Zárójel bezárva - Ágens: Ulixes

Ágens nevét már ismerhetjük a Purcell piknolepszia kapcsán, s most egy hasonlóan "időbolygatott" előadást nézhetünk és hallhatunk tőle. Zene szavak nélkül, szavak hangok nélkül, idő tér nélkül -megérkezéssel. Egy bőröndön ülő nő, háta mögött négy férfi, mint egy ókori drámában a kórus, kikezd a csend fogalmával, és "zajjal" adja át. Süvíői dallamok, sehol nem lelni benne a harmóniát - de miért rejtene a spirituális zaklatottság nyugalmat magában?

Csak befogadni kell. De nem csak befogadni kell. Közben még nem is sejthető, hogy mi az, amit érteni fogsz, s mi az, amit elutasítasz. Az előadás egy interjúval kezdődik, amit csak hallunk, mert Ágenst és riporterét a kávézóból kapcsolják be, ahol kötetlenül beszélnek az előadásról, és persze arról, hogy be kellene már menni a színpadra...

Az éneken kívül egy brácsa és egy percussion ad visszafogott vezetést a hangoknak. A tér jobb oldalán egy plazmatelevízióban két hófehér szerelmes évődését láthatjuk, akik a darab végére két szívet varrnak össze. A kompozíció tervezett, Ágens lüktetése improvizatív és lüktető. Egy kamera kíséri minden mimikáját, az énekesnő hol belenéz, hol határozottan ellöki magától. Az előadás közepére az egyetlen táncos is feléled egy időre, aztán újra "belehal" a zaklatottságba, majd a szereplők egyenként felállnak, meghajolnak, és elhagyják a teret. Mi is akkor kelünk fel, amikor akarunk, mert a vége a végtelenbe vész. Ismét halljuk Ágenst a kávézóban beszélgetni, és fogynak a szereplők is. Nincs vastaps, vagy közös meghajlás. Vadságában is érthető sejtésekkel távozunk.