Ágens és a Bálványos Társulat koncertje

A Bálványos Társulat zenéje felvételről már megvett engem korábban is, a kiállításokon szokásos hozzáimprovizálásaikat viszont nem hallottam, az a helyzet, hogy félek egy kicsit ettől a műfajtól, úgy, ahogy annak idején még az elolvasott drámák színpadi megjelenésétől is féltem, hogy nem pont olyan, ahogy elképzelem, csalódás, ilyenek. Most, vagyis lassan már két hete egy többfellépős koncert nem túl hálás első megszólalói posztján jelentek meg a MOM művházban, nem mondhatni, hogy tömegek előtt.

Amilyen jól néz ki végül is a hely a maga hengeres módján, annyira nem alkalmas egy ilyen koncert megrendezésére a kényelmes, meghittnek viszont aligha mondható puha, magas támlás széksoraival. Se nem klub, se nem tombolda, a sznobisztikus és illedelmes magas művészeti táplálkozás számára viszont túlságosan külvárosi. A büfében pedig hiába a fehér asztalterítő, ha nincsen csapolt sör, a záróra meg arcpirítóan korai. Mindezek persze csak környezeti másodlagosságok, fontosak, de nem végzetesek.

Izgalmasat vártam amúgy, és érdekelt, hogy mit is csinál Ágens, az énekesnő. Eltartott jó pár percig, mire ráhangolódott az ember erre az inkább kortárs komolyzenei világot, mint bármi mást idéző műfajra, de aztán egyszer csak nagyon sűrű és mély lett, valami egészen különös, megfeszülő hangulat, az előadók alázatára egyre nagyobb súllyal rakódtak rá saját hangzataik újabb és újabb rétegei, karcosan is, de közben meg nagyon puhán, a végén pedig egy egészen egyszerű dallamocska ismétlődött világvégi végtelenségben, másnap még eldúdoltam, kár, hogy aztán elfelejtettem. Szinte azt lehetett remélni, hogy ez most már sohasem marad abba, és valami egészen kifinomult, lágy kábulatba olvadunk örökre.

Aztán sajnos szaladni kellett, pánik-fogyasztani a büfézárás előtt, így a koncert második szeplőgárdájából, az Ágoston-kollektívából csak annyi jutott, hogy sajnálni lehessen: milyen kár, hogy vége. A közönség pedig inkább fogyott, mint gyarapodott, a hangulat pedig nem látszott alkalmasnak egy jó kis Colorstar-befejezéshez, pedig végre őket is meghallgattam volna. De amit hallottam, az HHHHH