel hal­moz el. Bor­za­lom­mal te­li és gyö­nyörrel ke­cseg­te­tő is­me­re­tek­kel. Le­nyom a min­dannyi­unk­ban mo­tosz­ká­ló >ős­mély­ség­be<, s olyan vi­lá­got mu­tat, mely lé­te­ző ugyan, de érint­ke­zé­sünk a Da­i­mon meg­je­le­né­sé­ig nem volt ve­le. S mely vi­lág­ról sej­tet­tük, hogy van, de sen­ki sem gon­dol­ta, hogy va­la­ha is tu­do­má­sul kell ven­ni­e. Pe­dig a Da­i­mon ál­do­za­tot akar. [...] El­ra­gad, s nem té­rünk vissza töb­bé, meg­szű­nik a hely, a tér és az idő.."

 

7.

A dé­mo­ni kí­sér­tés áll mind­há­rom da­rab kö­zép­pont­já­ban: a sorssze­rű szük­ség­sze­rű­ség­gé emelt sür­ge­tő vágy, hogy alá­me­rül­jünk "az ér­zék­szer­ve­in­ken tú­li vi­lág­ba, az ős­mély­ség­be", és az ál­do­za­tért cse­ré­be el­nyer­jük a tisz­tán­lá­tás ju­tal­mát. Az alá­me­rü­lés azon­ban min­dig újabb po­zí­ci­ó­ból tör­té­nik: az Átjá­rók­ban a Sma­rag­dasszony, a Ko­ráj­tá­ban a Tü­kör­dí­va, a Te­neb­re­a­ben a "sö­tét dí­va" kez­de­mé­nye­zi és tart­ja mű­kö­dés­ben. Ezek az el­ne­ve­zé­sek nem pusz­tán újon­nan ki­ta­lált sze­rep­sze­mé­lyi­sé­ge­ket ta­kar­nak, ha­nem egy fo­lya­ma­to­san mó­do­su­ló tu­da­tál­la­pot je­lö­lői azon a spi­ri­tu­á­lis úton, me­lyet Ágens jár be a hang­gal. Mű­ve örö­kös át­já­rás egyik vi­lág­ból a má­sik­ba, mi­köz­ben ő ma­ga szün­te­len me­gú­jul.

 

8.

"Átjá­rok. Igen. Er­ről szól az Átjá­rók cí­mű elő­a­dás. Majd­nem ugya­no­lyan sá­má­na­lap­hely­zet, mint amit a sá­má­nok csi­nál­nak, csak én a mű­vé­szet­ben hi­szek. De hát a mű­vé­szet ma­ga er­ről szól, ez a funk­ci­ó­ja, hogy át­já­ró­kat biz­to­sít­son azok szá­má­ra, akik e nél­kül nem tud­nak át­jut­ni. Olyan uta­kat mu­tas­son, amin ke­resz­tül át tu­dunk ha­tol­ni egy má­sik di­men­zi­ó­ba, aho­vá egyéb­ként nem len­ne já­rá­sunk. A ze­ne sze­rin­tem egé­szen ki­vé­te­le­zett hely­zet­ben van, mert egye­nes irá­nyú át­já­rá­so­kat biz­to­sít." (Ágens - Tör­té­ne­tek, port­ré­film, 2001, Ivacs Ágnes)

"To­tá­lis oda­a­dást és ön­meg­sem­mi­sí­tést csi­nál az em­ber, mi­köz­ben az ar­cá­val meg a tes­té­vel mint fő­sze­rep­lő >nyom­ja< eze­ket a vi­szo­nyo­kat. Mar­ha nagy el­lent­mon­dás. Az utol­só izom­ros­tig-csim­bó­kig a tes­tem­ben oda kell nyom­ni, be­le a ka­pu­ba, hogy átp­ré­se­lőd­jön, kü­lön­ben nem tör­té­nik sem­mi. Köz­ben pe­dig egy éle­sen, erő­sen ki­ve­he­tő fi­gu­ra van az ar­cá­val a tér­ben, egy va­rázs­ló­asszony: meg kel­le­ne szűn­ni, mint­ha sem­mi nem len­nék. Budd­his­ta szer­ze­tes mód­já­ra kel­le­ne ezt ten­ni, ken­dő­vel az ar­con, nincs arc, csak a hang van." (Be­szél­ge­tés Ivacs Ágnes­sel, 2000.)

Az Átjá­rók az út el­ső ál­lo­má­sa. Ágens itt be­a­va­tó: ma­gá­val vi­szi a né­zőt a lé­lek sö­tét mély­sé­gé­be, és át­já­ró­kat nyit a tár­sai szá­má­ra, akik alá­száll­nak sa­ját leg­ben­sőbb vi­szo­nya­ik­ba. Csa­bai At­ti­la a kissze­rű, hi­á­ba­va­ló lé­te­zés­ből ki­tör­ni kép­te­len em­ber ba­ná­lis rí­tu­sa­it vég­zi, Lad­jánsz­ki Már­ta ön­be­a­va­tá­si szer­tar­tá­sa a test­be szü­le­tés kín­ját, az ár­tat­lan­ság meg­tar­tá­sá­nak le­he­tet­len­sé­gét je­le­ní­ti meg, míg Ger­gye Krisz­ti­án a föl­di és a transz­cen­dens vi­lág köz­ti egyen­súly­ke­re­sést gya­ko­rol­ja. A há­rom tán­cos egy tér­ben, mé­gis egy­más­tól el­kü­lö­nül­ve jár­ja a ma­ga út­ját, pár­hu­za­mos élet­tör­té­ne­tét: bár egy tér­ben van­nak, nem ta­lál­koz­nak, út­ra kel­nek, még­sem jut­nak el se­ho­vá, csak vissza ön­ma­guk­hoz.

"Az Átjá­rók na­gyon pon­tos ki­fe­je­zé­se an­nak, ami ön­ma­gun­kon be­lül mű­kö­dik ez alatt az elő­a­dás alatt. Mint­ha az em­ber megp­ró­bál­ná a sa­ját ma­ga esszen­ci­á­lis vi­szo­nya­it fel­mu­tat­ni. [...] Hogy va­ló­já­ban mi tör­tént ve­lünk, hogy mi az a tör­té­net, ami­nek a sze­rep­lői va­gyunk. [...] És azt gon­do­lom, hogy a tán­co­sok ezt a ka­pizs­gá­lást vagy ezt a gon­do­la­tot, ami a hang, a sa­ját ma­guk ké­pé­re és esszen­ci­á­lis vi­szo­nya­i­ra for­dít­ják le. Va­gyis el­ké­pesz­tő mó­don bát­ran és sza­ba­don ön­ma­guk­ba nyúl­nak."

"Ez egy olyan rend­szer, amit min­den­ki­nek sa­ját ma­gá­nak kell be­jár­ni - mint a sa­ját éle­tút­ját. Az Átjá­rók ar­ról szól, hogy ön­ma­gunk­tól el­ju­tunk ön­ma­gun­kig, csak más­hogy. [...] Te­hát elin­dul­va ma­gunk­tól - és egy egé­szen más vi­lág­rend­sze­ren be­lül, ami mi va­gyunk - le­ta­gad­ha­tat­la­nul, de vissza­jut­ni ugya­no­da. És ak­kor mi tör­té­nik? Hi­he­tet­len dol­gok tör­tén­nek. Egyéb­ként: sem­mi. Hogy mit je­lent ez a sem­mi, én ezt ku­ta­tom egyéb­ként min­den­ben, amit éne­ke­lek. Szin­te el­sí­rom ma­gam, annyi­ra nem tör­té­nik sem­mi." (Med­gye­sy Gab­ri­el­la, Szel­lem­kép, 2000. 1-2.)

"Bent va­gyok a tér­ben, ami egy gyö­nyö­rű szép épí­tett tér. Ko­ro­na van raj­tam és meg­ter­ve­zett ru­ha - ez mind je­lez-je­lent va­la­mit. El­ké­szü­lök. Érzem, hogy mind­járt kell tör­tén­ni­e va­la­mi­nek, va­gyis el­kez­dő­dik egy tör­té­net, ami­nek nyil­ván én le­szek az elin­dí­tó­ja. De hol van az a tör­té­net most, ami öt perc múl­va lesz? Hal­lom a né­zők za­ját kint­ről, hogy ott van­nak már és nem­so­ká­ra be fog­nak jön­ni. De még nincs itt a tör­té­net. Ki hoz­za? A né­ző hoz­za, vagy ben­nem van a tör­té­net, vagy egyéb­ként is ott van, ami­nek va­la­mi mi­att - ál­ta­lam vagy a tán­co­sok ál­tal - meg kell tör­tén­ni­e? Más­fél má­sod­perc­cel a né­zők be­jö­ve­te­le előtt ke­re­sem ma­gam­ban, hol van a tör­té­net, ami­be ne­kem be­le kell lép­nem, vagy el kell in­dí­ta­nom - és se­hol semmi. És ak­kor egy­szer csak ki­nyíl­nak az aj­tók, elin­dul­nak, jön­nek be­fe­lé. Én ál­ta­lá­ban úgy kez­dem, hogy va­la­mi hely­zet­ben ta­lál­ja­nak en­gem, hogy a va­rázs­lat vagy a má­gi­a - nem sze­re­tem eze­ket a sza­va­kat, mert fél­re­visz­nek, de nincs jobb szó rá - meg­tör­tén­hes­sen. Álta­lá­ban már ak­kor éne­ke­lek, ami­kor a né­zők el­kez­de­nek be­fe­lé in­dul­ni - a hang ve­ze­ti őket. És ab­ban a pil­la­nat­ban ott van a tör­té­net - va­gyis már nem tu­dom, hogy mi van, sem­mi sincs, és egy­szer csak vé­ge lesz, el­men­nek, és en­gem is el­visz­nek ma­guk­kal. Min­den meg­szű­nik, és nem em­lék­szem ar­ra, hogy mi tör­tént va­ló­já­ban." (Med­gye­sy Gab­ri­el­la, Szel­lem­kép, 2000/1-2.)

 

 

9.

A kér­dést, hogy mi tör­té­nik, ha ön­ma­gun­kat hát­ra­hagy­va, min­tegy ma­gunk­ból ki­lép­ve, ön­ma­gunk ke­re­sé­sé­re in­du­lunk, akár az Átjá­rók sum­má­za­tá­nak is te­kint­het­jük. A vá­lasz meg­fo­gal­maz­ha­tat­lan­sá­ga, il­let­ve pusz­ta hi­ánnyá sű­rű­sö­dé­se nem ás­sa alá a kér­dés ér­tel­mét, éppen el­len­ke­ző­leg, hisz az át­já­rás sür­ge­tő vá­gyát, mely­ből az elő­a­dás lét­re­jött, ma­ga a kér­de­zés szü­li. An­nál in­kább me­ge­rő­sí­ti a nyelv­vel szem­be­ni bi­zal­mat­lan­sá­gun­kat, de ez már a ne­gye­dik ál­lo­más, a Pur­cell-mű egyik fő kér­dé­se.

 

 

 

 

 

"Nem a sza­va­kon mú­lik

Nem ben­nük van

Lát­szat­ra va­ló­ban úgy mu­tat­ják

mint­ha ők fe­lel­né­nek ar­ra

mit kér­de­zel -

de nem -

nem a sza­vak hor­doz­nak -

a lég, a gon­do­lat, a haj­nal ér­ze­te."

(Ágens: Rán Gid sze­rel­mes meg­ne­ve­zé­sei - rész­let)

 

10.

Vé­gül, mi­e­lőtt még to­vább­lép­nénk, szö­gez­zük le, az Átjá­rók­ban mé­gis "tör­tént" va­la­mi sza­vak­kal ki­fe­jez­he­tő: va­ló­di át­já­rás szü­le­tett két kor­társ mű­faj, a tánc­szín­ház és Ágens éne­ke kö­zött, és ez­zel meg­nyi­tot­ta az utat a to­váb­bi a szín­há­zi pro­duk­ci­ók előtt. Az "át­já­ró pro­duk­ci­ók" ne­ve: kor­társ ope­ra lett.

 

11.

A Ko­ráj­tá volt a má­so­dik ál­lo­más - csak múlt idő­ben be­szél­he­tünk ró­la. Hir­te­len múlt el, mi­­előtt még lett vol­na ide­je rend­sze­re­sen ját­szott da­rab­bá ér­ni. Ágens az Átjá­rók négy kü­lö­nálló tör­té­ne­tét sze­ret­te vol­na egy tör­té­net­té emel­ni ben­ne, de a foly­ta­tás nem áll­ta ki a szín­pad­ra ál­lí­tás pró­bá­ját. Az elő­a­dás a fe­le­dés ho­má­lyá­ba me­rült, leg­fel­jebb a mö­göt­te rej­lő kér­dés re­konst­ru­á­lá­sá­ra te­he­tünk kí­sér­le­tet. Azt hi­szem, a kér­dés va­la­hogy így han­goz­ha­tott: mit je­len­te­nek a tör­té­ne­tek a két­pó­lu­sú vi­lág­ban, ahol va­ló­ság és kép­ze­let fo­lya­ma­to­san és fe­lold­ha­tat­la­nul egy­más­nak üt­kö­zik?

 

12.

A Te­neb­ra­e a har­ma­dik ál­lo­más.

"Min­dig is el­lent­mon­dá­sos sze­mé­lyi­ség vol­tam, így élek. Föl­di és égi vi­szo­nyok ke­ve­ré­ke va­gyok, ami örök gyöt­re­lem, mert ide-oda vib­rá­lok. Va­la­mi még hi­bád­zik, ez­zel tisz­tá­ban va­gyok. Az ének­lést ar­ra hasz­ná­lom, hogy di­men­zi­ót vált­has­sak, meg­ta­pasz­tal­jam és meg­ta­nul­jam azt, amit nem tu­dok. Ket­tős­ség jel­le­mez. Nyi­tott sze­mé­lyi­ség va­gyok, ugya­nak­kor zárt vi­lág­ban élek. Erős női att­ri­bú­tu­mok­kal ren­del­ke­zem, de min­dig iz­gat­tak a masz­ku­lin vi­szo­nyok is. [...]

Mind­két nem lé­tét, lét­for­má­ját tö­ké­le­te­sen áté­lem és átér­zem. Szen­ve­dé­lyes va­gyok a mai na­pig, a fér­fi és női ener­gi­a fo­lya­ma­to­san vál­ta­ko­zik ben­nem, de min­dezt most már fő­ként az elő­a­dá­sa­im­ban hasz­ná­lom. Min­den­fé­le női és fér­fi fur­mányt be­ve­tek, hogy kö­ze­lebb ke­rül­jek ah­hoz a mű­kö­dő va­ló­ság­hoz, ami­nek ész­le­lé­sét meg­ne­he­zí­ti, il­let­ve le­he­tet­len­né te­szi a sze­münk­re bo­csá­tott >jó­té­kony< há­lyog. Tu­dod, >tü­kör ál­tal, ho­má­lyo­san<... Az új elő­a­dá­som [a Te­neb­ra­e], ame­lyet szep­tem­ber­ben mu­ta­tok be a Tra­fó­ban, is er­ről szól: me­lyek azok a bel­ső já­ra­tok, ame­lye­ken ke­resz­tül át­jut­ha­tunk ezen a há­lyo­gon. Ke­vés esé­lyünk van, de a mű lét­re­jöt­té­nek idő­pil­la­na­ta, a sze­re­lem ide­je le­he­tő­sé­get ad er­re, a töb­bi csak vágy, el­gon­do­lás."

(Mar­ti­no­vics Ti­bor: "Fel­nőtt pél­dány let­tem" - Ágens a kor­társ ope­ra­é­ne­kes­nő, Fér­fi Ma­ga­zin, 2002. de­cem­ber)

 

 

 

 

"Rán Gid be­le­hall­gat Is­ten és a fes­tő pár­be­szé­dé­be

:Gyó­gyít a há­lyog.

A fá­tyol ma­rad­jon.

:Ne­vezd meg - ké­ri - a káp­rá­za­tot.

:Ha en­ge­dek,

új­ra ké­red.

Ter­mé­sze­ted imá­ját kell fo­gad­jam.

:Csak egy­szer add.

:

:Lá­tom Is­tent.

Önma­gá­ban időz.

Nem le­het meg­fes­te­ni."

(Ágens: Te­neb­ra­e)

 

13.

A Te­neb­ra­e "gon­do­lat­kot­tá­ját" ol­vas­va az az ér­zé­se tá­mad az em­ber­nek, hogy va­la­mi­fé­le szám­misz­ti­ká­val van dol­ga. A szá­mo­zat­lan, "Időn kí­vül" ál­ló be­ve­ze­tést kö­ve­tő­en ti­zen­há­rom szá­mo­zott té­tel­ből épül fel a da­rab. Az el­ső té­tel az Egy­ség, té­má­ja pe­dig a sö­tét­ség - mi­ként a da­rab cí­me is ez, la­ti­nul. Az el­ső té­tel te­hát így hang­zik: kez­det­ben van a sö­tét­ség - a fáj­da­lom, iszo­nyat, ha­lál, vak­ság és té­boly (Sö­tét­ség Ima) -, rop­pant sú­lyos fe­lü­tés az em­be­ri lé­tál­la­pot­ról, ar­ról, hogy el­vesz­tet­tük a (tisz­tán)lá­tás ké­pes­sé­gét. Ha a szen­ve­dés lét­jo­go­sult­sá­gát meg­kér­dő­je­lez­zük, az egy ket­té­osz­lik, de mint­hogy a me­gosz­tott­ság sem jó, nyom­ban meg­je­le­nik a jó­té­kony há­rom is: ég-föld-em­ber klasszi­kus hár­ma­sa, mely­ben a föld­höz kö­tött em­ber, a sö­tét­ség osz­lá­sá­val, az ég fe­lé for­dul imá­já­val. Ám a négy­ben az ima, a lé­te­zés rö­vid föl­di ki­tel­je­se­dé­se után, a te­rem­tett lét kér­dő­re vo­ná­sá­ba for­dul, s az öt­ben meg­szü­le­tik az em­ber vá­gya, hogy a te­rem­tő mel­lé emel­ked­jék, hogy azu­tán a hat­ban nyíl­tan a he­lyé­re tör­jön, át­kot zú­dít­va te­rem­tő­je fe­jé­re. A hét­ben az eget és föl­det jel­ké­pe­ző szám­je­gyek össze­a­dód­nak (a hét fő­bűn­né és er­kölc­csé), hogy az ezt kí­sé­rő ima nyo­mán a nyol­cas­ban be­kö­vet­kez­zék vég­re az eny­het adó for­du­ló­pont: a koz­mi­kus egyen­súly avagy a fel­tá­ma­dás. A ki­lenc az ég-föld-em­ber hár­ma­sá­nak négy­ze­te, a tíz pe­dig ma­ga Is­ten: min­den cik­lus vé­ge. Ám a da­rab­bé­li cik­lus­nak ez­zel még nincs vé­ge, hisz az em­ber, az örö­kös kér­de­ző nem ké­pes me­gáll­ni tíz­nél, kell a ti­ze­negy is, hogy meg­tud­has­sa, mi van Is­ten után, azu­tán, ha ta­lál­ko­zott ve­le. Egy­re fel­jebb és fel­jebb tö­rek­szik, míg a ti­zen­ket­tő­ben vég­re elé­ri a fényt, azaz a vi­lág­min­den­sé­get. De itt sincs me­gállj. A vi­lág­min­den­ség vi­lá­gos­sá­gát a ti­zen­há­rom­ban, azaz a ti­zen­ket­tő plusz egy­ben, újabb for­du­lat­tal, is­mét a sö­tét­ség kö­ve­ti - itt hang­zik fel a da­ra­bot zá­ró, cí­ma­dó Te­neb­ra­e-ének, mely az egész gon­do­lat­fo­lya­mot ih­let­te. A sö­tét­sé­get pe­dig vég­re föl kell ál­doz­ni, így Ágens "gon­do­lat­kot­tá­ja" - ami egyet je­lent a sö­tét­sé­get meg­i­dé­ző és ab­ban spi­ri­tu­á­lis uta­zást té­vő dí­va ál­do­za­tá­val -, s mi, né­zők-hall­ga­tók re­mél­jük, hogy e vég­ze­tes vég­ső ak­tus új­já­szü­le­tést ígér.

Fi­gye­lem­remél­tó, hogy a Te­neb­ra­e misz­ti­kus-spi­ri­tu­á­lis fény­ke­re­sé­sé­ben az ál­do­zat nem a tíz­ben tör­té­nik meg, ab­ban a cik­lus­ban, mely­nek vé­gén Is­ten áll, ha­nem a ti­zen­hár­mas­ban. A da­rab­bé­li cik­lus te­hát nem azo­nos Is­ten ("gon­do­lat­kot­ta" sze­rin­ti tí­zes) cik­lu­sá­val; ma­gá­ban fog­lal­ja, de meg is ha­lad­ja azt. Az is­te­ni és a Te­neb­ra­e-be­li cik­lus kü­lönb­sé­ge há­rom. A há­rom az ősi eu­ró­pai val­lá­si esz­me­rend­szer­ben a Hold há­rom fá­zi­sát, a sö­tét­ből vi­lá­gos­ság­ba, va­gyis tel­jes­ség­be, vi­lá­gos­ság­ból is­mét sö­tét­be ke­rü­lőt, azaz az Anya­is­ten­nő há­rom alak­ját - a le­ányt, a nim­fát és a ba­nyát - jel­ké­pez­te, ami­kor még nem vol­tak fér­fi-is­te­nek. Az em­be­rek a Nagy Is­ten­nőt imád­ták és fél­ték, ne­ki en­ge­del­mes­ked­tek; az időt pe­dig a Hold-cik­lu­sok sze­rint szá­mí­tot­ták, azaz hu­szonnyolc na­pos "ter­mé­sze­tes hó­na­pok­ra" osz­tot­ták fel, me­lyek­ből ti­zen­há­rom tett ki egy esz­ten­dőt. A ti­zen­hár­mas a Nap ha­lál­hó­nap­já­nak a szá­ma is, ami­kor az a té­li nap­for­du­lót me­ge­lő­ző cik­lus­ban ere­jét veszt­ve hal­dok­lik az egy­re rö­vi­dü­lő nap­pa­lo­kon, mi­köz­ben a Hold szün­te­len me­gú­jul az éj­sza­kai ég­bol­ton. A ti­zen­hár­mas szám­rend­szer te­hát egy arc­ha­i­kus vi­lág­mo­dell le­nyo­ma­tát tük­rö­zi, mely­nek kö­zép­pont­já­ban az örök­ké me­gú­ju­ló is­ten­nő állt, s en­nek, mint va­la­ha lé­tün­ket meg­ha­tá­ro­zó min­tá­nak, ma is ott kell rej­tőz­ni­e a kol­lek­tív tu­dat­ta­lan mé­lyén - elő­hí­vás­ra ké­szen.

"Ve­lem kap­cso­lat­ban azt szok­ták mon­da­ni, hogy úgy éne­ke­lek, mint­ha a tu­da­ta­lat­ti­dat tép­ked­ném, csip­ked­ném, ha­rap­nám, szed­ném szét da­ra­bok­ra. Meg­vál­to­zott tu­da­tál­la­pot... Azt mond­ják, hogy én min­den­fé­le mes­ter­sé­ges esz­köz nél­kül ju­tok és jut­ta­tok el em­be­re­ket odá­ig. Van, ugye, a kö­zös em­lé­ke­zet és én mint­ha elő­ki­a­bál­nám, hogy mi ez a tör­té­net. A kö­zös em­lé­ke­zet­nek van­nak ta­lál­ko­zá­si és érint­ke­zé­si pont­jai. A meg­ne­ve­zés ma­ga - de ez egy is­te­ni fe­la­dat, nem az én dol­gom. És hogy mi­lyen in­for­má­ci­ó­kat csa­pol­nak le eb­ből az em­be­rek, ah­hoz ne­kem nincs kö­zöm, én nem gon­do­lok ar­ra a táj­ra. Ha gon­dol­nék rá, ak­kor má­gus len­nék, agy­mes­ter, aki hip­nó­zis­ban... De a mű­vé­szet ma­ga is hip­nó­zis, egy hip­no­ti­kus vi­szony." (Be­szél­ge­tés Ivacs Ágnes­sel, 2000.)

 

14.

Ágens alá­szál­lá­sa a Te­neb­ra­e­vel vég­ző­dik. A Te­neb­ra­e­ben meg­hoz­ta a vég­ső ál­do­za­tot: fe­lál­doz­ta a sö­tét­sé­get - az alá­me­rü­lés­re hí­vó dé­mo­ni kí­sér­tést meg­je­le­ní­tő sö­tét dí­vát. "A Te­neb­ra­e­ben - mond­ja - a tör­té­ne­tek min­dig a két­pó­lu­sú vi­lág lé­nye­gét tük­rö­zik, ide be­le­ha­jít, oda fe­le­mel, az egek­ben rep­de­sel, foj­to­gat­ja az öröm a tor­ko­dat, majd meg­ful­ladsz, majd a kö­vet­ke­ző pil­la­nat ki is sza­kít on­nan és már me­gint a sár­ban tocs­kolsz. És ez így megy ál­lan­dó­an, ez a tör­té­net­köz­pon­tú­ság. És ez annyi­ra fá­rasz­tó. Ez az egyik. A má­sik, hogy egy­sze­rű­en nem ér­de­kel, nem hat rám már, vagy nem érint. Meg­szűnt a sze­mé­lyes kö­té­sem a da­i­mo­ni vi­lág­gal." Kér­dés: ha az ál­do­zat­ho­za­tal vé­get vet a dé­mo­ni cik­lus is­mét­lő­dé­sé­nek, mi­lyen új kör jön utá­na? Más­ként fo­gal­maz­va, ha a mű té­má­ja ed­dig az alap­ve­tő em­be­ri lé­tál­la­pot, a szen­vedés volt, il­let­ve a tra­gi­kus harc, mellyel megp­ró­bá­lunk ki­e­mel­ked­ni be­lő­le, ak­kor mi a kö­vet­ke­ző ál­lo­más a Te­neb­ra­e után?

 

15.

A koz­mi­kus egyen­súly meg­te­rem­té­se a sá­mán cél­ja. A sá­mán­je­lölt bor­zal­mas ha­lá­lá­nak ké­pei egy ko­ráb­bi vi­lág­mo­dellt, én­ké­pet vagy élet­sza­kaszt szim­bo­li­zál­nak, amely­nek meg kell hal­nia, hogy a le­en­dő sá­mán új­já­szü­let­hes­sen. Ha a szim­bo­li­kus ha­lál be­töl­töt­te cél­ját, a je­lölt új élet­re kel és az őt kín­zó szel­le­mek a szö­vet­sé­ge­sei lesz­nek. Ek­kor ma­da­rak, re­pü­lő lé­nyek jel­zik, hogy ide­je vissza­tér­ni­e a vi­lág­ba, azaz a lé­lek­nek a test­be. A sá­mán­nak te­hát nem csu­pán alá kell száll­ni­a, de kel­lő idő­ben vissza is kell tér­ni­e al­vi­lá­gi út­já­ról, mert ha túl so­ká­ig idő­zik a szel­le­mek vi­lá­gá­ban, le­he­tet­len­né vál­hat a vissza­jö­ve­te­le - vissza­té­rés hí­ján pe­dig hi­á­ba­va­ló­vá lesz alá­szál­lá­sa. Hi­va­tá­sa lé­nye­ge te­hát az egyen­súly mes­te­ri fok­ra eme­lé­se: hogy örö­kös le­be­gés­ben har­mó­ni­át te­remt­sen az al­só és fel­ső vi­lá­gok kö­zött a köz­bül­ső ja­vá­ra.

 

 

 

16.

"A Te­neb­ra­e (Sö­tét­ség) és a Da­i­mon té­ma, ami­vel már kö­zel egy éve fog­lal­ko­zom, ki­bil­lent egy má­sik vi­lág fe­lé. A Monk-da­rab­ban, amely át­me­net a szín­ház és a szer­tar­tás kö­zött, van egy­faj­ta spi­ri­tu­á­lis tisz­ta­ság, ami el­ső kör­ben ta­lán nem ész­lel­he­tő, de a da­lok, a szö­ve­gek és a moz­gá­sok egy­sé­ge meg­te­rem­ti azt a biz­ton­sá­got, mely ré­vén el mer­jük hin­ni, hogy ez a na­gyon egy­sze­rű, ele­me­i­re bon­tott spi­ri­tu­a­li­tás lé­te­zik. A dol­gok szo­ro­san össze­függ­nek egy­más­sal - a Te­neb­ra­e a Monk-da­rab­bal s a Monk-da­rab az ősz­re ter­ve­zett új da­ra­bom­mal [Pur­cell pik­no­lep­szi­a]. A Ce­leb­ra­ti­on Ser­vi­ce az én mi­to­ló­gi­ám­ban kö­zé­pen van."

(Mar­ti­no­vics Ti­bor: "Szín­ház, szer­tar­tás, la­bi­rin­tus: Ágens", Ma­gyar Na­rancs, 2003.)

 

 

 

17.

Az "ele­me­i­re bon­tott spi­ri­tu­a­li­tás" áll a ne­gye­dik ál­lo­mást je­len­tő Pur­cell pik­no­lep­szi­a kö­zép­pont­já­ban is. Dé­mo­nok he­lyett an­gya­lok, a lá­tást el­ho­má­lyo­sí­tó há­lyog he­lyett "az em­be­ri elme le­tisz­tult bel­ső ví­zi­ó­i", az ösz­tö­nök su­gall­ta kín­zó kéj he­lyett "a tisz­ta hang eksz­tá­zi­sa", az el­tor­zult tes­ti­ség he­lyett "egyér­tel­mű, tisz­ta for­mák", a tör­té­ne­te­ket haj­szo­ló meg­fe­szült aka­rás he­lyett "kí­sér­tés nél­kü­li ál­ló­vi­lá­gok", a két­pó­lu­sú vi­lág me­gosz­tott­sá­ga he­lyett "át­lát­ha­tó rend­sze­rek", nagy­ra tö­rés he­lyett "az em­be­ri lény har­mó­ni­a és egy­ség utá­ni hi­he­tet­len vá­gya­ko­zá­sa".

"A Pur­cell pik­no­lep­szi­á­val kez­dő­dő­en" - foly­tat­ja Ágens a már idé­zett szi­nop­szis­ban - "a gon­do­la­ti di­men­zi­ók és di­men­zi­ó­vál­tá­sok és an­nak fi­zi­kai "meg­je­le­nít­he­tő­sé­ge", meg­for­mál­ha­tó­sá­ga ér­de­kel, mely sok­kal ne­he­zebb a gon­do­lat hi­he­tet­len gyor­sa­sá­ga, egy­más­ra épü­lő, so­ha ki nem is­mer­he­tő szer­ke­ze­te és asszo­ci­á­ci­ós sza­bad­sá­ga mi­att. A ze­né­ben és a ze­né­ből kö­vet­ke­ző szín­há­zi lát­vá­nyok és elő­a­dás­mó­dok for­ma­vi­lá­gá­ban is ezt ke­re­sem."

A Pur­cell pik­no­lep­szi­át hall­gat­va és néz­ve Ágens szín­há­zi elő­a­dá­sa még min­dig misz­té­ri­um­já­ték, szak­rá­lis ese­mény, mo­dern ko­ri be­a­va­tá­si szer­tar­tás, mely alap­ve­tő lé­tál­la­po­to­kat, a lé­lek bel­ső min­tá­za­tát és arc­he­ti­pi­kus sze­rep­lő­it, abszt­rakt fo­gal­ma­kat és ide­á­kat, transz­cen­dens lé­te­ző­ket idéz meg. Mé­gis több an­nál. Hogy mi­vel több, azt sza­vak­kal ne­héz el­mon­da­ni. Ta­lán annyi­val, amennyi­vel a "vi­lá­gok kö­zöt­ti le­be­gés" több az alá­szál­lás­nál, annyi­val, amennyi­vel job­ban vágy­juk az egyen­súlyt és a har­mó­ni­át a sö­tét­ség vi­lá­ga­i­nál. Ez a sza­vak­kal ki nem fe­jez­he­tő több­let mé­gis elég ah­hoz, hogy ér­zé­kel­tén meg­ren­dül­jünk.

 

 

Tűz­zel és hang­gal

 

A to­váb­bi­ak­ban áll­jon itt a 2004. má­ju­sá­ban Ágens­sel foly­ta­tott be­szél­ge­té­sünk, mely­ből, szo­kás sze­rint, job­bá­ra ki­vág­tam a kér­dé­se­ket, hogy azok a szö­veg mö­gött le­beg­ve fel­hív­ják a fi­gyel­met a kér­de­zés fon­tos­sá­gá­ra.

 

18.

A Pur­cell pik­no­lep­szi­a egy tu­do­má­nyos ál­lí­tás a szín­pa­don, egy té­tel. A mi fo­gal­mi rend­sze­rünk a nyelv­re ala­po­zott. Nin­csen nyel­ven fe­lü­li kom­mu­ni­ká­ci­ó. Te­hát ha én vi­zu­a­li­zá­lok vagy ki­ve­tí­tek ma­gam­ból va­la­mit, azt is a nyel­ven ke­resz­tül te­szem, mert a gon­do­lat ma­ga is nyelv. Fo­gal­mi kép, amely be­tűk­ből, sza­vak­ból áll, nem tu­dunk tő­lük el­vo­nat­koz­tat­ni. Vi­szont ez a má­sik di­men­zi­ó, ez a má­sik tör­té­ne­ti­ség nem fo­gal­mi. Én azt ál­lí­tom, hogy szá­munk­ra ez a má­sik vi­lág is fo­gal­mi ke­re­tek kö­zött van, és az eb­ből va­ló el­sza­ka­dást mu­tat­ja a be­tű­kön ke­resz­tül va­ló át­ju­tás egy tör­té­net­be (a be­tű­kön an­gyal­nyel­ven volt ki­ír­va egy szö­veg), a Pur­cell-mű­vön be­lül. De mi­vel em­be­ri lé­nyek va­gyunk és el­hagy­tak min­ket az an­gya­lok - kér­dés, hogy mi hagy­tuk-e el őket vagy ők min­ket -, az ál­lí­tás vé­ge az, hogy meg­je­le­nik a hul­lám­zó ten­ger, és alat­ta elő­tűn­nek a be­tűk. Azok a be­tűk, me­lyek kö­zött a né­zők át­ha­lad­tak az elő­a­dás ele­jén. Te­hát be­zá­rul a kör. Ki le­het lép­ni, de vissza kell tér­nünk. Nincs esé­lyünk ar­ra, hogy hu­za­mo­sabb ide­ig el­tá­voz­zunk. Csak ezek a rit­ka ki­me­ne­ti idő­pon­tok adat­tak meg ne­künk, hogy né­ha át­les­kel­jünk a tú­lol­dal­ra.

Mit je­lent a pik­no­lep­szi­a?

Je­len­lét­hi­ányt, tu­dat­ki­e­sést.

Hogy jön ez össze Pur­cel­lel?

Tö­ké­le­tes, nem? Pur­cell pik­no­lep­szi­a. Ejtsd ki, mondd ki egy­más után! Pur­cell - pik­no­lep­szia. Gyö­nyö­rű! Tö­ké­le­tes!

De hogy jön össze a je­len­té­sé­ben?

Hát Stol­lár Xé­ni­a - vi­o­la da gam­ba, ez a tör­té­net. Azért dol­go­zom ve­le, mert egy­szer la­poz­gat­tam az in­ter­ne­ten, és meg­lát­tam, hogy Stol­lár Xé­ni­a - vi­o­la da gam­ba. Nem tud­tam, mi a vi­o­la da gam­ba, mé­gis azt mond­tam, ez tö­ké­le­tes. Ad­dig ku­tat­tam, míg meg­sze­rez­tem a te­le­fon­szá­mát, fel­hív­tam, és meg­mond­tam ne­ki, hogy ez tö­ké­le­tes. Sze­gény azt hit­te, hogy egy el­me­be­teg­gel be­szél. Nem tu­dom, mit ját­szol, mi­lyen ze­nét csi­nálsz, de ta­lál­koz­zunk, mert ez tö­ké­le­tes, mond­tam. És lám igaz lett. És a Pur­cell pik­no­lep­szi­a ugya­nígy szü­le­tett, csak ké­sőbb gon­dol­kod­tam el a je­len­té­sé­ről. Ol­vas­tam Vi­ri­li­o köny­vét, úgy­mond vé­let­le­nül, ab­ban volt szó a pik­no­lep­szi­á­ról. Te­hát így lett a Pur­cell pik­no­lep­szi­a. Eb­ből lett le­ve­zet­ve, vissza­fe­lé.

Ezek sze­rint ez Pur­cell és a pik­no­lep­szi­a vé­let­len ta­lál­ko­zá­sa?

Igen, vé­let­len ta­lál­ko­zás. Egy­más mel­lé rak­tam a ket­tőt, és rög­tön tud­tam, hogy ez az.

Az iz­ga­tott, hogy mi tör­té­nik ak­kor, ami­kor ki­szál­lunk ma­gunk­ból, el­sza­ka­dunk eb­ből a vi­lág­ból - annyi mód­ja van egyéb­ként az el­sza­ka­dás­nak - és itt Pur­cell kap­csán sza­ka­dunk ki az idő­ből, ő az, aki át­visz min­ket a ze­né­vel. Szó­val az ér­de­kelt, hogy ami­kor ki­e­sünk a va­ló vi­lág­ból, tény­leg ott van­nak-e az an­gya­lok.

És ott van­nak?

Ott van­nak, igen.

A Te­rem­tés Köny­vé­ben az an­gyal na­gyon sok­szor meg­je­le­nik kü­lön­fé­le alak­ban. Egyéb­ként az an­gyal ret­te­ne­tes volt, ami­kor meg­je­lent. Iszo­nyú hang­ja volt, és tűz kí­sér­te. Ké­sőb­bi alak­ja egy vi­zu­a­li­zá­ci­ós trükk, for­dí­tás, hogy a va­ló­di lé­nyét el­fed­je, mert az az em­be­ri szem szá­má­ra lát­ha­tat­lan, fel­fog­ha­tat­lan. Az an­gyal Is­ten igé­jé­nek a köz­ve­tí­tő­je volt, ő volt a kül­dött, az üze­net­vi­vő, az ő dol­ga volt itt va­la­me­lyest ren­det ten­ni, hogy hall­juk, amit Is­ten mond. Má­ra ez a kap­cso­lat meg­szűnt. Én ar­ra ke­res­tem a vá­laszt, hogy mi vesz­tet­tük el őket, vagy ők ve­szet­tek el ben­nün­ket. De ez csak egy mel­lék­szál, sem­mi­kép­pen sem hit­tu­do­má­nyos té­te­le­ket sze­ret­nék le­for­dí­ta­ni vagy ál­lí­ta­ni, mert az nem az én fe­la­da­tom. Ha­nem hogy mi van ott. És én azt gon­do­lom, hogy an­gya­lok van­nak. Köz­ve­tí­tők, min­de­ne­set­re. Azt gon­do­lom, hogy eb­ben a da­rab­ban meg­je­le­nik ez a vi­lá­gok kö­zöt­ti le­be­gés.

Éle­tem­ben elő­ször érez­tem úgy, hogy egy sze­ret­nék len­ni Pur­cel­lel, va­gyis a ze­ne ide­jé­vel. És ezt nem te­het­tem meg úgy, mint egy ope­ra­dí­va, ezért fel se me­rült, hogy a dí­va­fi­gu­ra je­len­jen meg a szín­pa­don. Ha nem let­tek vol­na egyek az eb­ben a kép­ző­mű­vé­sze­ti táj­ban (Tas­ná­di Jó­zsef kép­ző­mű­vész mun­ká­ja) moz­gó lé­nyek a ze­né­vel, a hang­gal és a ve­tí­tett kép­pel, ak­kor nem jön­nek el es­te az an­gya­lok. Én meg azért csi­nál­tam az egé­szet, hogy el­jöj­je­nek. Hogy ne kell­jen for­dí­tó­gé­pet hasz­nál­ni a kom­mu­ni­ká­ci­ó­hoz. És ezt tény­leg nem le­het más­képp ten­ni, csak ha egy va­gyok az összes részt­ve­vő­vel, sőt a né­zők­kel is. Még­sem ne­kik csi­ná­lom, ha­nem a do­lo­gért ma­gá­ért. Az ide­á­ért, amit le­ír­tam a gon­do­lat­kot­tá­ban, hogy az va­ló­ban meg­tör­tén­hes­sen. Be­le­nyúl­ni Pur­cell­be, átír­ni szó­la­mo­kat, anél­kül, hogy tud­nám, mit csi­ná­lok, meg­is­mé­tel­tet­ni ze­né­szek­kel ré­sze­ket, ame­lyek nin­cse­nek ben­ne, de nem-ope­rát éne­kel­ni az ope­rá­ban, át­ten­ni egy tel­je­sen más ze­nei vi­szony­ba, és mé­gis Pur­cell­nek len­ni a szín­pa­don - ez mér­he­tet­le­nül nagy me­rés­zség. Csak ak­kor le­het meg­ten­ni sza­ba­don és alá­zat­tal, ha a mű me­gen­ge­di, hogy egy le­gyek ve­le, ha be­en­ged.

Hogy de­rül ki, hogy egy mű be­en­ged-e?

Hall­ga­tom a mű­vet, és az egy­szer csak meg­nyí­lik. Tu­dok egy egé­szen pon­tos ze­nei pon­tot, ahol be kell lép­nem. Tu­dom, hogy med­dig és ho­gyan, és össze­áll az új rend­szer, ami majd­nem olyan, mint a Pur­cell, csak egy ki­csit más, át­he­lyez­ve az én vi­szo­nya­im­ba. Me­gen­ge­di azt, hogy más éne­kel, más ze­ne szól, hogy egy ki­csit más irányt ve­szünk.

A Pur­cell-da­rab szá­mom­ra le­gin­kább ab­ban kü­lön­bö­zik az elő­zők­től, hogy egé­szé­ben po­zi­tív vi­szo­nyo­kat mu­tat fel, míg az elő­ző da­ra­bok­nak a dé­mo­ni kí­sér­tés, a tisz­tán­lá­tás hi­á­nya, a tes­ti vágy, a me­gosz­tott­ság, a be­zárt­ság, a ha­tal­mi vágy és a két­ség­be­e­sett kér­de­zés állt a kö­zép­pont­já­ban.

Hát ez az, ami­kor eggyé válsz va­la­mi­vel. Ami­kor rá­kap­cso­lódsz a má­sik tör­té­ne­ti­ség­re. Én min­dig azt mond­tam, hogy azért tu­dok bár­mit is csi­nál­ni, mert a sa­ját me­gélt tör­té­ne­te­i­men és a má­sok me­gér­tett tör­té­ne­te­in (pl. Tar­kovsz­kij) ke­resz­tül szű­röm át a ze­nét. De most nem ez tör­té­nik. Ne­kem eh­hez sem­mi kö­zöm mint em­ber­nek. Nin­csen ben­ne sa­ját vi­szony. Nin­csen ben­ne sem­mi vá­gyó­dás.

 

19.

A mű már nem a szín­pa­don tör­té­nik meg, ha­nem ak­kor, ami­kor ki­ta­lá­lom. Utá­na a gya­kor­lat­ban meg­csi­nál­ni kész kín­szen­ve­dés. Van egy ide­ád, amit tö­ké­le­te­sen ér­zel, ami­ről tö­ké­le­te­sen tu­dod, hogy mi­cso­da, és ezt le kell for­dí­ta­ni em­be­ri nyelv­re. Tán­co­sok­ra, ze­né­re, ko­re­og­rá­fi­á­ra, szín­pa­don va­ló köz­le­ke­dé­si irá­nyok­ra, dísz­let- és jel­mez­ter­vek­re, ké­pek­re, hang­szó­la­mok­ra, hang­sze­rek­re és éne­ke­sek­re. Le kell for­dí­ta­ni pla­kát­ra, meg­hí­vó­ra...

Te­hát van a tisz­ta ide­a. Ami­kor az meg­szü­le­tik, az az időt­len­ség ma­ga, az a pont, ami­kor be­tár­sulsz egy má­sik di­men­zi­ó­ba, és egy más tör­té­ne­ti­ség sze­rep­lő­jé­vé válsz. On­nan­tól, hogy el­kez­dem csi­nál­ni, na­gyon so­ká­ig nem tör­té­nik sem­mi, sőt egy­re ke­vés­bé ér­tem, hogy mi­vel fog­lal­ko­zom. Egy­re in­kább el­tá­vo­lo­dom, egy­re ke­vés­bé tu­dok be­szél­ni ró­la, mert nem lá­tom már az egé­szet, csak a ré­sze­ket lá­tom mint prob­lé­má­kat, ame­lye­ket meg kell ol­da­nom majd a szín­pa­don. A pre­mi­er után kez­dem el új­ra ér­te­ni, amit csi­nál­tam.

És mi tör­té­nik a szín­pa­don? Azt mond­tad, meg­vál­to­zott.

Meg­vál­to­zott, mi­vel egy cso­mó olyan rész­let­tel kell fog­lal­koz­nom, ami­vel ed­dig nem kel­lett. Ügyel­nem kell rá, hogy ne vi­gyék el a né­zők a be­tű­ket, vagy ne sé­tál­jon be a szín­pad­ra egy biz­ton­sá­gi őr elő­a­dás köz­ben. És ami­kor vég­re, utol­só­ként, szín­pad­ra lé­pek, egyet­le­negy le­he­tő­sé­gem van, hogy a han­gom be fog húz­ni a do­log­ba. És ez ál­ta­lá­ban meg­tör­té­nik.

Ré­geb­ben ez volt a fő kér­dés, hogy meg­tör­té­nik-e?

Ez volt. De ez most már megy. Már ada­tik, meg­van a le­he­tő­sé­ge.

Most már va­la­mit is­me­rek a ze­ne­csi­ná­lás­ból, tu­dom, hogy akar­ni is le­het a ze­nét. Meg le­het te­rem­te­ni azo­kat a hely­ze­te­ket, ame­lyek­ben élet­re le­het hív­ni. Te­hát már nincs az a ki­szol­gál­ta­tott­ság, hogy vagy jön, vagy nem. Ki le­het eszel­ni a mód­ját, hogy meg­tör­tén­jen. Ez ne­kem egy új do­log volt: szer­kesz­te­ni a ze­nét.

Ezek sze­rint szer­kesz­tés­nek ne­ve­zed, amit " csi­nálsz"?

Hát nem. Ze­ne­szer­zés­nek.

Nem is­me­rem a ze­nei szak­ki­fe­je­zé­se­ket. Csak a be­szél­ge­tés őrü­le­tét vagy ka­tar­ti­kus ál­la­po­tát. El tu­dom mon­da­ni, hogy mi a ze­ne, és er­re va­ló a gon­do­lat­kot­ta. Én olyan kot­tát adok a ze­né­sze­im­nek, hogy mond­juk itt Xé­ni­a be­száll mély tó­nu­sok­kal, föl­megy a vég­ső­kig és ezt ennyi idő alatt te­szi meg. Sír a brá­csa, ero­ti­ku­san szól a mit-tu­dom-én-mi­lyen hang, és ez így vé­gig van ve­zet­ve, rész­ről rész­re. Az­tán Ágens és Ádám ket­tő­se, ami fi­nom, halk, kö­rül­be­lül ennyi ide­ig. Ak­kor be­száll a dob, vé­gül a le­ve­ze­tő, mély, fáj­dal­mas. Így írom meg a kot­tát, és ők eb­ből ját­sza­nak. És bár imp­ro­vi­zá­ci­ó, most már pél­dá­ul a Me­us­nál min­dig ugya­nazt játsszuk. Hát így ír­juk ezt a gon­do­lat­kot­tát. Kö­zö­sen. A Pur­cell­nél ugya­nez volt. Csak transz­po­nál­ni kel­lett a na­gyá­ri­át az én han­gom­ra. (Stol­lár Xé­ni­a hang­sze­rel­te.) Be­ír­tam a kot­tá­ba, hogy me­lyik hang­szer mit csi­nál, mi­re gon­dol. Ez nem szer­kesz­tés, ha­nem a ze­né­nek egy má­sik rend­szer­be va­ló át­he­lye­zé­se.

 

20.

Ré­geb­ben vi­zu­a­li­zált ké­pek­hez vagy ef­fek­tí­ve me­gélt tör­té­ne­tek­hez kö­töt­tem az ének­lést, de ez most már nem így tör­té­nik. Egy­sze­rű­en be­en­ged a ze­ne. A Sztra­vinsz­kijt pél­dá­ul úgy éne­kel­tem fel, hogy a fü­le­men ment a ze­ne, hogy a rit­must be tud­jam tar­ta­ni, de egé­szen mást éne­kel­tem. Jó, a hang­ne­met tar­tot­tam, mert a fü­lem iga­zo­dik hoz­zá. De már nem fér­nek be­le a tör­té­ne­tek. [...] Most már erő­sen át­gon­do­lom, hogy mit sze­ret­nék, ho­va aka­rok el­jut­ni, és on­nan­tól az­tán nem szer­kesz­tem. Me­gí­rom, hogy az el­ső szó­lam mi­lyen le­gyen, hogy a má­so­dik mond­juk kí­sé­ret le­gyen, ki­je­lö­löm a szó­la­mok alá- és fö­lé­ren­delt­sé­gi vi­szo­nyát, és ar­ra már tu­dok fi­gyel­ni a fe­lé­nek­lés­nél, hogy egy alá­ren­delt szó­lam ne­hogy fő hely­re ke­rül­jön, mert nem utó­lag ke­ver­jük össze az egé­szet, én je­lö­löm ki a he­lyét. Hogy mi­lyen vi­szony­ban fog áll­ni egyik szó­lam a töb­bi­vel az egész ze­nén be­lül.

 

21.

Volt egy ál­mom: egy ha­tal­mas köny­vet ol­vas­tam, szé­pen for­mált be­tűk, is­me­ret­len nyel­ven. Hang­gá vált. Tud­tam, hogy a kép egy gon­do­lat, a gon­do­lat én va­gyok, amely nem más, mint tér- és ké­pél­mény, te­le ér­ze­tek­kel. Ol­vas­tam, fal­tam a hang­be­tű­ket, me­lyek egy­re in­kább be­húz­tak, majd be­lök­tek egy szá­mom­ra tel­je­sen is­me­ret­len vi­zu­á­lis té­rél­mény­be. Egy­szer­re lát­tam és hal­lot­tam a sza­vak­ban és mon­da­tok­ban rej­lő gon­do­la­to­kat, kö­rü­löt­tem, alat­tam, fö­löt­tem min­de­nütt a szó és an­nak ké­pei je­len­tek meg. Ugya­na­zon dol­gok hal­lat­szot­tak és egy­ben lát­szód­tak is. Majd a kép szö­veg­gé lett, amit már nem ér­tet­tem és érez­tem. Össze­mo­sód­tak a be­tűk, el­ve­szí­tet­tem a ké­pes­sé­ge­met. Nem lát­tam töb­bé.. (Ágens)

 

 

 

22.

Mon­tázs nyelv­re és hang­ra

 

"...fo­gal­ma­zok,

egy­más mel­lé írom a sza­va­kat,

gon­do­la­to­kat gon­do­lok mel­lé­jük,

meg­pör­get az idő,

s a sza­vak gon­dol­nak ma­guk mel­lé

en­gem..."

(Ágens: Rán Gid sze­rel­mes meg­ne­ve­zé­sei - rész­let)

 

Én hu­szon­négy éves ko­rom­ban ta­nul­tam meg be­szél­ni.

Hogy ér­ted ezt?

Ak­kor ta­nul­tam meg, hogy mi a nyelv ma­ga. Hogy mi­re kell, vagy mi rej­tő­zik a sza­vak mö­gött. Hogy a nyel­vet nem ar­ra kell hasz­nál­ni, hogy el­mond­juk, hogy sze­ret­lek, meg ve­gyünk pá­ri­zsit, vagy vi­gyük el sé­tál­ni a gye­re­ket. Nagy be­fo­ga­dás volt ben­nem, min­dig is fal­tam a köny­ve­ket, meg néz­tem a vi­lá­got, de a tör­té­ne­tek be­za­bál­tak en­gem. A tör­té­ne­tek mé­lyén a leg­mé­lyebb és a leg­ma­ga­sabb csúcs­pon­to­kat me­gél­tem, de nem nyel­vi szin­ten, ha­nem az ér­zé­ke­lés szint­jén. A nyelv is ér­zé­ke­lés, csak az már egy tu­da­to­sabb vi­szony a vi­lág­hoz. Min­den je­lét fel­fog­tam a vi­lág­nak, de nem állt rend­szer­be. A sze­re­tőm ta­ní­tott meg be­szél­ni, ki­fe­jez­ni ma­gam. Azt kell mond­jam, hogy majd­nem is­ko­lás mó­don.

Ad­dig nem tud­tad ki­fe­jez­ni ma­gad?

Nem be­szél­tem a nyel­vet. Is­me­red ezt a ki­fe­je­zést, nem, hogy be­szél­ni a nyel­vet? Mit je­lent be­szél­ni a nyel­vet? Va­la­ki azt mond­ta ne­kem, hogy még nem ta­lál­ko­zott ennyi­re pon­to­san fo­gal­ma­zó lénnyel. Hogy annyi­ra pon­to­san és ér­zék­le­te­sen el tu­dom mon­da­ni, amit gon­do­lok, te­hát me­ga­dom a le­he­tő­sé­get, hogy meg­für­dőzz ben­ne, min­den ízé­ben átéld.

Sze­re­tem az ön­bi­zal­mad.

Ugya­núgy ret­te­gek, mint bár­ki más, ha hely­zet­ben va­gyok. De tő­led nem fé­lek, de ha más ül­ne itt és még for­dí­ta­nom is ké­ne: dup­la mun­ka - és ho­va jut el a szó? Te­hát ak­kor hogy mon­dom el ne­ki? Úgy is el tu­dom mon­da­ni, csak na­gyon ke­mény mun­ka és ki­fe­küd­nék a vé­gé­re. De azt mond­ták ró­lam, hogy tű­é­le­sen fo­gal­ma­zok, tu­dom, ho­va aka­rok ki­lyu­kad­ni, és el is vi­szem a má­si­kat va­la­ho­va, te­hát a be­szél­ge­tés tény­leg va­ló­di ka­tar­ti­kus tör­té­net­té vál­hat.

Te ugya­núgy be­szélsz, ahogy éne­kelsz. Foly­ton el­lent­mon­dasz ön­ma­gad­nak, kont­ra­punk­to­zol, az el­lent­mon­dá­sok men­tén épí­ted fel a gon­do­lat­me­ne­ted és az éne­ked. Más­részt, ha be­le­len­dülsz, ne­héz kö­vet­ni, fe­le­me­led a han­god, és egy­re gyor­sab­ban be­szélsz. Olyan­kor a be­szél­ge­tő­part­ne­red ke­rül ab­ba a hely­zet­be, mint ami­kor te pró­bál­tad Sztra­vinsz­kijt kö­vet­ni. Az ének­lés gyö­ke­re­zik a nyelv vi­lá­gá­ban vagy for­dít­va?

A nyelv az el­ső, és én ezt nem is tud­tam. Ré­geb­ben azt mond­tam pél­dá­ul, hogy tu­dom, mi­ben va­gyok ben­ne, pe­dig nem tud­tam. Ak­kor azt hit­tem, tu­dom. Sem­mi nem úgy igaz, ahogy mon­dom. Most, ahogy ki­mon­dom, a ge­rin­ce­men vé­gig­megy va­la­mi fur­csa bi­zony­ta­lan­sá­gér­zet, hogy tény­leg így van? Ré­gen so­kat fog­lal­koz­tam a dol­gok iga­zság­tar­tal­má­val, de ma már nem ér­de­kel. De a tör­té­net le­he­tő­sé­gét min­dig meg kell ad­ni, ha az úgy kí­ván­ja. Nem én kí­vá­nom, hogy úgy le­gyen (mint ré­gen), ha­nem ő kí­ván­ja - ő a vi­szo­nyok őre. Le­gyen az egy szö­veg vagy egy ze­ne, ő tud­ja, mit akar. Meg­for­dult a vi­szony. Szó­val nem fog­lal­ko­zom az igaz­ság­tar­tal­má­val, mert nincs ben­ne a do­log­ban. Állí­tá­sok van­nak, me­lyek nyil­ván meg­kér­dő­je­lez­he­tők, de már nem te­szem fel a kér­dést, mert úgy tet­szik, hogy igaz.

A szö­veg/ze­ne iga­zsá­ga e sze­rint tel­je­sen re­la­tív? Egyik perc­ről a má­sik­ra ér­vény­te­len­né vál­hat?

Így van. De ha be­áll a rend, ak­kor azon a rend­sze­ren be­lül me­gáll­ja a he­lyét, igaz lesz, mű­kö­dő­ké­pes.

Én csak a mű ál­tal fel­kí­nált le­he­tő­sé­gek­re bó­lint­ha­tok igent, és az ő se­gít­sé­gé­vel a vég­ső­kig pró­bá­lom fe­szí­te­ni a ha­tá­ro­kat, hogy min­dent me­gad­jon ne­kem, ami jár. És azt gon­do­lom, a mű­nek kö­te­les­sé­ge, hogy gon­dos­kod­jon a gaz­dá­já­ról. Hogy te­gyen ér­te va­la­mit.

Mit te­gyen?

Nem tu­dom, ez ti­tok. De tesz. Elin­dít va­la­mely rez­gésszá­mot az em­be­rek­ben, akik lát­ják. Egy kom­mu­ni­ká­ci­ós rend­szer­ről van szó: a né­ző ész­re­ve­szi, hogy ab­ban a mű­ben tény­leg van va­la­mi, vagy azon fe­lül is ben­ne van va­la­mi - ezek esz­té­ti­kai kér­dé­sek, ne­kem eh­hez nincs kö­zöm. De a mű tesz ér­tem va­la­mit, ha én már meg­tet­tem a ma­ga­mét.

Tel­jes mér­ték­ben nem le­for­dít­ha­tó, hogy ho­gyan is tör­té­nik ez a te­vés... Az az ér­de­kes, hogy ez kö­zös mun­ka. A mű - há­nyok et­től a szó­tól - vagy az a do­log, ami el­kez­dett in­du­ká­lód­ni és va­la­mi­lyen rend­szer­ré össze­állt, be­le­hú­zott en­gem is (mert ak­kor már nem le­het ér­te­ni sem­mit) és el­kez­dett mű­köd­ni. És fo­lya­ma­to­san tesz ér­tem va­la­mit és ta­nít: egy cso­mó olyan do­log­ra kell rá­jön­nöm, amit nem tud­tam, ami­kor össze­rak­tam, mert a két­ség­be­e­sés és a nem át­lát­ha­tó­ság idő­sza­ka az, ami­kor szín­pad­ra ál­lí­tasz va­la­mit. Az­tán egy­szer csak össze­áll és meg­mu­tat­ja ma­gát.

Ez ugya­nígy van az írás­sal is. Nem tu­dod köz­ben, hogy mit csi­nálsz. Per­sze lá­tod elő­re az irá­nyo­kat, a vég­ter­mék mé­gis egé­szen más, mint amit el­kép­zel­tél.

Ó, az írás az egy cso­da. Tu­dom, mert "szö­ve­ge­zek" is - én úgy hí­vom az írást, hogy szö­ve­ge­zés. Na­gyon ne­he­zen in­dul el, ak­kor is, ha tu­dom, mit aka­rok, mert a gon­do­la­ta­im gyor­sab­bak, mint­hogy le tud­nám ír­ni őket. Hi­á­ba lá­tom egy­ben az egé­szet, nem tu­dom le­for­dí­ta­ni. Az­tán el­kez­dem a szö­ve­ge­zést, és ha me­ga­ka­dok, min­dig új­ra kez­dem az el­ső szó­tól, az­tán egy­szer csak me­gad­ja a szö­veg rit­mu­sa a lö­kést, és pon­to­san az az egye­dül le­het­sé­ges szó vagy gon­do­lat ke­rül a he­lyé­re, amit ha ki­szedsz, tel­je­sen ér­tel­met­len­né vá­lik az elő­ző tíz ol­dal. Most jár­tam így, hogy le­ad­tam egy tö­ké­le­tes szi­nop­szist, és azt mond­ták, jó, de húz­zam meg. Ki­szed­tem va­la­mit, a szi­no­ni­má­já­val he­lyet­te­sí­tet­tem, és tel­je­sen ér­tel­met­len lett az egész. Újra kel­lett kez­de­nem. Egy fen­nál­ló rend­szer­ből nem le­het pár szót sem ki­szed­ni, mert egyik erő­sí­ti a má­si­kát. Be­áll a rend­szer... Na így gon­do­lom azt, hogy a mű gon­dos­ko­dik ró­lam. Be­áll egy biz­ton­sá­gos do­log, és tu­dom, hogy meg­véd en­gem. Hogy vé­dő­bás­tyát emel kö­rém. Tel­jes biz­ton­sá­got ad.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

23.

Mon­tázs in­ter­jú­rész­le­tek­ből
más va­ló­sá­gok­ra és idők­re

 

Min­den időt­len, ami va­ló­ban meg­tör­té­nik,

ugya­nis ki­e­mel­ke­dik az idő­ből,

és egy egé­szen más mi­nő­ség­be lép be­le.

(Ágens)

 

Az arc­ha­i­kus vi­lág­mo­dell­nek, mely az axis mun­di ver­ti­ká­lis ten­ge­lye men­tén há­rom rész­re oszt­ja a vi­lág­min­den­sé­get, csu­pán egyet­len ré­gi­ó­já­ban ér­vé­nye­sül tér és idő rend­je: a köz­bül­ső­ben. A má­sik ket­tő - az al­vi­lág és az égi tar­to­mány, me­lyek­ben is­me­ret­le­nek az idő és a fi­zi­ka tör­vé­nyei, és aho­va az em­ber leg­fel­jebb ál­má­ban, lá­to­má­sok­ban vagy meg­vál­to­zott tu­da­tál­la­po­tok­ban ha­tol­hat be - a köz­bül­ső fe­lől néz­ve jár­ha­tat­lan si­va­tag, te­rem­tés előt­ti ká­osz, til­tott zó­na. Ezek­be lép­ni csak ve­ze­tő­vel le­het, más­kü­lön­ben vég­ze­tes kö­vet­kez­mé­nyek­kel jár­hat az át­ke­lés.

(Ivacs Ágnes: ami a fen­ti szö­veg­ből ki­ma­radt)

Egy idő­ben egy fil­mes stáb sze­ret­te vol­na, ha mé­lyeb­ben be­le­á­som ma­gam a sá­má­niz­mus­ba. Sze­ret­ték vol­na, ha ki­me­gyek Szi­bé­ri­á­ba egy fe­ke­te­sá­mán-be­a­va­tás­ra. Az elő­ké­szü­le­tek kö­rül­be­lül két évet vet­tek igény­be: ta­lál­koz­tam egy han­ti sá­má­nasszonnyal, aki el­jött Ma­gya­ror­szág­ra és le­mér­te a ké­pes­sé­ge­i­met, de az­tán kü­lön­bö­ző der­mesz­tő je­lek­ből rá kel­lett jön­nöm, hogy élet­ve­szé­lyes len­ne el­men­nem. Az elő­ké­szü­le­tek alatt ki­de­rült, hogy ott nincs az idő­nek olyan je­len­tő­sé­ge, hogy két hó­nap vagy fél év - nem le­he­tett tud­ni, mennyi idő­re me­gyünk. Ez a stáb az én tör­té­ne­te­met - hogy ho­gyan mű­kö­döm, mű­kö­döm-e egyál­ta­lán eb­ben a do­log­ban - vit­te vol­na vé­gig. De en­nek a do­log­nak nincs ide­je. Ezál­tal ott sincs idő, mert ez a do­log, amíg nem tör­té­nik meg vagy meg­tör­té­nik, időt­len. (Be­szél­ge­tés Ivacs Ágnes­sel, 2000.)

Meg­hív­tak Is­pánk­ra egy af­fé­le mű­vész­tá­bor­ba, és ott egy szin­te tel­je­sen kom­mu­ni­ká­ci­ó­kép­te­len, ön­ma­gá­ba zárt, mű­ve­let­len, nem a nyel­vet be­szé­lő fes­tő­hall­ga­tó lány táj­mű­vé­szet gya­nánt egy vad, át­jár­ha­tat­lan­nak tű­nő bo­zó­tos­ban lét­re­ho­zott egy la­bi­rin­tust, rej­te­kek­kel és já­ra­tok­kal. Be­ül­te­tett a kö­ze­pé­be. Ott agyag­gal, föld­del be­ken­te a tes­te­met, tol­la­kat, vi­rá­go­kat, ma­go­kat ra­gasz­tott az ar­com­ra, a ha­jam­ba, és ott­ha­gyott. Meg­szűnt az idő, nem tu­dom, mennyit vol­tam egye­dül a la­bi­rin­tus kö­ze­pén. Esett az eső, bo­ga­rak és han­gyák mász­tak rám, meg­szűnt az én­tu­da­tom, fo­gal­mam sem volt, hogy né­zek ki, mi tör­té­nik ve­lem, egyál­ta­lán, mi tör­té­nik. Egy­szer csak elin­dul­tak a "né­zők", a tá­bor és a kör­nyék la­kói, egye­sé­vel jöt­tek, éne­kel­tem. Ket­tes­ben ma­rad­tam egy-egy em­ber­rel. Órák tel­tek el, majd ér­tem jöt­tek és ki­vit­tek. Meg­ren­dí­tő dol­go­kat me­sél­tek ar­ról, hogy mi tör­tént ve­lük bent, a la­bi­rin­tus­ban. Itt kez­dő­dött új­ra. Az a lány át­lö­kött oda, aho­va tar­to­zom. (Mar­ti­no­vics Ti­bor: "Szín­ház, szer­tar­tás, la­bi­rin­tus: Ágens", Ma­gyar Na­rancs, 2003. áp­ri­lis)

[Az ének­lés] a bol­dog­ság­nak egy elég ki­fa­csart ál­la­po­ta, in­kább azt mon­da­nám, hogy tö­ké­le­tes egye­zés ma­gam­mal, ami­re egyé­bi­ránt nincs le­he­tő­sé­gem. Ami­kor a szín­pa­don va­gyok, utat en­ge­dek olyan dol­gok­nak, ame­lyek­nek, más­hol nem le­het utat ad­ni. A szín­pa­di lét nem mű­kö­dő va­ló­ság: mert ott va­gyok. [...] A szín­pa­di lét va­ló­sá­ga csak a szín­pa­don lé­tez­het. [...] Ezért ne­ve­zem meg ma­gam: Ágens. Ilyen­kor ő he­lyet­te­sít en­gem. Nem va­gyok ski­zof­rén, de bi­zo­nyos szem­pont­ból úgy gon­do­lom, hogy min­den szín­pad­ra lé­pő em­ber ski­zof­rén. (Ozs­da Eri­ka: "Ágens - Éne­kes­nő tu­da­tom van", Szel­lem­kép, 1994. 1-2.)

Ah­hoz, hogy éne­kel­ni tud­jak, meg kell ta­pasz­tal­nom a re­á­lis vi­szo­nyo­kat is. Ko­mo­lyan ve­szé­lyes le­het­ne az, ha nem len­ne el­len­pont­ja an­nak, amit csi­ná­lok. Föl­bo­rul­hat­na az egyen­súly. Két má­sod­perc alatt be­le tu­dok me­rül­ni ab­ba a vi­lág­ba, ahon­nan éne­ke­lek, de on­nan vissza­jön­ni nem könnyű. Ne­héz az át­já­rás. (Ozs­da Eri­ka: "Me­gin­dul az ára­dás", Nap­pa­li Ház, 1999.)

A szín­pa­di va­ló­ság, mi­nél in­kább ben­ne va­gyok, úgy mű­kö­dik, mint a ká­bí­tó­szer. Ha nem ka­pom meg, ki­ver a hi­deg ve­rí­ték, fi­zi­kai fáj­dal­ma­im van­nak, nem tu­dok alud­ni. Egy­re na­gyobb kö­tő­dé­sem ala­kul ki ah­hoz, amit csi­ná­lok. [...] Olyan ez, mint a ful­dok­lá­sos ha­lál, egy­re ke­vés­bé ér­tem a vi­lá­got. Ré­gen min­den szin­ten eli­ga­zod­tam ben­ne, és most el­ju­tot­tam egy olyan ál­la­pot­ba, hogy nem ér­tem, amit be­szél­nek, il­let­ve az össze­füg­gé­se­ket lá­tom, csak épp a va­ló­ság­nak, amit a sa­ját bő­rö­mön ta­pasz­ta­lok, sem­mi kö­ze nincs a nagy össze­füg­gés­hez. (Ágens és Ivacs Ágnes be­szél­ge­té­se 2004. má­ju­sá­ban)

 

24.

Post scrip­tum

 

Én a sem­mi­ből, min­den­fé­le előz­mény nél­kül kezd­tem az ének­lés­be. A sem­mi­ből, ugya­nott tar­tok, ahol el­kez­dő­dött az egész, csak más­hogy tar­tok ugya­nott. Én ezen a nyel­ven ke­resz­tül tu­dok el­jut­ni odá­ig.

A pá­rom, aki a ze­nét szer­zi, egy­szer gi­tá­roz­ga­tott és én rá­é­ne­kel­tem. Így kez­dő­dött. Az el­ső perc­től kezd­ve ilyen han­gok tör­tek elő be­lő­lem. Az olyan két­ség­be­ej­tő ál­la­pot volt, ami­ért hat­szor fel kel­lett vol­na kös­sem ma­gam. Ömlött be­lő­lem va­la­mi, amit nem is min­dig ér­tet­tem. Más meg nem jött. Pró­bál­koz­tam, el­men­tem né­hány ének­ta­nár­hoz, mert min­den­ki más stí­lust aján­lott, hogy ez­zel a hang­gal mit kel­le­ne éne­kel­nem. [...]

Ha­tal­mas ki­fe­je­zé­si vágy volt ben­nem, mert szí­nész­faj­ta a lel­kem. Na­gyon so­ká­ig, na­gyon erős szí­nészmen­ta­li­tás­sal, szí­nészlé­lek­kel él­tem az éle­te­met an­nak el­le­né­re, hogy nem az vol­tam. Tel­je­sen átél­tem min­den pil­la­na­tát a nap­ja­im­nak. A re­gé­nyek­be majd be­le­hal­tam... a ver­sek­nél folyt ró­lam a víz... nem sza­bad szí­nészlel­kű­nek len­ni. Áldom a sor­som, hogy ki­ke­ve­red­tem eb­ből. (Ozs­da Eri­ka: "Me­gin­dul az ára­dás", Nap­pa­li Ház, 1999.)