Ágens lajtorjája

Kortárs opera - áll a Purcell piknolepszia című darab színlapján. Az előadás után több olyan véleménnyel találkoztam, hogy műfajilag sem tudják elhelyezni a darabot, nemhogy bátran azt állítani, hogy ez opera. Tény, hogy énekelnek benne, mozgolódnak a színpadon, bizonyosan történik valami, de hogy pontosan micsoda, az nem világos, mert nincsenek színek, felvonások, áriára és kórusra bontható részek, nincsen nagyzenekar, és főképpen nincsen librettó. Ellenben van multimédia, vetítés, indonéz alapokon nyugvó tánc-koreográfia; és pusztán nyolc személy van ott a színpadon, akik reménnyel tölthetik el a közönség műfajismeretileg nehézségek elé állított tagjait és nyújthatnak valamiféle fogódzót. Ráadásul mitől kortárs ez az izé, ha a zenei alapot az érett és a késő barokk határán született művek mixtúrái alkotják? A nagyszerű játék tehát már a darab előtt elkezdődik, mert a pikolepszia jelenléthiányt és tudatkiesést jelent, vagyis lebegünk a semmiben, elveszítjük tájékozódóképességünket, azt sem tudjuk, mi történik körülöttünk, és csak abban lehetünk biztosak, hogy minden, ami az, nem az, ami.
A lét bizonytalansági tényezői mindig is érdekelték Ágenst, egész magánmitológiákat tudott kerekíteni énjéből kiindulva, ahogyan arról korábban, Égi-földi című, azóta is utolsó CD-je kapcsán itt az ÉS-ben szó esett (1999/16., A hang és személyisége). A helyzet mostanra annyiban változott, hogy a középpontba nem az egót állítja, hanem a szélesebb körben megfogalmazott metafizikai állapotokat. Ágens művészete kiteljesedett, jelen alkotói korszaka szakítani látszik a szólisztikus díva-szereppel, zenei koncepcióit immáron környezetbe ülteti és komplex előadásokon vezeti elő azokat. Úgy látszik, hogy égi-földi tematika egész pályafutásán elkíséri, hiszen a díszletelemként belógatott két nyitott étra nyilván Jákob lajtorjáját hivatott megjeleníteni, ahogyan a vissza-visszatérő, az énekhangokra elinduló-megálló animált szélkerekek is részei az erős szimbolizmusnak. A darabban konkrét állítás nem fogalmazódik meg, ezért az érthető kinyilatkoztatáshoz csakis a legmegfoghatalanabb közlésforma, a zene teremthetett adekvát terepet. Egyértelmű, hogy Purcellt csak a formai követhetőség indokolja, azonban megdöbbentő, hogy Ágens milyen pontosan találta telibe azt a bő háromszáz éve keletkezett muzsikát, amely korának megfeleltetve hasonló merészséggel viseltetett az éppen akutális kánonnal szemben. Mert Ágens ösztönösen dolgozik, zsigerből énekel, és azt hiszem, ezen nem is szabad a körzővel kimért megtervezettség irányába változtatni: a közönség emiatt érezheeti igazán közelinek a darabot.
Henry Purcell egyetlen végigkomponált operájának a Dido és Aeneas tekinthető, emellett írt még öt úgynevezett fél-operát, a darab ezekből idéz, illetve ezekhez tesz hozzá, vagy vesz el belőlük. A félopera köztes műfaj, olyan színdarabnak fogható fel, amely sok muzsikával körített és ez indokolhatja a Purcell piknolepszia operaként való emlegetését. Bár a forma legfeljebb csupán sorvezető, a mű befogadhatósága szempontjából nem különösebben fontos, a részletek idézeteiből összeállított egész nem tekinthető a hagyományos egy történetet elmesélő opera folyományának, mégis a társművészetek becsatlakozásával mondhatjuk, hogy a zene főszerepével komoly, színpadra termett alkotás jött létre. A tánc és a videomontázsok olyan viszonyban álltak egymással, mint a két énekesnő, Ágens és Kiss Viktória. Kiss Viktória klasszikus képzettségű, gyönyörű szopránja kontrasztja volt Ágens karcos, mélyről jövő, gyakorlatilag minden női hangfekvést átölelő, ördögien változó tónusainak, ahogyan a Gergye Krisztián vezette négytagű tánccsoport mozgásvilága reflektált asszimmetrikusan a vetített animációk dinamikájára. A paradox módon egymást kiegészítő kontrasztpárok legszebb megnyilvánulása Stollár Xénia viola da gamba és Jávorka Ádám brácsakettőse, akik hol egymással duózva elevenítették fel Purcell néhol ma is modernnek tűnő, jól megválasztott alteráló dallamait, hol pedig a bejátszott hangrészzleteket színezték konkrét hangmagasság nélküli effekt-játékkal. A Tündérkirálynő című eredetiből kiragadott részlet adta a keretet, hogy azért mégse érezzük magunkat elveszettnek. De volt részlet az Arthur királyból és a barokk hagyományokat felelevenítendő basso continouként megszólalt az a mű is, amelyet Michael Nyman épített bele Peter Greenaway A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője című filmjéhez készült nyitózenéjébe, ugyanis a legerősebb hatást Ágensre és társulatára tagadhatatlanul a Nyman-Greenaway-páros gyakorolta.

(Purcell piknolepszia, Millenaris Teatrum, február 19.)