Lautréamont, önműködően koreografálva
Kritika.tánc

O. Caruso színpadra vitte Lautréamont prózaverseit, a Maldoror énekeit. A Lautréamont írói álnév, mögötte valódi álruhás herceg, a Párizsban, az 1870-es kommün alatt rejtélyes körülmények között fiatalon elhunyt Isidore Lucien Ducasse rejtezik. A herceget halála óta rendszeresen felfedezik. Most éppen az O. Caruso művésznév mögött bujkáló Juhász Anikó, a Finita la Commedia társulat koreográfus-rendezője tette meg. Lautréamont-t általában dicsőítik és vitatják; André Gide szerint Rimbaud-val együtt ő húzta fel a holnap irodalmának zsilipjét. A Maldoror énekeiben a költő kozmikus méretűvé fokozza az emberi gonoszság, az erőszak és a pusztulás rettenetes képeit. Egyes szövegmagyarázói viszont irodalmi paródiának tartják a prózaeposzát, míg mások, köztük O. Caruso, véresen komolyan veszik. André Breton a szürrealizmus előfutárának tekintette a költőt. O. Caruso bretoni módszerrel jelenítette meg a Maldoror énekeit: önműködően koreografált. Breton módszere az önműködő írás volt, amellyel a tudat ellenőrzése alól felszabadulva, képes volt egységbe foglalni az álmok és a valóság világát. Ágens, Fehér Ferenc és Gergye Krisztián, az alkotótárs előadók a lemeztelenített őszinteség látószögéből újraértékelik világunkat. Bemutatják, milyenek vagyunk valójában: akarnok ösztönlények, hétköznapi gyilkosok, vágyaink szenvedő rabjai. Fehérnek démoni az arcjátéka és káprázatos a mozgása, Gergye félelmetesen tapogatja meg a keze ügyébe kerülő testnyílásokat, az operaszerző, énekes Ágens meg testileg-lelkileg pőrére vetkezve, hiteles mozgásművésszé válik a darabban. Bár iszonyatos szembenézésre késztetnek önmagunkkal, mi, nézők, ha hasonlóan őszinték vagyunk, belátjuk: cseppet sem túloznak. Lautréamont szerint lassan szeretünk ölni, mert ha az áldozat hamar meghal, nem élvezhetjük a szenvedéseit. Ha nem is in concreto, de lélekgyilkosságra értve, igaza van.