Jel-meztelenség: Tenebrae

"Vaksággal vert meg az Úr, és elme-háborodással." [5Móz. 28,28]
(részlet az előadás szövegéből)
Millenáris Teátrum, 2003. február 28.

Sokan írtak és bizonnyal fognak is még írni a Tenebrae című, kortárs táncoperaként körülírt darabról, melyet legutóbb a Millenáris Teátrumban láthatott a nagyérdemű. A Tenebrae - a latin szó jelentése: sötétség - két markáns, rendhagyó művészegyéniség, Ágens (polgári nevén Gyimesi Ágnes) és Gergye Krisztián közös, egymás által megihletett munkája. A koreográfia a jávai tánc elemeit a kortárs tánccal ötvöző Gergye Krisztián műve, a zenei koncepciót illetve az éneket pedig Ágens biztosítja a darabban. Sietek leszögezni: Gergye Krisztián nem a tánc, hanem a testművészet, a mozdulatszínház vonulatát képviseli, és Ágens produkciója is inkább hangművészet, mint a klasszikus értelemben vett ének. Az előadásnak e két komponense, a tánc és az ének (a mozdulat és a hang) a darab során hol elementáris erővel feszül egymásnak, hol pedig illusztrálja egymást - mint ahogy a világos is különbözik a sötétségtől, de nem létezhet nélküle.

A Tenebrae egy sajátos emberi konfliktusnak a tragédiája, amelynek az ókor óta komoly művészeti hagyománya fejlődött ki: az érzékek börtönébe vetett öntudat (a Daimon) konfrontációja az ösztönök és a biológiai késztetések világával, mely egyszerre hívja és taszítja a tisztánlátásért küzdő embert, egyszersmind ellehetetlenítve a tisztánlátást és az érzékek sötétségébe taszítva az élményeket megélő szubjektumot.

A mondanivaló tehát egyszerű és ősi, az előadás művészi nagysága leginkább abban rejlik, hogy ebben e szinte közhelyes témában is képes volt újat, újszerűt felmutatni. A koreográfiában ezt az újszerűséget a tradicionális jávai táncból átmentett elemek képviselik: ezek az európai mozdulatkultúrához képest lassabb mozgást, nagyobb fokú elmélyültséget és a mozdulatok hosszabb ideig történő kitartását követelik meg. A koreográfiában néha pusztán egy-egy izom rándulása, a test egyes pontjainak (az arcnak, a hátnak vagy kézfejnek) a végletekig történő kihangsúlyozása, vagy éppen a testnek egy-egy amorf, képtelen pozícióba csavarodásának a megkomponáltsága a legbeszédesebb. A testmozdulatok, az izomjáték túlhangsúlyozottságának köszönhetően a táncosok jelmeze maga a (jel)meztelenség volt, melyet a nemiség nyomasztó elidegenítésével hangsúlyoztak. Ez a fajta tánc, jellegéből adódóan rengeteg alkalmat biztosít az egyén önkifejezésének érvényesítésére -- a három táncos közül azonban ezzel leginkább a koreográfus Gergye Krisztián élt.

A táncosok által képviselt elmosódott, groteszk, néma testiséggel és ösztönvilággal szemben Ágens produkciója képviseli a darabban a sötétség árnyainak ellenálló-engedő tudatot, a nyelvben is megnyilvánuló logoszt: Ágens - bár eddigi munkásságára ez kevésbé volt jellemző - a nyelvi jelentés nélküli hangok áradata mellett ezúttal latin nyelvű, ószövetségi zsolozsmákat, imákat és átkokat énekel. A latin nyelv szigorú hangzása áll szemben a mozdulatok nyelven túli voltával, Ágens tépett fekete gyászlepel jelmeze a táncosok provokatív meztelenségével, a markáns öntudat a kavargó érzelmekkel. Vérbeli, felkavaró tragédia zajlik le a nézők előtt, melynek bizonytalan a kezdete (amikor a nézőket beengedték a nézőtérre, az előadás már ment: Ágens a földön fekve énekelt, a zenészek már játszottak) és a végtelenbe mutat a befejezése. A Tenebrae nehezen emészthető, provokatív darab: egyesíti magában a kortárs zene és tánc legizgalmasabb, de leginkább ostorozott irányzatait, ugyanakkor bátran felvállalja a kapcsolatot a klasszikus és az egzotikus művészeti hagyományokkal (az ókori színházzal és a jávai tánckultúrával). Jelen sorok írójának az egyetlen problémát pusztán a (kissé talán nagyzoló) műfajmeghatározás jelentette - kortárs táncopera? Hááát