Bőszen és engedékenyen
Budapesti Őszi Fesztivál

A félhomályban nyolc ember. Egy szál brácsa adja az egyenletes lüktetést lépteink alá, míg elfoglaljuk helyünket a Merlin meredek nézőterén. A hangközök enyhén disszonánsak, de a hozzájuk társuló szöveg nélküli énekhanggal együtt mégis egyfajta egységet alkotnak. Aztán - a klasszikus forgatókönyv szerint - sorban bekapcsolódik a többi játékos is (négy ütős, egy viola da gamba és még egy énekhang), a tempó észrevétlenül fokozódik, a hangerő a végén már tombol, az énekhang szabadon ugrál a többoktávnyi ambituson belül. Akár élvezhetném is a beates lüktetést, dobolhatnám én is a lábammal a ritmust, ha nem volna az egésznek olyan gagyiszaga. 'Ez a jövő volt már egyszer', és - teszem hozzá rögtön - már akkor sem szerettem ezt a posztanarchista, punk-rock utánzatú, átverésgyanús 'kortárs' művészetet.

Ágens performanszához Sosztakovics ma is jól csengő nevét és szellemét idézte meg. A műsorfüzet szerint az orosz szerző vonósnégyesei ihlették az előadást. Ez minden bizonnyal igaz. De az elrejtett idézetek és az azokból kinövő improvizáció mégsem állt össze valami komolyan vehető új anyaggá. A szerkezet egyszerű és gyorsan átlátható: kevés hangszer lassan, majd egyre több gyorsan játszik. A végén már repülnek a dobverők, a kisebb zajkeltő eszközök egymás hangszeréhez - a művész, amint elpusztítja saját médiumát, lásd: Hendrix-, s az Egon Schiele kitárulkozó nőalakjait idéző Ágens kifulladásig vijjog a mikrofonba. Szerencsére mire a maradék lószőr is elszakad a brácsa vonóján, véget ér az egyórás előadás.