Anatómiai léleklecke

Azt gondoltam már a fotók, a bevezetés, a kritikák és a téma alapján, hogy nem lesz egyszerű eset a Csabai Attila által megalkotott táncest, de ennyire összetettre, merészre és fájdalmasra nem is számítottam.

A darabot először májusban mutatták be a Szkénében, most három estén át lehetett megnézni a Trafóban. Bonyolult, nehéz utalásokkal teli, elgondolkodtató embertörténet ez. Ijesztően őszinte és magát - a művészetnek teljes mértékben - átadó, tabukat is döntögető koreográfiát mutat be a három férfi.

Három férfi, aki a nő léte híján megszűnik sarkalatos férfi lenni. Nemtelen, önmagukat kereső lények, akik talán egy személyiség különböző életkorának, hangulatainak, énjeinek megjelenítői. Kiszolgáltatottak, sérülékenyek, segítségre szorulók, akik keresve az értelmet, a lényeget, erősek, határozottak jobb pillanataikban.

Fehér Erika alkotása, „A fotel, ami körülölel, de nem bánt minket” nevű bútordarabja áll a hátsó fal középrészén. Zöld gyeppel benőtt ülőalkalmatosságról van szó, amelynek támlája vonalában folytatódik a zöld sáv egészen a plafonig. Csak ennek az egy térelemnek, tárgynak nem láttam nagy jelentőségét, minden más fontos, jelszerű, jelzésértékű, elengedhetetlen. A füves fotel szép, érdekes, a szőrös csészére emlékeztet (Meret Oppenheimer alkotása), de hiányzik belőle a blikkfang. Abból izgi lett volna inni. Ennek a fotelnek attól, hogy tényleg körülölel és nem bánt, valamint jó ránézni, funkciója az eredeti marad. És csak a darab legvégén huppan bele feszülten és egy kissé talán reményvesztetten Csabai.

Minden egyéb azonban szerves része a produkciónak. A hátsó fal jobb oldalán egy fiú figyeli végig az extázisba fulladó kínlódást, néha ijesztően meredt szemekkel, végig jógaülésben, mint egy élő szobor. A színpadra három egyforma, keskeny ajtó nyílik, az előtérben fentről belógatott rudak, asztal, létra, egyik oldalon pedig a kerítés. A lélek zárt régiói, amelyeket már tényleg csak súrlófények világítanak meg. Elégedetlenségre azonban nincs ok. Férfi befogadó számára nem tudom, nőneműnek furcsa, kegyetlen, olykor picit morbid világok tárulnak fel, amelyek ugyanakkor kíváncsivá tesznek, kérdéseket váltanak ki. Fantázia, mélység, fémes keménység, fehér esendőség, görcsös remegés, birkózás keveredik, meg még ezer kis nüansz...

Vékony, inas és izmos felületek mutatkoznak meg vakító és szórt fényben, minden eret, rostot, rezdülést kirajzol a megvilágítás. A gerinc, a bordák, a medence önálló életre kel, lapockákból nőnek majdnem szárnyak, a lábszárak, még a lábujjak is kinövik statisztaszerepüket. Gergye Krisztián fekete kócos haja is a szögletességet, a még kiforratlanságot jelzi. Károlyi Balázs erősebb felépítésű, önmagával küzdő valaki, míg a Csabai-féle személyiségdarab már irányítóbb, karakteresebb és még intenzívebben működnek szenzorai. A rendező nem hagyja, hogy legyen időnk elkalandozni, együtt kell vele törődnünk össze és szét, együttzihálni és elkeseredni, majd összeszedni magunkat és szembenézni valamivel. Magunkkal persze, de valami nagyobbal is. Valami ősképpel, belénk nőtt régi élményekkel találkozni, és feldolgozni azokat.

Meg fog maradni a látvány, az fix. Ügyesen és pontosan kezelt fénycsóvák, melyek segítségével különböző szerepet kapnak falak és felületek. Templommá nő a kis színpad a felülről jövő fénysugarak által, ikon születik meg később, majd freskó, melyen két fehér gyolcsban lévő ember transzformálódik bibliai alakká. Bálterem tárul elénk, esetleg kolostor, a lépcsőzetesen megnyíló fénylapoknak köszönhetően. Szoba, játszótér és rideg pódium. A jelmezek, amelyeket a társulat maga tervez és kivitelez, régi fazonokból építkeznek, nagyon harmonikusan illeszkednek a megjelenített érzésekhez, az azokat megfestő zenékhez. Az egyik fekete selyem és szőrme, abroncsos költemény, fekete pillangó, holló, vagy, mint egy méltóságteljes méhkirálynő szorozva hárommal. Világosan fénylő rózsaszín balettcipő, harisnyatartó, valamint pólók, trikók és sortok pamutból, vászonból. Rózsaszirom és tej, eső.

Transzba ejtő, oratóriumszerű orgonafutamok, dzsesszes taktusok, sztréndzsörsz in dö nájt, és megint transz, melyekre Ágens énekli rá a habot. Élesen, aztán lágyan képzett hangjai belevájnak az agyba. A slágerszámot parodisztikusan adja elő, tiszta hangokhoz szokott hallásával és hangjával nehezére esik direkte úgymond csácsározva, harsányan énekelni. Sajgó hangsorait brácsán Jávorka Ádám kíséri.

A befogadáshoz illuminált állapot kell, ahogy a vezető fogalmaz. Az előadáshoz meg pláne, és rendkívüli fegyelem.