Lázadás az érzékenység tunyasága ellen

'...Ágens kortárs operája a Purcell piknolepszia kicsit kilóg a sorból, de az előadás látványvilágát meghatározó képzőművészeti látásmód, mely Tasnádi József, és koreográfiai munka, mely Gergye Krisztián érdeme, mégis közelíti az előzőkhöz. Pedig itt azért elsősorban zenéről, ráadásul szférikus (és démonikus) zenéről van szó, mely Ágens egyszemélyes műfaja, az pedig csupán további pozitívum, hogy egy képzőművészetileg átgondolt tér ad mindennek keretet. Sőt, pontatlan a szó, keretről szó sincs, inkább a tér végtelenné tágításáról, hiszen a nézőkkel szemben (két tompaszöget bezáró videofalon) csupa, magából határtalanságot árasztó kép jelenik meg: a tenger és a felhők kékje összeolvad. Van ennél direktebb szimbólum is, a létra (természetesen egy fekete és egy fehér), mely díszletelemként és a vidón egyaránt feltűnik. Érdekessége, azon túl, hogy színeivel jelzi a jó és a rossz szétválaszthatatlanságát, hogy nem a földön áll, hanem felfüggesztve lebeg. A megtisztulás, a kegyelem utáni vágy kifejezésekor Ágens hangjának nyersebb rétegei is előkerülnek, az 'angyalok nyelvén szólás' ugyanis ambivalens dolog, nem véletlen, hogy előtte meg kellett járnia az árnyékbirodalmat, melyről a Tenebrae című előadásban adott számot. Kiss Viktóriának, az előadás másik énekesnőjének visszafogottabb, de gyönyörűen pontos, fényes dallamívei izgalmasan ellenpontozzák Ágens domináns, ezernyi hangszínből felépülő, karakteres hangját: a két angyali cyberdíva megérdemli, hogy végül kezükben maradjon legalább egy kósza tollpihe.'