Egy héttel a Fesztivál előtt

'... Bevallom, kicsit beijedtem, mert Ágenst bármikor, és talán Jamie Winchestert is, ha van a közelben kocsma, de így, rögtön egymás után, azért az brutális. Délután elmentem az uszodába, hogy felkészítsem testem és lelkem a hosszú éjszakára. A fedett "SZUÉ" úszómestere mostanában egyenként szóba elegyedik a fürdővendégekkel, én ezt méltányolom, pont ez kell nekem, igenis kérdezzék meg tőlem, hogy érzem magam és elég meleg-e a meleg. Pár száz méter laza úszkálás, fél óra a 'gőzben', készen vagyok, kezdődhet a kaland.

Amikor egyeztettünk a szerkesztőségben, fiatal kollégáim nem kapkodtak a lehetőségért. Pedig a MASZK rendezvényeiről tudósítani szép és költői feladat. Az érzékeny ember mindig kap valami pluszt, a Régi Zsinagóga, mint helyszín, akár arra is jó lenne, hogy csak beüljünk, és jó nagyokat hallgassunk. Egészen fantasztikus környezet. A kezdés előtt már lehetünk a rendezőkkel együtt legalább ötvenen. Megjön Zsófi is, kíváncsisága és éhe a szépre erősebbnek bizonyult félelmeinél. A belépés már az előadás része. Kis Viktória és a zenekar a színpadon, szól a zene, leülünk. Sajnos marad üres szék bőven, saccra tíznél több egyetemista nincs a nézőtéren. Kiss Viktória gyönyörű szoprán hangja megnyugtat, Zsófival beülünk mindennek a közepére, a menekülés esélyét előre feladva. Ágens olyan, amilyen. A külseje, a haja, a hangja. Aki vele él, az bizonyára megőrülhet tőle, de nélküle is. Pár száz év múlva az Opera mea lehet, hogy teljesen szokványos kamarazenekari előadás lesz. Hiszen a zene és a két lány hangja, ahogyan Kiss Viktória szopránja körbefonja Ágens hullámzó énekét, vagy néha éneknek nem nevezhető hangjait, és a latin nyelv ritmusa fantasztikus időutazásra hív a Zsinagóga sejtelmes fényeivel és árnyékaival díszített színpadán. Percek kellenek csak, hogy mindannyian részeivé váljunk az előadásnak. A kevés mozgás ellenére a színpad él, a cselekmény érezhető, Ágens erős személyisége magával ragad. Az előadás hamar véget ér, valami kis hiányt csak itt éreztem, mintha a szerzők maguk se tudták volna lezárni a darabot. Az erős, aztán elhalkuló dob, nyilván valamilyen távolodás, kilépés az Opera mea-ból, sikeresen visszahelyez minket a zsinagóga nézőterére, ülök a fehér műanyag széken, mellettem Zsófi, láthatóan ő is visszaérkezett. Az egész túl egyszerű így.

Nagy váltás, várnak rám, el kell kísérnem egy igazi Jamie Winchester rajongót a SZOTE klubba. Találkozunk, de percekig nem szólók hozzá, türelmesen várja, hogy agyam átálljon. Este tízkor kellene kezdeni, de a klub előtt hosszú sor, haladni nem lehet. A biztonsági őr látja rajtam, hogy ihletett állapotban vagyok, szóba áll velem. Késik az együttes, még nem lehet bemenni, majd fél óra múlva esetleg. Remek alkalom, hogy a Mojoban megigyak egy sört. Vissza a klubba, tizenegy óra, rengetegen vannak. Bemegyünk, és nem hiszek a szememnek, tömeg és vágható füst. Lányok minden mennyiségben. Zene még csak gépről, ez azt jelenti, még egy sör lecsúszik a kezdésig. Oldódik a görcs, Ágens csak lassan ereszt el.'