A márki és a gróf véletlen találkozása a színházban

Színház

(...) Sade-nál kegyetlenebbnek nevezte Bajomi Lázár Endre és sok más ítész Lautréamont grófot, amely persze fölvett név, de mindenki (már aki) így ismeri a Maldoror énekei szerzőjét. A költőt általában az első szürrealistának tekintik, ennek alátámasztására gyakran idézik szlogenné vált meghatározását: "Szép, mint a varrógép és az esernyő véletlen találkozása a boncasztalon." Hat énekből álló, a romantikus sátánizmus hatalmas sodrású, döbbenetesen kusza prózavers-apoteózisaként emlegetett főművét az eredeti címen - "Lautréamont ihletésében" - a Finita la Commedia társulat mutatta be az Artus Studióban.

Irodalmi előzményre hivatkozó táncszínházat bajos az eredetinek megfeleltetni. A néző nem hasonlítja az előadást a szöveghez - még a drámai színházban sem -, nem is kell azt ismernie. A táncnyelvnek nincs köze a fogalmi nyelvhez. Verbális műveket mozgásra "lefordítani" lehetetlen és értelmetlen, ezért érzek némi viszolygást a történetmesélő koreográfiák iránt. A Maldoror énekei semmit sem akar lefordítani, megfejteni vagy leképezni; maga hozza létre a képeket emberi testekből. (Van ugyan az elején és a végén egy rövid filmmontázs, direkt elroncsolt, "elrizsesedett" snittekből, de ezek is testképek a vízbe áztatott szereplőkről.) A pucér, fényekkel és blackoutokkal szétszabdalt folyamatos teret élőben is csupán három test - Ágens, Gergye Krisztián és Fehér Ferenc - tölti be. Elszigetelt korpuszok, ritkán érnek egymáshoz. Mintha valami belülről tartaná megszállva őket, és nem tud kiszakadni belőlük. Hogy ez torz rémület, rettegés, állati ösztön vagy maga a "gonosz", azt a nézőnek kell elintéznie magában. Mindenesetre iszonyú belső feszültség tartja hatalmában ezeket a testeket. Ha a Sade esetében az iszonyat a külső világra irányuló, szabadjára engedett, kontrollálatlan ösztönből származott, a Maldororban a "belső gonosszal" folytatott küzdelemről van szó. Az emberi testet (és lelket) belülről lebéklyózó, "kifelé" szenvedéllyé tett szenvedésről, az állatival, a torzzal, a démonival való együttélés pokoli gyönyöréről, kínjáról és a megszabadulás horrorjáról - egyfajta ördögűzésről. Szerintem.

Gergye és Fehér a sátánitól megszállt testet önmagukba zárt, görcsbe rántott izom- és ideggócként ábrázolja; görcsben másznak, ugranak és fetrengenek. (Ágens is, de ő illusztrál.) A pszichohorror káprázatos gesztusrendszerben jelenik meg; a táncosok a lábujjukat is átlelkesített koreográfia szerint mozgatják. A rendező O. Caruso mellett mindhárman koreográfusként is jegyzik az előadást; nyilván magukra szabták a mozgást. Ha "összeérnek", az sem találkozás, hanem irtózat, idioszinkrázia. Néha pokoli, dobhártyarepesztő, "üvegtöréses" zenei kíséret szól, és a legvégén Fehér Ferenc két üvöltő sikolyt ereszt meg, fogakat villantó makábrikus vigyor kíséretében, a rettenet és a megszabadulás explicit metaforájaként - nemigen hallottam az évadban hitelesebb megszólalást.

A táncszínházat (ahogy az operát) a szakmai arisztokrácia megpróbálja kívül rekeszteni a színházon. A Maldoror énekei - ahogy Gergye Krisztián Kínos! című előadása és a tündéri Rókatündérek (Artus/Goda Gábor) - a színházi legjobbak közé tartozik. Fontos ezt leszögezni, mert a táncszakma a színházinál is züllöttebb - az Operaház új táncigazgatója máris meghívta azokat, akik rá szavaztak a kuratóriumban -, és a kis műhelyekben dolgozó tehetségek helyett az üzleti bulvár pápái tarolnak.

(Maldoror énekei - Finita la Commedia)