Görcsös bűbáj Ágens - Csabai Attila: Átjárók - Kompmánia Magyari Péter / Ellenfény, 2000/ 3-4. tavasz
Olyan különös - magasztos és groteszk - módon rendezte be a Kompmánia a Szkéné színpadát az Átjárók alkalmából, mint amilyen a társulatot kísérő (vagy inkább vezető) Ágens éneke volt. A zöld félhomály szopránfutamaiba veszett szereplők görcsösen akartak valamit majd' háromnegyed órán keresztül - hiába. A végére vizesek lettek, de elégedettek biztosan nem. A színházteremben zöld derengés és énekszerű merengés. Ágens mint valami erdei tündérkirálynő, zöld ruhában, hatalmas abroncsos szoknyában énekel, apróságokkal díszített haja égnek áll. Körülötte dicsfény-sugarakhoz hasonlatos textilnyalábok szélesednek merészen a plafon felé. Asztal, tükör, két szék, három lavór és három, mennyezetre függesztett zacskó víz veszi még körbe a leplek alatt gubbasztó szereplőket. Utóbbiak is hárman vannak, és amikor feszített, lassú izommunkával előjönnek, kiderül, ketten fiúk és egyikük lány. Ágens és a három táncos négyszöget alkot. Kis területeiket az előadás végéig, a meghajlásig nem hagyják el, annyira be vannak zárva testük és kis környezetük kalodájába, mint kezdetekkor a leplekbe. A három táncos három világ, és Ágens maga az univerzum, de legalábbis lokálhérosz. Ágens (és Boudny Ferenc zenéje) az irányadó, a táncosok küzdelme pedig szorosan követi a zeneszámok membránrezonáló sorjázását. A Dead Can Dance, a 180-as Csoport, Kiss Erzsi és egy operaénekesnő ajánlja fel egymásnak kegyeit a zenében, hol csendesebben meghúzódva, hol fejhangon, élesen, esetleg mélyebben. Ágens a kezével is énekel, lassú karmunkával erősíti meg hangszobrait, és a feszültség betetőzése előtt fel is áll kis színpad-oltárára. A táncosok háromfélék, és háromféleképpen nem bírnak szabadulni maguktól. Kezdeti tétova, apró, feszült mozdulataik egyre szélesebbek lesznek, vadakká és határozottá válnak, de gyötrelmük egy pillanatig sem oldódik fel. A végén magatehetetlen mozdulatlanságukba zuhannak vissza. Az asztalnál lévő férfi nadrágban, fehér ingben táncol, az ing félig kigombolva feszül a testén. Próbál kezdeni valamit az asztallal, a székekkel, befekszik alájuk, egymásra teszi őket, rizst habzsol és lisztet szór, lekuporodik és idegesen matat. A lány - neki jutottak a lavórok - meztelen testén kis hálóinget visel. Eszmélésekor ő látszik a legnyíltabbnak. Próbálkozik néhány nézővel is, sugdos és piszéz velük, majd visszatér a helyére, ahol küzdeni kezd a három edénnyel, görcsösen meglovagolja őket, beléjük engedi lassú hajszálcsíkban folyó nyálát, hogy a végén ajkai felfogott nyúlós nektárját ráöntse szőke fürtjeire. Láthatóan nem jó neki, amit csinál, de ő a legbátrabb a három táncos közül. A másik fiú - indiai fakír, jógi és egyben maláj táncosnő - izmos mezítelen felsőtestét fehér por takarja, ami finoman tartózkodik gerince leplezésétől, medret hagyva a hátán végigcsordogáló verejtékpataknak. Ô buggyos nadrágot visel, és sokszor távol-keleti ornamentikájú maszkot húz a fejére. A maszkokkal hol vörös festékcsíkokkal torzított arcát takarja, hol pedig háttal állva a tarkóját bujtatja maszk mögé. Lassan, szabályos mozdulatokkal, összes izmai megfeszítésével táncol. Ô a legkevésbé hisztérikus, de amikor tükrét piros ujjaival megvérzi, és barna elegyet ken testére, kiderül, ő sem jókedvében tekergeti testrészeit. (Egyébként a magára pakolthoz hasonló barnás anyagot a lány is talál az egyik lavórjában.) Az üvegbe zárt rokokó küzdelemhez hasonlatos előadás során egyre radikálisabbak lesznek a táncosok. Tekeregve és remegve tényleg minden megoldást kipróbálnak, de elkeseredésük legyőzetik és vízfröcskölésbe vész. Az asztal tetején, egy széken ülő férfi hegyes süvegeket húz a körmére, kilyukasztja a függő, zacskós vizeket, és a kiszabaduló lé csak folyik. Legalább a három víz megtalálta a szabadulás útját az elvarázsolt szemetes-szent színpadon. |