Családi bestiárium
Tánc

Az idei Budapesti Őszi Fesztiválon ingadozó színvonal jellemezte a hazai kortárstánc-előadásokat. A miskolci Csarnok 21 tánccsoport Divertimento Mortale és a Pertimento tánctársulat Angyali utazás című produkciója egyértelműen a szórakoztatóiparhoz sorolandó, a kortárs művészethez sok közük nincs, Gergye Krisztián Barbara L. című koreográfiája viszont egészen magas minőséget képvisel.

Gergye és Zarnóczai Gizella pályáján egyaránt fontos mérföldkő a darab, mely iszonyatos történetet dolgoz fel szenvtelen pontossággal: egy kisgyerek testi-lelki megnyomorítását az édesanyja által. Az indonéz tánctól induló és Csabai Attila KompMániájában edződött fiatal táncos-koreográfus darabja önéletrajzi ihletésű, de az egyéni tragédián túl szinte archetipikus figura születik a fullasztó vallomás nyomán: íme a gonosz, amikor a legközelebbi lényben, az anyában testesül meg.

Zarnóczai Gizellát a "klasszikus" táncos-életkor betöltése után Bozsik Yvette, Zsótér Sándor és Csabai Attila fedezte fel újra, a táncosnő nyers, karcos személyisége, öngyötrő, kíméletlen bátorsága, ezernyi arca prózai darabokban éppúgy unikum, mint táncelőadásokban. Őt figyelve úgy tetszik, hogy a legjobb színpadi kor, az igazi hitelesség negyven után jön: a test már mindentudó, a szép, szabályos arc pedig levetkőzi naiv báját, ráíródik a sors, a szempár az iszonyatra mered. Nincs felszínen karmolászás, nincsenek üres pózok, csak fegyelem és pontosság. Nyilván ez az a tudás, amitől Zsótérnak Sarah Kane Megtisztulva című darabjához éppen Zarnóczai kellett Grace szerepére, vagy ami miatt Gergye is mellette döntött, amikor ezt a végletesen nehéz szerepet rábízta. Ezeket a sorsokat nem bírja el akárki.

A Barbara L. Gergye Krisztián és Négyesi Móni által tervezett díszlete puritán: a háromszögletű tér sarkát két hatalmas, bőrrel bevont paraván béleli, előttük magas, fekete bárszék, a színpad egyik csücskében szétnyitható, fiókos kredenc, másikban parketta nyújtózik, fehér zománclavórral és háncs bababútorokba szorult, megcsonkított babákkal. A valódi főszereplő, a gyerek nincs jelen, csupán egy műanyag fűző jelzi nyomait, a teret az anya figurája, Zarnóczai Gizella uralja korlátlanul. A koreográfia voltaképpen az ő szólója, bár két elfedett arcú lény - talán kobold - is jelen van, a fal mentén csúszva, odatapadva a földhöz, belesimulva a bútorokba. Négyesi Móni és Rácz Eszter szerepe csupán vázlatos, így alázattal a háttérben maradnak. Az alkoholista és beteg pszichéjű anya alakja viszont markáns, éles: Zarnóczai az elbutulás, a brutális kéjvágy, a merev részegség, a kedveskedés, a zavar, a rettegés, iszony, a magány és erőszakosság széles skáláján játszik profin és kíméletlenül. Kapkodó, paranoid, ismétlődő gesztusok, menekülő, körkörös mozdulatsorok jelzik, hogy az anya tudata végképp beszűkült, hogy magába zárt örvény minden rögeszméje. Alakja bárszéken magasodik, csupasz hátizmai vonaglanak, ökölbe szorított keze a levegőbe csap, ő az elnyomó, a diktátor, a hóhér. A megkínzott gyerek számára a teljes alávetettség és passzivitás marad, elszenvedi, ami vele történik, ezért nem is kell, hogy jelen legyen, hiszen ebben a viszonyban ő csupán kiszolgáltatott tárgy, nem emberi lény. Helyette csak szimbóluma, az összefoltozott, fűzőszerű torzó marad, melybe az anya gátlástalanul behatol.

Hogy a szexuális bántalmazás megtörténik-e anya és kisfia között, vagy csupán egy szétesőfélben levő, delíriumos roncs pakolja terheit gyerekére, kérdéses, de a nyomasztó gyanú ránehezedik az anyafigura minden gesztusára, mozdulatára. Ő persze küzd a látszatért, másodpercekre összeszedi magát, hiszen egyetlen módon szerezheti vissza a kontrollt, ha tökéletes fegyelemben uralja a testét. Zarnóczai egy gyönyörű, feszes mozdulatsorban jelzi, milyen erős is tud lenni ez a fegyelem, hogy utána megismételje ugyanezt az ívet bizonytalanul, billegve, az összerogyás határán, zavarossá maszatolva az előző mozdulatok világos és tiszta vonalait. Az arcát, mozdulataihoz hasonlóan, felismerhetetlenné gyúrja egy szempillantás alatt, orrát felhúzva vonásai szétesnek, egy malac bárgyúságával bambul ránk. A falon négyzet alakú fény jelenik meg, mintha csak polaroidsorozat készülne az anyáról, vajon a külvilág milyennek látja őt: Zarnóczai a mintaanyuka bájmosolyától a szétesett, merev, eltorzult arcig jut el, melyről a rettegés minden emberi vonást letöröl, és rátapasztja az öregség, a halál maszkját.

A darab másik főszereplője Ágens, akinek lidérces hangja aláfesti a mozdulatokat. Lihegve, elcsuklón, bárgyún dadogva, kedveskedve, sziszegve, búgva, hörögve buknak ki belőle a szavak, hogy jelentésükön túl mérgező dallamként bújjanak a sötét színpad homályos szögleteibe. A skizoid viszony megpecsételődött, a legközelebbi lény szörnyeteg, akitől menekülni kell, még akkor is, ha azt suttogja: "Nagyon szeretlek", ,,Alvás...alvás..." (Gergye Krisztián: Barbara L. - Thália Színház, Új Stúdió - Szkéné)