„Égi és földi viszonyok között” - Interjú Ágenssel a kortárs énekesnővel

Hol dívaként mutatják be különböző hazai tévécsatornák, hol démonikus erőket idéző énekesként emlegetik, alkalmanként kortárs táncszínházi előadás fő vagy éppen mellékszereplője, kihívóan szexuális töltetű versek publikálója, vagy éppen prózai színdarabban látható. De vannak időszakok, amikor főállású anya, olyankor a már három éves Lidi lányán kívül semmi más nem érdekli. Ő Ágens, ahogy maga szokta mondani: a talált nyelven éneklő.

Felléptél Kapolcson, pedig ez nem igazán a te közeged. Miért vállaltad a koncertet?

Nem vállaltam, hanem leadtam az anyagomat hozzájuk, mert volt egy jó élményem két évvel ezelőttről, s azt gondoltam, hogy meg kéne ismételni. Sajnos, az idei Kapolcs közönsége, vagyis az én közönségem elég vegyes volt. Valószínüleg néhányan az első körben összetévesztettek egy heavy metál énekessel (a nevem alapján, nem tudom), szóval egész más közeg is megjelent, mint az én hordozó anyagom. Így keservvel kezdődött, de nagy meglepetéssel és örömmel végződött a koncert, mert időközben kicserélődött a társaság és nem akartak leengedni a színpadról. Sokan odajöttek utánna, ott ez így szokás, ez nagyon sok energiát ad és hosszú időre feltölt.

Későn, huszonhét évesen kezdtél el énekelni, minden előképzettség nélkül, mindjárt olyat, amiről senki nem tudta megmondani, hogy tulajdonképpen micsoda.

Valahogy így, persze jártam szolfézsre, ének iskolába, de szinte még gyerekként. Sokáig nem tudtam, hogy ki vagyok. Magam sem tudtam pontosan megfogalmazni mit csinálok, de a zsigereimben éreztem, hogy valami lényeges történik meg a hangokon keresztül. Felkerestem az akkor általam hitelesnek tartott művészeket, megmutattam nekik a felvételeimet, eszembe sem jutott támogatást vagy ilyesmit kérni tőlük, csak annyit akartam, mondjanak valamit róla, mert nagyon támadható volt az, amit csináltam, és bizonytalan is voltam magamban. Páros lábbal rúgtak ki. De mostanra ezek a dolgok már meg sem jelennek az életemben. Csupán dolgozom, forgatókönyvet írok, készülök a Purcell piknolepszia c. kortárs operám bemutatójára, Gergye Krisztián kortárs táncszínházi produkcióiban játszom és énekelek, az Őszi fesztiválon mutatok be egy új zenei anyagot, ha akarnám se lenne időm tanácsért idegenekhez kommandózni. Egyébiránt beért a rendszer, működik. Újabb és újabb adománnyal, lehetőséggel pakol meg a sors, amiből tanulok, zenét tanulok és elalélok azoknak az angyaloknak láttán, akikkel összeboronál.

Azóta is sok körülötted az ellentmondás, szinte vonzod a konfliktusokat.

A nyíltságom próbára teszi a viszonyokat. Senkihez nem tartozom, semmilyen bagázshoz, szellemi kaszthoz, de igazából még zenei irányzathoz sem kötődöm. Ez pedig gyanús, ráadásul nincs úgynevezett igazolást adó szakvégzettségem sem. Márpedig az emberek többnyire ragaszkodnak a tét nélküli helyzetekhez, azaz mondják meg nekik, mivel illetve kivel van dolguk, és arról mit gondoljanak. Kapaszkodók nélkül nem mernek felvállalni döntéseket és szituációkat. Keményen meg kellett küzdenem a létjogosultságomért.

De te magaddal is állandó küzdelemben vagy. Lehet ezt egyáltalán másképp?

Azért csinálom meg a dolgokat, hogy azok megtörténjenek, úgy, ahogyan meg kell, hogy történjenek. (Bárhogy alakul, úgyis mindenképpen belepusztulok. Alkotóként és nőként egyaránt. Ez nem kell szerintem.)

Keverék- vagy közteslény (talán ég és föld ritka találkozási pontjainak egyik tanúja, én mindig azt látom, amikor összeérnek az információk és jelek ) vagyok, ami örök gyötrelem, mert ide-oda vibrálok. Az éneklést arra használom, hogy dimenziót válthassak, megtapasztaljam és megtanuljam azt, amit nem tudok. Kettősség jellemez. Nyitott személyiség vagyok, ugyanakkor zárt világban élek. Erős női attribútumokkal rendelkezem, - időnként 'megkívánnak', mint egy egzotikus állatot - de mindig izgattak a maszkulin viszonyok is. Mindkét nem létét, létformáját tökéletesen átélem és átérzem. Szenvedélyes vagyok a mai napig, a férfi és női energia folyamatosan váltakozik bennem, de mindezt most már főként az előadásaimban használom. Mindenféle női és férfi furmányt bevetek, hogy közelebb kerüljek, ahhoz a működő valósághoz, aminek észlelését megnehezíti illetve 'alapállapotban' lehetetlenné teszi a szemünkre bocsátott "jótékony" hályog.

Többször is publikáltál irodalmi folyóiratokban főleg szexuális témájú verseket. Miért hagytál fel az írással?

Volt idő amikor szinte mindenbe belementem, megforgattam magam a szituációkban, megengedtem magamnak, hogy úgy éljek, ahogy akarok. Ha az embernek nincs meg az útja, kipróbál sokmindent. Éreztem, hogy van valami bennem, csak meg kell találnom a kibontásának lehetőségét. A mai napig használom bizonyos kalandszituációk (itt nem sexuális kalandokra gondolok) feloldásaként és magyarázataként a verset, mint tömör és a sűrített időt tartalmazó szövegegységet. Az ének teljesen átvette a dolgok, érzetek kifejezéskényszerének a helyét. Árad és dönt helyettem is. Így igazából már nincs szükségem a versre, csak akkor, amikor darabba írom bele, de azt meg úgyis lefordítjuk latinra vagy angyalnyelvre.

Fura, hogy miközben erősen izgatott a költészet, zenédben a kezdetektől fogva egy kitalált, rejtjeles nyelvet használsz.

Talált nyelvet, most épp angyalnyelvnek nevezem, mert az angyalokról csinálok darabot a Purcell piknolepszia c. operában. De ez nem igaz, hogy izgatott a költészet, csak még nem volt meg a másik nyelvem, ami végül is az ének lett. A vers létkérdés volt, most az ének az.

Újból és újból meg kell küzdeni mindenért, előlről kezdeni mindent. Bírod még?

Régen nem voltak bennem félelmek, sokkal magabiztosabb voltam. Most, hogy az improvizációtól távolodom, már egyre többet foglalkoztat, hogy meg tudom-e valósítani azt, amit elgondoltam.

És azóta?

Kifejlett példány lettem. Tudtam, hogy a gyerekem meghozza ezt nekem. Kiteljesedtem őáltala, beállt egy fizikai és szellemi egyensúly, ami számomra mindig problémát okozott. Saját viszonyaimmal foglalkozom, nem hagyom, hogy felzabáljanak. Én ráérek. Magamat csinálom.