Ágens - Énekesnő tudatom van

Egy külvárosi ifjúsági ház 300 négyzetméteres nagyterme 1994 egyik estéjén két térrészre bomlott. Az egyik, a lenti a rajzoló tere lett, ahol is kézi rajzait fémkottatartók tucatjain helyezték el. A képek archaikus tudásunk merész, álomból kivetített másolatai, sosemvolt vagy tán mégis volt állattan, építészet pontos közvetítő képei, tárgyi emlékei. A terület másik fele, a színpad az énekesnőké lett, akik javarészt hangszeres kíséret nélküli torok- és operahangjaikkal és improvizációikkal megpróbálnak kapcsolatot teremteni a rajzokon felismert világgal.

ének: Ágens, Moduna
zene: Boudny
rajzok: Szalai Tibor
ruha: Tresz Zsuzsa

Hogy nevezed azt a stílust vagy műfajt, amelyben te énekelsz?

Ágens: Ez az opera klasszikus hangjainak és a rituális hangoknak egy egészen furcsa keveréke. Mindez torokhangokból és mindenféle hangokból szól, és fontos, hogy „-ból szól”, mert ezt tanulni, esetleg leutánozni lehet, de megtanulni nem.

Milyen előzményei vannak ennek? Honnan jutottál el idáig?

Semmilyen. Egyik napról a másikra kezdtem el énekelni. Azt, hogy énekelnem kell, azt két éve tudom. Halálbiztos vagyok benne, hogy ez a sorsom. (...)

Mennyire fáradsz el egy ilyen koncert után?

Rettenetesen. Kiver a verejték, levegő után kapkodok, de ez nem fontos, az a fontos, hogy megszólaljanak a hangok. (...)

Miért volt fontos, hogy Szalai Tibor rajzai ott legyenek abban a térben, amelyben te?

Ez egy kiállításmegnyitó volt és nem koncert. Tibor építész létére olyan dolgokat rajzol, melyek egészen egyedi rajztudást mutatnak. Nem létező városokat térképez fel, melyekben megcsillan annak a lehetősége: lehet, hogy valaha mégis léteztek. Olyan állattant vet papírra, olyan pontos anatómiai rajzokat, szétboncolva az érzékeny pontoknál és arról még egy hámréteget lehúzva - nemiszerveket, különböző tetveket, bogarakat, madarakat, csápokat, horrorfilmbe illő állatok aprólékos részleteit -, melyek szerintem hagyományos kiállítási formában semmiképpen nem kerülhetnek fel a falakra. A két énekes - Moduna és én - a kottatartókra helyezett rajzok föléneklését vállalta. Az emberek a hallottakat megpróbálták összeegyeztetni azzal, amit láttak. Az éneklést a színpadi látvánnyal és a rajzokkal.

Amit kiénekelsz magadból, azt Szalai Tibor megrajzolja?

Nem egészen így működik. Inkább azt mondanám, hogy van közöttünk kapcsolat, de nem ő rajzolja meg, amit énekelek és fordítva. Vannak kapcsolódási pontjaink. Az egész az ösztönösségből táplálkozik. Ha tőlem megkérdeznék, hogy Tibor mit rajzol, nem tudnék rá pontosan válaszolni, fitogtathatnám a művészetfilozófiában való jártasságomat. Inkább azt ismételném, hogy ez olyan ösztönösséget jelöl és olyan ismeretből táplálkozik, mely nem megnevezhető és nem lehet kordában tartani. Félutas állapot az, amelyben most vagyok. Hogy mire megy ki és mi a vége, anélkül, hogy ez ne legyen csapda vagy zsákutca, azt még nem tudom. Vigyázok, hogy ne ragadjak bele abba, amit csinálok, hogy mindig következzen valami abból, ami volt. Ez nagyon kemény munka. Azt szeretném, hogy szabadon engedhessem az intuícióimat, hadd működjenek.

A kiállítást megnyitó koncerted furcsán volt megszervezve. Csak akkor engedtek belépni a terembe, mikor te elkezdtél énekelni. Az emberek bejutottak és senki nem tudta, mit kell csinálni. Mindenki a fal mellett helyezkedett el és várt. Csak lassan merészkedtek közelebb a rajzokhoz.

Igen, a képek elrendezése egy belső teret eredményezett. Ebbe a félkör alakú térbe nagyon kevesen merészkedtek belülre. Áthághatatlannak érezték és tiszteletben tartották. Én arra gondoltam, hogy majd bejönnek, de nem. Ezzel az elrendezéssel lezártunk bizonyos tereket. (...)

Hová tudod fejleszteni azt, amit most énekelsz?

Ennek még biztos vannak hangtechnikai bravúrjai illetve hangtechnikai állapotai és keresései. Ezenkívül vannak még sokkal mélyebb változatai is. El tudok képzelni egy olyan előadást, ahol egyáltalán nincsen hangszeres betét, hanem 25 nő énekel a hátam mögött, mint egy zenekar. Az énekesek hangja hangszerként funkcionálna. (...)

Hány előadásod volt?

Amiért igazán érdemes volt? Kettő a Toldi moziban, azok jól sikerültek, bár az nem az én dizájnom volt, nem az általam létrehozott térben énekeltem. Egy jó koncert volt Pécsett, Tresz Zsuzsával, aki mint díszlet- és jelmeztervező olyan elvetemült módon dolgozik, ahogyan én is. Az előadásaim eddig úgy jöttek létre, hogy igen erős belső indíttatást éreztem arra, hogy föllépjek. Ilyenkor még nem tudtam, hogy kivel és mit akarok dolgozni (persze nyűgös voltam és hisztériás). Aztán egy nap már pontosan tudtam, hogy kivel akarok dolgozni és miért. Azt még nem, hogy milyen formában, de az lassan kialakult, hogy a rajzokat tegyük kottatartókra és keressek magamnak egy énekesnőt.

Olyan zenészekhez vonzódsz, akik hasonló szemlélettel rendelkeznek, mint te?

Szerintem a világszemlélet nem választás kérdése, hanem eredendő. Vagy van, vagy nincs valamiféle közelítésed a más világok felé. Lehet, hogy interpretátor leszel, mint az operaénekesek nagy része, akiknek az a tragédiájuk, hogy például évek óta nem kapják meg az Aida szerepét. Nem tudják elérni, hogy azzal a csodálatos hanganyaggal, aminek a birtokában vannak, valóban énekessé váljanak, hogy újítsanak, hogy önállóan kezdjenek valamit, hacsak nem találnak egy zeneszerzőt. De minden más műfajban működő énekes kiszolgáltatott állapotban van, ki van téve a zenész, a zeneszerző kénye-kedvének.

Te is keresel zeneszerzőt magadnak?

Én úgy érzem, hogy önmagam zeneszerzője vagyok, hiszen javarészt hangszeres kíséret nélkül énekelek. Amit csinálok, improvizáción alapul, bár ezen bizonyos esetekben majd szeretnék változtatni. Valamit felénekelek és utána az improvizációt vagy lekottázom vagy megjegyzem. Majd részeket megtartok belőle, összeszerkesztem, végül hangról hangra megtanulom. Nyilván ez azt is hozza magával, hogy az ember benne marad a saját világában. Ez bizonyos szempontból zsákutca, mert az ember önmaga körül pörög. Míg egy zeneszerző mellett újabb és újabb ötletekhez jut. (....) Az extázis lehetősége a nem kitalálható dolgokban van benne, fel lehet rá készülni, de van egy foka, ahonnan már nem követhető. Sem az előadó, sem a néző nem tudja, hogy mitől történik meg. Ellenben pontosan lehet tudni, hogy mikortól van és meddig tart. Éppen ezért esendő és megismételhetetlen. Sokan mondták már, hogy nagyon sok pénzt lehetne keresni ezzel, csak döntsem el, mi akarok lenni: show-nagymester vagy olyan dolgokba fogok bele, olyan dolgokkal foglalkozom a jövőben, amiért valóban érdemes élni. Mondjuk úgy, hogy egy zenei műfaj megteremtésén fáradozni. Szűkítve az előbb mondottakat: vagy az extázis felé megyek, mint előadó vagy bekapcsolódom ebbe a ... - hát ez most elég durva lesz - ebbe a félkurva, félértelmiségi, félművészetértő, féldilettáns és félművészetpártoló kasztba.

Nem akarsz pénzt keresni?

Jaj, istenem! Bármilyen áron nem akarok. Mondták már, hogy énekeljek bluest, jazzt. Lenne néhány lehetőségem, hogy éjszakánként roncsoljam a hangomat cigarettafüstös kocsmákban, sok-sok félrészeg ember között. De én nem állapotzenekar vagyok. (...)

Mi az, amit kiénekelsz magadból? Jól érzed magad a színpadon?

Igen, annak ellenére, hogy ez nem jön le. Ez a boldogságnak egy elég kifacsart állapota, inkább azt mondanám, hogy tökéletes egyezés magammal, amire egyébiránt nincs lehetőségem. Amikor a színpadon vagyok, utat engedek olyan dolgoknak, melyeknek máshol nem lehet utat adni. A színpadi lét nem működő valóság - holott valóság: mert ott vagyok. Felismerhető az arcom, stb... - a viszonyaim azok, amik megváltoznak. (...) A színpadi lét valósága csak a színpadon létezhet. Nyilván vannak átjárások , de ha összekeverném a két valóságot, akkor nem tudnék érintkezni például a szüleimmel, mert ők nem oda valók, tehát nem abba a valóságba, nem várhatom el senkitől, hogy értse és elfogadja azt, ami akkor történik. Ezért nevezem meg magam: Ágens. Ilyenkor ő helyettesít engem. Nem vagyok skizofrén, de bizonyos szempontból úgy gondolom, hogy minden színpadra lépő ember skizofrén.

A hétköznapjaidból az archaikus réteget teljesen kizárod?

Nem, illetve úgy van kizárva... lehetetlen lenne minden percben ezzel foglalkozni. A magány itt a kulcsszó. Totálisan magányosnak kellene lennie az embernek ahhoz, hogy ez a dolog maradéktalanul létrejöjjön.