„A tehetséges embereknek szükségük van rá, hogy néha kimozdítsák őket a megszokott, biztonságos támogatási rendszerből, mert különben elkurvulnak.„
KRÁLL CSABA INTERJÚJA.

Revizor: Úgy hallottam, kettős életet élsz…

Ágens: Nem kettőset, több párhuzamos életet élek, ami a nőkre leginkább jellemző, meg egy olyat is, amely még nem közismert.

R: Titkos élet?

Á: Igen, de az is kell.

R: Sorolnád őket?

Á: Először is anya vagyok. Ami egy sajátos, minőségi kapcsolat a világgal, ráadásul elég nehéz összeboronálni azzal az őrültséggel, amiben benne vagyok, azaz az úgynevezett művészeti elmebajjal, mely alapvetően meghatároz. Másrészt írok: novellákat, verseket és különböző létmeghatározó szövegeket. Ez óriási munka, hetekig dolgozom egy-egy rövid szövegen, hogy pontosan megjöjjön az, amit kapirgálok időről, testről, a lét dolgairól. A harmadik életem, hogy interjúkat készítek orvosokkal, tudósokkal, művészekkel, prostituáltakkal, pszichés betegekkel.

És mindeközben a lét-nemlét határán levő Ágens Társulatot is próbálom fenntartani. Itt gyökeres változásokra van szükség: tudomásul kell vennem, hogy az, amiben most vagyunk, egy teljesen más helyzet. A társulati lét különben is belső igényként kell, hogy működjön, nemcsak bennem, hanem mindenkiben. Például szolgálhat a FÜGE létrejötte, most meg a Jurányi Inkubátorház. Ezek valódi tettek. Vagy az, amiben most vagyok, hogy március óta Bikalon, a Puchner birtokon dolgozom. Színészként kerültem oda, mára rendezek is, s kialakult egy átjáró a független lét és egy nyitott, befogadó üzleti szemlélettel vezetett hely között. A Kúrós versekből Buja középkori est címmel létrehoztam egy előadást...

R: A saját verseidből?

Á: Igen, és Juan Ruiz Hitai esperes szövegeiből egy kiváló dramaturg és alkotótárs segítségével, a Tűzraktér és a Vízraktér alapítójával, Simor Ágnessel. Persze, mindez középkori miliőben zajlik, de mégiscsak a Kúrós versek hangzanak el. Egy dolgot föl kellett adjak: a nevemet. Tehát fogalmuk sincs, hogy ki vagyok.

R: Ágens mint Anonymus? most megleptél.

Á: A helyiek a nevemen szólítanak, de a közönség nem tudja, ki vagyok. Az elején persze nehéz volt lemondani a saját sorsomról és egy újba lépni, mindent kockáról kockára felépíteni, de sikerült. Úgy mentem oda, hogy nem tudtak rólam semmit, és látod, mégiscsak kibújt a szög a zsákból.

R: Elsőként említetted az anyaságot. Miért? Ennyire átformált?

Á: Teljesen. Lidi újfajta, minőségi életet hozott a számomra. Megértettem, mit jelent embernek lenni. S azt is tőle kaptam, hogy rendesen tudjak dolgozni: egyenes utat kaptam önmagamhoz. Egy társat szültem; gyereket, persze, de nem egy kis háziállatot, hanem élettársat. Csúnyán el van koptatva ez a szó, de szerintem gyönyörű.

R: Mi változtatott meg? A felelősség?

Á: Nem, számomra az mindig is természetes volt, mindennel kapcsolatban, a macskákkal, a kutyákkal, a szomszéd nénivel, a barátaimmal. Annak ellenére, hogy csomó hibát elkövettem, mindig tudtam, mi a felelősség.

R: Ha valaki huszonhét évesen kezd el énekelni, mit csinál előtte?

Á: Éltem! Azaz készültem a későbbi életemre. Nagy adomány, hogy később már nem kell újraélni a történeteket, csak emlékezni rájuk. Fölismerni azokat a történetcsírákat, melyeket tökéletesen át tudok élni az emlékeimből. Van egy történethalmaz, amit csak át kell gondolnom és máris át lehet fordítani egy másfajta történetté. Nagy kérdés, persze, hogy mi a valóság: az, amit belül megélsz, vagy az, ami ténylegesen történik veled? Szerencsémre mindig olyan emberekkel hoz össze a sors, akik szintén ezeket a történeteket keresik.

R: Szeretsz sok mindent kipróbálni az életben?

Á: Ez nem szeretet kérdése, hanem tény. Szükségem van a tapasztalatokra. Vannak olyan emberek, akik tapasztalati úton jutnak el önmagukhoz, Faludy, Rimbaud, Villon, Jarman, Caravaggio is ilyen volt. Van, aki következtet, van, aki álmodozik, van, aki sok-sok könyvet olvas. Én az vagyok, aki ízig-vérig megéli a történeteket és abból von le következtetéseket. Bár az utóbbi időben már nem erre van szükségem, a párhuzamosan futó történeteket és a szinkronicitást figyelem, ez is nagyon izgalmas.

R: Van valami, ami még kimaradt, de semmiképpen nem akarnád kihagyni?

Á: Most már kicsit nyugvópontra helyezném magam, de még nem lehet, mert még mindig erős a belső lüktetés. Ráadásul akárhányszor egy új közösségbe kerülök, pár hónap alatt teljesen átstrukturálom. Bikalon is ez történt. Talán azért van így, mert másféle irányból teszem fel a kérdéseket, másféle megoldásokat keresek, és azok mozgásba lendülve alakítják, formálják a dolgokat.

R: Opera, színház, performansz. Csak néhány dolog, amibe eddig belevágtál, munkáid mégis messziről felismerhetők, sok bennük a közös vonás.

Á: Én gyakorlatilag az idő problematikáját járom körül hosszú évek óta. Mi az idő minősége, milyen idősíkok vannak, mi a lineáris, a szubjektív, az objektív, a spirál, a párhuzamos idő. Az időnek mérhetetlenül sokféle megközelítése van. Az előadásaimat és az írásaimat mindig a saját tapasztalati rendszeremre építem, ami azért nagy előny, mert engem már nem lehet átverni. Azaz a dolog tárgya maga már nem verhet át – de meglepni persze tud. Amióta intenzíven tudósokat, filozófusokat olvasok és beszélgetek is velük, tudom, hogy azok a dolgok, amik nem az ember saját tapasztalati rendszerén keresztül szűrődnek át, becsaphatják, hiszen mindig kívülről szerzett tudások és következtetések maradnak. Mást jelent persze a következtetés, pláne a megérzés, mely a kutatómunka folyamán is fontos szempont.

Az idő számomra a legkomplexebb kérdéscsoport, szinte megőrjítem vele a környezetemet. Most épp a női idő érdekel, ami szerintem teljesen más minőséget képvisel, mint a férfi idő, mert más rendszerekben gondolkodunk, más idősíkokat élünk át, másképp működik az agyunk.

R: Az Ágens Társulat közösségként működik?

Á: Formailag nem, de szellemileg igen, mint minden körülöttem. Nem tudok egyedül dolgozni, erre már rájöttem. Sokáig azt hittem, hogy igen, de az nagyon nem volt jó. Nekem kell a másik gondolata is ahhoz, hogy beinduljak.

R: Könnyen választasz alkotótársat?

Á: Azonnal döntök, mint egy rögtönítélő bíróság. Ránézek, és tudom, hogy kell vagy nem. És nagyon nehéz utána meghatni, mert már nem hiszek neki. Működik egy szeizmográf bennem, ami érzékeli, hogy van-e közöm a másikhoz vagy sem. Ha van közös rezgésszám és működik közöttünk az energia, akkor mehet a dolog. Bár volt már, hogy megleptek. Olyan is volt, hogy valaki több mint tíz évig kitartott mellettem, mire elhittem, hogy van közünk egymáshoz. Több mint tíz év, el tudod azt képzelni? És kitartott és igaza lett, és csak köszönhetem neki.

R: Tudtok még újat mondani egymásnak? Nem fáradtatok bele a másikba?

Á: Dehogy! Annyi történetünk van… Nekem különben is műfajom a beszélgetés, a működő világ megvitatása, ez mindig előrevisz. A valódi beszélgetés mint műfaj valahogy kezd kiveszni a világból, ügyek és projektek intézése folyik, tárgyalások zajlanak, de rendkívül ritka a ’cél nélküli’, illetve a legfőbb céllal bíró találka. Épp min gondolkozol? Ez egy jó beszélgetés indító kérdése... S ehhez segít a testünk, mely annyira elementárisan működik, ha egy kicsit is odafigyelünk magunkra, mutatja, mi miről szól valójában. Ezt a valódi működést a szülés óta külön is érzem, akkor valami képletesen is megnyílt, amit addig nem ismertem.

Minden tettünkre, gondolatunkra jelez a testünk, például mikor szerelmesek vagy dühösek vagyunk, vagy egy műalkotás láttán bizsergünk, szorongunk, egy munka vagy tárgyalás folyamán örülünk vagy elkeseredettek vagyunk – ez hat a másikra, és ő is hat ránk. Egy történet elején e jelekből, ha figyelek magamra és a másikra is, majdnem mindig azonnal tudom, mi lesz a vége.

R: A közéleti, művészeti interjúid sem szokványosak, általában ott is lemész olyan mélyre, amilyen mélyre csak tudsz. Már-már az az érzése az embernek, hogy szinte keresed ezeket a különös helyzeteket.

Á: Nem, nem keresem, ez tévedés. Megtalálnak, és igen, akkor én beengedem őket. Ez két különböző nexus. Orvosi szaklapnak is dolgozom, volt, hogy halálos betegekkel meg halálba elengedő „lényekkel”, misszionáriusokkal vagy épp művészekkel beszélgettem, akik ’átviszik’ a másik oldalra a gyerekeket, a felnőtteket. Végigbőgtem az interjút, nem bírtam – nem ő, hanem én. Mondott egy történetet, és alig kaptam levegőt, szó szerint fuldokoltam.

R: De talán az sem véletlen, hogy épp téged találnak meg.

Á: Persze, hogy nem véletlen, mert azt gondolják, hogy elbírom. Egyébként el is bírom, vagyis tudom, mi a helye a történetnek. Nem keverem össze a világokat, csak nagyon ritkán. Volt már olyan, hogy egymásba folytak a dimenziók, főleg a színpadon. Egyébként, amikor én készítek interjút színészekkel, mindig megkérdezem, történt-e már vele olyan, hogy átment a határon és nem tudott visszajönni, s eddig mindenki azt mondta, hogy igen. Ha betalál egy szerep, akkor az átviszi az embert és nincs visszaút, vagy csak nagyon szűk sávon lehet visszatáncikálni.

R: Ezek után nehéz elképzelni, hogy valaki kilép abból a szellemi közegből, ami körülveszi, fogja magát és lemegy Bikalra. Olyan, mintha önkéntes száműzetésbe vonulna.

Á: Először nagyon nehéz volt megteremteni az átjárást Bikal és Pest között. Ez egy teljesen más kommunikáció. Figyeltem őket és ők is figyeltek engem. Aztán szép lassan azt vettem észre, hogy már nem kell fordítanom, nem kell más kötődési pontokat felajánlanom egy beszélgetéshez, hanem működik egy közösen kialakított nyelv. Megértettek, s én is őket. S a megértés elfogadást jelent, tudjuk, ki miből táplálkozik.

A kommunikáció nem tökéletes volta a kulturális referenciahiányban keresendő, ami furcsamód a Fogasházban is megjelent. A nőInTime-ra készültünk, tele volt az épület húsz-harminc év közötti művészhallgatókkal, és már ők sem ismerték azokat az utalásrendszereket, amiket mi egymás között használunk, új referenciapontokkal álltak elő. Ha Fassbindert említettem, nem pontosan tudták, hogy kicsoda, ez számomra furcsa volt, mert én kutatom, olvasom, nézem a jelen kulturális referenciáit is. A múltét meg természetes, hogy ismerem. Úgy éreztem magam, mint New Yorkban, ahol egy zsidó értelmiségi közegben volt szerencsém időzni filmrendező szakos hallgatók között. Fogalmuk sem volt Tarkovszkij, Jarmusch, Robbe-Grillet, Resnais vagy Truffaut filmjeiről. Ott navahó indiánnak neveztek, nemcsak az éneklésem, de a világhoz fűződő kapcsolatom miatt is. Bikalon is csak az első három hónap volt nehéz, utána viszont kinyílt a világ. Érezted a hajnalt, a reggelt, a délelőttöt, a délutánt, az estét, kialakult egy erős közösség, és onnantól kezdve bármit meg lehetett csinálni.

Állítom, hogy átmentettem magam a független létből egy olyan működő valóságba, ahol tehetem a dolgom. Ez egy puha, konszenzusképes, alakítható valóság, ahol leülünk, kicsit én is tolok rajtuk, kicsit ők is tolnak rajtam, ami egy alapvetően profitorientált vállalkozás esetében, azt hiszem, nagyon nagy szó.

R: Hogyan találtál rá Bikalra?

Á: Az interneten. Színészeket pályáztattak. Volt, aki azt mondta, hogy le ne menj, volt, aki támogatott, fogalmam sem volt róla, hogy mi ez, belevágtam. Abban reménykedtem, hogy minden attól függ, ki hova és miért kerül. Szükségem volt, van a szabad létezésre, mert ami a kultúra támogatása körül kialakult, az annyira megalázó, kiszolgáltatott, tragikomikus és művészetellenes, hogy kibírhatatlan. Egy szempontból hasznos ez a helyzet, mert mint ahogy engem is bátorságra ösztönzött, másoknál is látom, hogy mekkorákat ugranak. A tehetséges embereknek szükségük van rá, hogy időnként kimozdítsák őket a megszokott, biztonságos támogatási rendszerből, mert különben elkurvulnak. Felháborító, ami most történik, de végső soron jó szolgálatot is tesz, küzdésre tanít és tisztít. A függetlenek most válnak nagykorúvá, és valódi értelemben függetlenekké, ha tényleg sikerül más forrásokhoz is jutniuk, és valamelyest le tudnak válni az állam köldökéről. Ez nyilván nem megy fél év alatt, de két-három-öt év alatt talán meg lehet csinálni. Ami természetesen nem azt jelenti, hogy megszűnik, megszűnhet az állam vagy a támogatási pénzek fölött diszponálók felelőssége a kortárs művészetek finanszírozásával kapcsolatban.

R: Nincs ebben a bikali történetben az is benne, hogy úgy érzed, kitörtél a szegregáltságból, és be tudsz vinni egy újfajta gondolkodásmódot egy olyan közegbe, ahol a kortárs művészet ismerete nem napi gyakorlat?

Á: Ez nem ebből indult, de mára ez is benne van. Azt nem állítom, hogy míg átviszek egy történetet, nem ütközöm sok fura dologgal, de olyan nagyon hiszek bennük és ők is bennem, és olyannyira bízom, hogy elhiszik, hogy jó lesz, amit csinálok, hogy hihetetlennek tűnhet, de nincsenek igazi konfliktusok. Tervek, utak, irányok folytonos mozgása van.

Most éppen Kurtizánképzőt csinálok Bikalon, azaz csak nőkkel foglalkozom, akik kultúrtörténeti szakirányú ’végzettséget’ kapnak a végén, de már beindult a tovább-, illetve a ’mesterképzés’ is. Szóvá tették a férfiak, hogy mennyire igazságtalan, hogy ők kimaradnak ebből, ezért hamarosan elkezdődik egy Úr-kurzus is, már összeállítottam és tanulom a férfi ’tananyagot’.

Amúgy rendkívüli keresztkérdéseket kapok a nőktől, főként, hogy egy szemtelen kurtizán attitűdjéből kommunikálok velük. A képzés rendkívül mélyre üt, ezt megerősítette egy volt ’hallgatóm’, egy pszichiáter is. Elképesztő dolgok buknak elő a hölgyekből. Gyakorlatilag interaktív színházi előadáson vesznek részt, de terápiaként is működik, főleg, mikor 16-18 éves fiatalokkal foglalkozom.

R: Aki eljön az előadásodra, tudja, mire vállalkozik?

Á: Igen, kap egy leírást. Ágensre nem jönne el, de a Buja középkori estre, egy érett, tapasztalt, bölcs kurtizán vallomásaira, arra eljön. Pláne, hogy előtte találkozik velem a birtokon, és már elkezdjük kibontani a történetet. Mondjuk utcaszínháznak, vagy akciónak, amit csinálok, napi hat-nyolc, esetenként tíz órában. Megszólítom az embereket, egyesével szedem össze őket a Kurtizánképzőre, utána pedig diplomát kapnak, ha végigcsinálták velem ezt a sajátos terápiát. De mindez játékos keretben zajlik.

Gondoltam, ki fogom próbálni Pesten is, hogy ez működhet-e, majd rögzítjük. Vagy megköveznek, vagy elvitetnek, nem lehet tudni. Lent, Bikalon meg szoktam kérdezni a látogatókat, hogy ha ez Pesten történik, hány percig maradnék életben. Kettő, három, tíz, mondják, van, aki nagyvonalúan félórát is ad. Na, én abban a félórában bízom, annyi elég lenne nekem.

R: Az Írók Könyvesboltjában az általad rendezett Olvasószolgálat keretében – ami több mint felolvasószínház – rendszeresen mutattok be új magyar irodalmi szövegeket. Van köztük színmű és novella is. Hogyan választod ki a darabokat?

Á: Egressy Zoltán Baleset című színművét Madák Zsuzsanna ajánlotta (az előadásról szóló írásunk itt olvasható – a szerk). Meg is ismerkedtem a szerzővel, de a kapcsolatunk megakadt, merthogy megígértem neki, hogy újrajátsszuk a darabot, de nincs miből. Ambrus Sebestyén novelláját, az Anamnesist az időkezelés, a valóságok közötti átjárás és a filmszerűség kapcsolja leginkább Egressyhez (az előadásról szóló írásunk itt olvasható – a szerk). Szeretem azokat az írókat, és Ambrus is ilyen, akik fölteszik azt a kérdést, hogy tényleg olyan-e a valóság, amilyennek látszik. Az vagyok-e, aki vagyok, vagy lehetnék más is? És miért ne lehetnék, hiszen számtalan szerepszemélyiségünk létezik. Ami bizonyos helyzetekben simán ki tud csapni belőlünk, és csak néz az ember magára, hogy hogyan viselkedik. Ez engem rendkívüli módon izgat, pláne azokban az idősíkokban, ahogy az álomlét, a képzelet és a valóság között mozog a történet. Azt gondolom, hogy ez egy férfinovella, és nem biztos, hogy tetszeni fog a nőknek.

R: A nők máshogy nézik az előadásaidat, mint a férfiak?

Á: Azt látom, hogy az előadásaim általában jobban tetszenek a nőknek, mint a férfiaknak. A Tenebrae-t például imádták a nők, míg a férfiak gyűlölték. Csabai Attila Homo non est című előadásában megszoptattam egy férfit. A férfiak kikérték maguknak, aljas dolognak tartották, más pedig arról számolt be, hogy sírt a jelenet alatt. De azt az előadást is a nők szerették jobban, ahogy a nőInTime-ot is. Az Ira – Düh című darabtól viszont rettegtek (az előadásról szóló írásunk itt olvasható - a szerk). Már kezdem tanulni, hogy a darabjaim máshogy hatnak a nőkre, mint a férfiakra. A Fátum pedig azért volt félelmetes az emberek számára, mert még korán jött a kérdés, a hit kérdése – miközben itt épp most kerülünk vissza egy új középkorba a XXI. században (az előadásról szóló kritikánk itt olvasható - a szerk). De a nő nem azt kérdezi a darabban, hogy hiszel-e Istenben, mert az magánügy, hanem, hogy van-e Isten. S míg középkori kabalából idézünk, és kemény szertartásokat celebrálunk, kineveti és kifütyüli, hogy a szeretet mindenkié. Rémisztő, ambivalens érzéseket váltott ki.

R: Mi az előadás számodra, szakrális esemény?

Á: A létem folytatása és a dimenziók találkozása. Hogy mi a valóság és mi nem. A szakralitás természetes, mert egyszerűen spirituálisan látom a világot. A Purcell piknolepszia például úgy jött létre, hogy a környezetemben valaki állandóan Purcellről beszélt. Elkezdtem hallgatni, és rádöbbentem, hogy mennyire kortárs zeneszerző. Jó, gondoltam, mivel ez időugrás, akkor szóljon a darab az idő egyik legfontosabb mércéjéről, az időtlenségről, mert csak onnan lehet az időre magára is ránézni. És mi az időtlenség egyik abszolút kézzel fogható tapasztalata, a piknolepszia, az időkiesés. Az az állapot, amikor belemerülsz valamibe és megszűnik az idő, a külső érzékelés.

Ambrus Sebestyén Anamnesise kaotikus mű, szándékosan az – hát hol kapsz meg ma egy történetet egészben?! Ez egy szakrális előadás, és az maga a szakralitás, hogy éld át. Ma sokan beszélnek rituális színházról, de a rituálé, a beavatás nem egy násztánc. Nem azt jelenti, hogy a nézőtéren ülök, és azon édelgek, hogy milyen csodaszép a darab, vagy milyen megoldásokkal operál. Nem; a rituálé tett, ami gyakran fájdalommal jár, és én lelkileg megterhelő helyzetbe hozom a nézőt. Ezért érzem sajátomnak a Természetes Vészek Kollektíva és Gergye Krisztián munkáit is.

R: Az időjáték, ha más módon is, de szinte minden darabodban jelen van. A Petra von Kant alapján készült nőInTime-ban akár időutazásként is felfogható, hiszen távol-keleti környezetbe stilizálod a történetet. (Az előadásról szóló kritikánk itt olvasható – a szerk).

Á: A Petra von Kantot már nagyon régóta meg akartam csinálni. Értem és érzem az összes elhallgatott mondatát, ezért azt gondoltam, hogy ami ebből engem érdekel, az semmiképpen sem a szöveg, hanem a helyzetek. Amikor egy szereplő elhallgat, én akkor akartam megszólalni, és kizárólag az érdekelt, amit nem mondanak ki. Minél kevesebb mozdulattal, minél mélyebb történetet mesélni el, ez volt a lényeg.

R: Nem zavar, nem érzed magad védtelennek, amikor ennyire kitárulkozol?

Á: Nem. Az első könyvem vékony, pici könyv, és annyi minden van még, ami megírásra vár. Régen rendkívül sértődékeny voltam, most már egyáltalán nem. Főleg azóta, amióta elvesztettem a nevemet.