Infernális tájakon
Maldoror énekei

Egy különös, hajszál híján elfeledett, majd kései művészutódai rajongása nyomán világszerte ismertté vált, huszonkét esztendős fiú, Isidore-Lucien Ducasse, alias Lautréamont alkotása, fő (és szinte egyetlen) műve, a Maldoror énekei inspirálta a Finita la Commedia legújabb előadását. A közelmúltban nevet váltott formáció (közönségükkel Civil Negyed néven vétették észre magukat, nem akármilyen elánnal) ennyire konkrét, létező művészeti alkotáshoz még egyetlen munkáját sem kötötte.

Mint minden roppant fiatalon eltávozott nagyság, Ducasse életét és halálát is megannyi misztikum, homály, vonzó, izgató titok veszi körül. A majdnem végleg elfeledett bűvös szerző az uruguayi Montevideóban, francia kivándorló szülőktől született, és alig több mint huszonnégy esztendősen, 1870 augusztusában halt meg Párizsban, nem tudni biztosan, mitől. A porosz-francia háború idején az éhség, a betegségek sanyargatta városban aratott a halál, csak abban a hónapban közel ötezren pusztultak el, testüket tömegsírba temették. Lautréamont tetemét a mai montmartre-i temetőben földelték el sebtiben, azután áthelyezték egy másik sírhelyre, egy olyan parcellába, melyet alig egy évtizeddel később felszámoltak, majd beépítettek. Temetése(i) írásos nyomai - akárcsak földi maradványai - eltűntek. Egyetlen hitelesnek tartott, kamaszkori fényképét halála után százhét évvel találta meg egy kutatója. Erre az időre datálható annak a megszállott, kollektív kutatómunkának a csúcspontja, melynek eredményeképp a Bajomi-Lázár Endre idézte1 François Caradec irodalomtörténész elmondhatta: "Ma már többet tudunk róla, mint legtöbb nagy írónk ifjúságáról." Ducasse-t, akinek életében alig sikerült észrevétetnie magát pár tucat példányban megjelent alkotásaival, az utókor éppen csak visszarántotta a teljes feledésből. Halála előtt, két vékonyka füzetben jelentek meg - immár valódi nevén - költeményei; a kettős kötetből napjainkra mindössze egyetlen példány maradt fenn.

A szürrealisták köre fedezte aztán fel magának ködbe vesző alakját, főműve általuk, a stílus "termőterületein" vált igazán ismertté (ez is lehet az oka annak, hogy Magyarországra híre érdemben csak néhány évtizede jutott el). A hat énekből álló, ellenállhatatlanul hömpölygő, apokaliptikus szövegfolyamhoz Salvador Dalí készített jelentékeny illusztrációkat. Aragon "a modern lírai érzés forrásának" nevezte, Gide szerint "Rimbaud-val együtt, de talán Rimbaud-nál is inkább ő húzta fel a holnap irodalmának zsilipjét".2

A Maldoror énekei a rendszerváltás idején kamaszkorba lépők mitikus olvasmánya volt - közös polcon tartottuk a többi, féltett kinccsel: Artaud-val, A részeg hajóval, a Mesterséges mennyországokkal, a García Lorca-kötettel, Borroughs A meztelen ebédjével meg a hasonló, páratlan szerencsével megszerzett könyvekkel. Mohón olvastuk őket, és soha nem adtuk kölcsön senkinek. Most is emlékszem mindenféle félhomályos pinceklubok performanszaira, tábortűznél tartott felolvasásokra, a döbbenetes sodrásra, amely oly sokunkat magával ragadott ebben a szövegben is. Ezért is éreztem különös nosztalgiát, mikor most, életemben másodszor - Georges Baal különös színterápiás feldolgozásának megtekintése után közel egy évtizeddel - találkoztam vele a Finita la Commedia előadásán. Lautréamont-Ducasse áradó szövegfolyamával - gondolható - alig-alig lehet kezdeni bármit is színpadon. Ha szerencsés kézzel nyúlnak hozzá (mint Baal, majd most a tánctársulat, O. Caruso, alias Juhász Anikó vezetésével), ha nem is "adja meg magát", de legalább megragadható.

A Finita háromszereplős, zaklató látomást formált a Maldoror énekeiből. Állandó táncosának, Fehér Ferencnek egy összeszokott művészpáros, Ágens és Gergye Krisztián a partnere. A koreográfiát ők hárman és O. Caruso közösen jegyzik.

"Lautréamont ihletésében" - olvassuk a színlapon; a hármak játéka teremtette atmoszférában ráismerhetünk e százharminchét éve fogant rémkalandra, pokoli vándorjátékra. A három jelentős, különleges előadó közös munkája magával ragad. A Civil Negyed-Finita la Commedia rokonszenves állhatatossággal, következetesen épített már ki munkakapcsolatot a fiatal magyar tánc jeleseivel: dolgoztak korábban Ladjánszki Mártával, Gold Beával, Szász Dániellel, Duda Évával - hogy csak néhány közismert nevet citáljak a listáról. Tanulságos, közös alkotó munkában találkoztak más felfogást követő, más alkotói utat járó, de hozzájuk hasonlóan egyéni módon, nyitottan gondolkodó művészekkel. Fehér Ferencet és Gergye Krisztiánt egyazon színpadon látni szokatlan öröm, remek lehetőség. Két, távolinak gondolható mozdulatvilág szövetkezik, elegyedik, hoz létre különös rajzolatot a szemünk előtt. A két fiatal táncos markáns, karakteres, itt és most megtapasztalhatóan mégsem oly távoli előadó-művészete alázatosan és rugalmasan idomul egymáshoz, csiszolódik össze, különleges élménnyé téve ezt a komor, ijesztő, zsigerig ható játékot. Ágens néhol kicsit kitalálatlannak, máskor igen átgondoltnak tűnő, de mindig intenzív, plasztikus karaktere sajátosan ellenpontozza a két fiú játékát. Gergyén és Fehéren egyetlen fekete szuszpenzor, előbbin még fekete térdvédő. Az akadálytalanul kitárt test minden születő mozdulatot, koreografikus ornamenst, izomhullámot és energiaáramlást követhetővé tesz. A játék tőlünk karnyújtásnyira zajlik. Meghökkent Ágens néma figurája (énekét csak felvételről halljuk - legalábbis a színlap szerint az ő, most felismerhetetlen hangja szól): asszonyosan dús formái, olykor nehézkes, mégis eleven, drámai mozdulatai, redők és hullámok, grimaszok és fintorok markánsan, szinte groteszkül ellenpontozzák a két vékony, inas test látványát.

A három szereplő testén hullaszín maszatok, hegek, megszáradt nyálkának ható felfeslések, mintha oszlásnak indultak volna. A hullasminket az izzadság áztatja le, a festékkel, nyirkos testükkel nyomokat hagynak a padlón. A rövid, egymástól sötétséggel elválasztott képek dinamikusan sorjáznak egymás után az alig egyórás táncjátékban. Kovacsovics Dávid zenei szerkesztő infernális, zaklató, gyakran fülsiketítő kompozíciója tovább fokozza a mozdulatokból áradó expresszív, fekete szenvedélyt.

Az Artus Stúdió hátsó, kisebbik játékterében, ahol a társulat már két bemutatóját is tartotta (Wert király, Je t'aime), L-alakban üljük körül a játék terét: a szín hosszabbik, gyönyörű textúrájú falát súrlófények simogatják - ugyanezt, ugyanígy láthattuk már a Wert királyban, Fehér Ferenc remek szólójában is. A murália most gólemként magasodik a játék fölé, hatalmas súlyával fenyegeti a hármakat.

Az emberi testek gyakorta állati lényeket idéznek - a gesztusokban sárkányra, varjakra, minótauroszokra, fekete angyalokra, rovarokra, félig emberi, máskor zoomorf démonokra, lidércekre ismerünk. Mintha rémisztő terrárium kitörni nem tudó, kiszámíthatatlan, veszélyes rémeit figyelnénk golyóálló üveg mögül. A hármak tánca egészen szélsőséges hatást gyakorol a nézőkre: beszippant minket, lebénít, röptet és a földhöz csap. Úgy érezzük, repülünk, magasra emelkedünk, alattunk forrongó, ijesztő, kiszámíthatatlanságával fenyegető vad vidék. A Szenteleki Dórának a táncosokról készült, remek videofelvétele keretébe helyezett játék roppant gazdag kiváló részletekben. A két táncos szereplő mozdulataiban számtalan, alapkarakterükre, sajátos stílusukra épülő újdonságot fedezhetünk föl. Az indázón, részegítő bőséggel áradó koreográfiát szuggesztív tehetséggel, olykor egészen lehengerlően tálalják elénk. Fehér és Gergye összeolvadó teste, egymásba bilincselt, a másikat indázva körbefogó tagjai rendkívüli látványt nyújtanak. A játékból sugárzik az elmélyültség, az egymás iránti figyelem, az egymást megérteni vágyás. A két test mintegy kentaurként olvad össze. A zaklatott, szenvedő és szenvedést okozó férfialakok a nőben találnak illanó nyugalmat. Vadállatkölyökként tapadnak rá, ragadnak testére, arcára, simogatásuk öl, csókjuk mérgez - de igazi tét nincs, hisz mindhárman halhatatlanok. Életre, egymásra, terráriumi létre ítéltettek. Bezárattak felemás, rémisztő, mégis szép testükbe, meddően keserű önmagukba, fojtogató, lidérces, lehetetlen történetükbe. Elrontott kísérlet túlélő labor-hibridjei, kik üvöltésre tátott szájjal, rémült és rettenetes mosollyal bámulnak a külvilágra.

1 Lautreamont: Maldoror énekei. Budapest, Európa Könyvkiadó, 1988, utószó, 285.
2 Mindkét idézet forrása Bajomi-Lázár Endre fent említett szövege.