Posztmodern opera

              - Purcell piknolepszia -

    (Írta és rendezte: Ágens; Millenáris Teátrum, 2004. február 19.)

    Ágens művészete kapcsán kikerülhetetlen a kortárs opera műfajának kérdése, aminek ezidáig hazánkban ő a legprominensebb alakja - már ha ugyan nem egyenesen a feltalálója. De mit nevezünk kortárs operának?.

    A klasszikus opera (amely megjelenése óta annyi változáson ment keresztül, hogy talán az is kérdéses, mit nevezünk klasszikusnak), a zeneművészet, a költészet, a tánc és gyakran a képzőművészet összjátéka által éri el hatását. A klasszikus opera továbbá epikus jelleggel bír, vagyis mindig valamilyen történetet is elmesél. És mitől kortárs a kortárs opera? Attól, hogy a befogadó jelenében fogant, mai történetet dolgoz fel az opera műfaji és formai keretein belül? Vagy attól, hogy a kortárs művészet tapasztalatait megmozgatva újraértelmezi az addig használt kereteket, esetleg el is bizonytalanítja azokat?
Az Ágens által művelt kortárs operát - a "Tenebrae" és a legújabb, "Purcell piknolepszia" című produkciókat, melyeket egyaránt Gergye Krisztián táncművésszel együtt "jegyez" a művésznő - helyénvalóbb posztmodern operának nevezni. Az opera komplex jellege ezekben a művekben megmaradt, sőt, az összművészeti vonás még hangsúlyosabb lett: a tánc és a képzőművészet nemcsak illusztrációs céllal, hanem nagyobb súllyal, autonóm módon vannak jelen a műben - a hang pedig nem a zene szavakká formálása (illusztrálása), hanem az emberi artikuláció a zenével folytatott "párbeszédének" mozgató eleme.

    Míg az Ágens-Gergye szerzőpáros Tenebrae című produkciója is hordozta - e sorok íróinak véleménye szerint inkább csak csírájában - egy kortárs (posztmodern) opera lehetőségét, a 2004. februárjában a Millenáris Teátrumban bemutatott Purcell piknolepszia már korszakalkotó alkotás a műfaj magyarországi történetében

    Mint a cím is elárulja, a darab ihletője Henry Purcell, angol barokk-kori operaszerző: a választás talán nem véletlen, hiszen a maga korában az egyébként konzervatív ízlésű Purcell ellenpontra épülő szerkesztésmódja forradalmian új szemléletet képviselt a zenében. A darab másik, címben jelzett groteszk ihletője egy kóros tudatállapot, a piknolepszia: a piknoleptikus ember jelenléthiányt él meg, mintegy kiesik az időből, a valóságtól való távol-létet tapasztalja meg. A piknoleptikus élményt a darab egyértelműen elérendő célként, a művészeti élmény által megtapasztalható állapotként kezeli, s egyfajta szent tartalommal tölti meg.

    A transzcendenciára nemcsak a nyelven való felülemelkedés, a hangra hagyatkozás utal, amellyel színtiszta lelki tartalmakat szólaltat meg elementáris erővel Ágens, hanem a Tasnádi József által teremtett vizuális világ is. A díszlet két óriási, a levegőben "lebegő" létrából áll, melyekről óhatatlanul Jákob lajtorjája jut a néző eszébe: az egyik ilyen transzcendens átjáró alatt párnák, a másik alatt papírfecnik hevernek, utalva az álom és - talán - a megélt, de már emlékfoszlányokká vált tapasztalatok léten kívülre emelő hatalmára. A háttérben vetített, ismétlődő animációk - visszatérő motívum a tenger, a szél, a körforgás - szintén a befelé fordulásra, a végtelen és a misztikum megélésére szólítanak fel.

    A barokk kor irracionalitását, miszticizmusát és szenvedélyességét idézik meg a táncosok (Béres Móni tervezte) csuklyás, hófehér jelmezei is, melyeknek szabása a mozdulatok eltúlzását úgy teszi lehetővé, hogy egyszersmind nem állja útját a koreográfus Gergye Krisztián által a jávai táncból átmentett, hosszan kitartott, vagy a végletekig lelassított mozdulatsorok hatásának sem.

    Adott tehát egy klasszikus zenekompozíció, Purcell operáiból válogatva: Jávorka Ádám és Stollár Xénia ezeket a zenerészleteket hallatlan fegyelmezettséggel és érzékenységgel, mindenféle modernkedés vagy felesleges "virtuózkodás" nélkül adják elő. Ezzel a zenével elegyedik -- nyelven túli - párbeszédbe az "ágensi" hangművészet: egy domináns, extatikus női hang (Ágensé), melyet egy klasszikus, visszafogottabb énekesnő (Kiss Viktória) hangja kísér.

    A dráma tulajdonképpeni "cselekménye", vagyis a zenei párbeszéd által realizált víziók képi megjelenítését a négy táncos - Bata Rita, Gergye Krisztián, Négyesi Móni és Szabó Csongor - végzi, egy idő után szinte belefolyva a Tasnádi József által megálmodott álomképek világába.

    A barokk és a posztmodern termékeny párbeszédének köszönhetően a néző szinte vegytiszta művészeti élményt kap: a transzcendens megélését, a világtól való átmeneti leszakadást. Purcell ihlette piknolepsziát.