Ágens:
A zene történetei
- önigazolási kísérletek -

1. 'Hallgatom a művet, és idővel megnyílik. Megmutatja azt a zenei pontot, ahol be kell lépnem. Tudom, hogy meddig és hogyan, és összeáll az új rendszer, ami majdnem olyan, mint az eredeti mű, csak egy kicsit más, áthelyezve az én viszonyaimba. Megengedi azt, hogy a zenei viszonyok - a mű egységétől nem elszakadva - más irányt vegyenek. Amikor beenged a zene eggyé válok valamivel, talán a zene keletkezésének az idejével. Így kötöttségek, ugyanakkor kiváltságok nélkül rákapcsolódom a másik történetiségre. Ebben a kapcsolódásban nincsenek személyes történetek vagy mások megértett történetein keresztül átszűrt kötések, nincs benne saját viszony. Nincs benne semmi vágyódás. Egyértelmű, tiszta formák, kísértés nélküli állóvilágok, átlátható rendszerek jelennek meg. Maga a zene.'

Beszélek a zenéről. Többedszer hívnak, faggatnak, mondjam el, miről szól az én Mozart operám. Nyomom a költészetbe foglalt 'PR szöveget', már több mint egy éve megírtam. Pályázathoz, persze, oda kellett. Reménykedem, elolvassák, a művet, mely papíron már elkészült, összeállt a rendszere, a filozófiája, melyből én majd kibogozom, mivé kell lennie a színpadon. Egyszerre elvesztem a fonalat, megint kikerültem belőle. Itt nem a csöndjeimre, a mű titkosságára van szükség, hanem a magyarázatra, s a darab pontos körülírására. A dolog elindult, én fölkészülök, hogy meg tudjam mondani, mivé legyen. De nem odamegy. Nem követi a formát, pedig a forma sem kutya, gondoltam még egy hónappal ezelőtt. Csönd az éterben, nem jut eszembe, mit mondok a művészetről.. Újra kell fogalmazzam, itt, előgondolás nélkül.. Fogalmam sincs, pedig annyira tudtam. Jelenleg nem érdekel. Semmiféle művészeti produktum nem érdekel - mondanám, a zene sem. Hallgatok, majd kibukik belőlem - már nem látom kívülről az egészet, annyira benne vagyok. Nem tudok válaszolni a kérdésre. Nem vagyok bizonytalan, csak képtelen vagyok eltávolodni tőle.

2. 'Nem ismerem a zenei törvényeket, tehát nem is térhetek el tőlük, kizárólag az adott mű engedélyére van szükségem, hogy odaenged-e keletkezésének idejéhez vagy sem. Amennyiben igen, feltétel nélkül bízom, abban, hogy megtalálom ezt az új rendszert, melyben a megszokott zenei környezettől eltérve egy más zenefilozófiai egységgé áll össze. Egy új Mozart operává...'

Esténként kiéhezetten keresem a kulturális műsorokat a tv-ben, ide-oda kapcsolgatok, levezető tévézek, hogy megmentsem engem. Ne kelljen Mozartra gondolnom. Némi krimi, sex és horror után meglátom Kovalik arcát. Baromi fáradt, mondja is, beteg. Megbetegítette a mű, a három Mozart opera, Marathon, ahogy itt nevezik, meg később a kritikák is. Azt mondja, az ember átmegy egy egészen más állapotba, folyamatos gerjedelembe (persze, ezt már én interpretálom, szerettem volna ezt hallani, vagy ezt is hallottam?), követhetetlen lebegéssé alakul minden. Ez már olyan állapot. Mellette egy profi színházkészítő, ő el tudja mondani, miről szól a darabja, Kovalik 'dadog' és a művészetről beszél, Kulka János szépen érett, felnőtt arcába mosolyog. Most ő a riporter. A másik kérdező egy nő, próbál felszabadultan fecsegni a művészetről, egyáltalán nincs zavarban, pedig zavarban kéne lennie. Párhuzamos, gyönyörű keresztmetszetét adja az élő adás annak, ami a művészetet csinálók hadszínterén található. Kulkának és Kovaliknak nem is kellene beszélniük csak mosolyogniuk, nézniük egymást, bólintani, igen, igen, így készül a 'mű'(fúj). Beteggé, fáradttá és boldoggá tesz. Gyönyör, de szörny is egyszerre. Ilyen a mű készítés folyamata. 'Ha vége', mondja Kovalik - elmegyek pihenni, szanatóriumba (ha jól emlékszem), meggyógyítom magam.'

3. 'A művészet gyönyör. Gyönyör, játék, kaland, tehetetlenség, fájdalom, tekintélyt nem ismerő alázat, megtalálás, rátalálás valamire, ami túl van rajtunk. Időtlenség a másik időben. Rákapcsolódás a másik történetiségre.'

Bejárást tartunk a MÜPA-ban, a Művészetek palotája Nemzeti Hangversenytermében. Nem, ez már nem az aqua toffana, az én operám, ez egy másik darab. Meghívtak, énekeljek ebben a hatalmas térben . Máshogy közelítek: marha nagy a tér, félelmetes. Messze a gyönyör, a szörny közelít. De belefogunk, fognánk, mert kitoloncolnak bennünket, valamely egyeztetési hiba folytán nem kísérletezhetünk a már az esti koncertre behangolt tér hangzásaival. Próba folyik. Semleges technikai megbeszélések után, egy hátsó bejáraton belopódzunk, hallgatjuk a próbát, suttogva egyeztetjük a formát, hangot, szándékot. Közben szól a zongora és az orgona. Tényleg gyönyörű. Egyelőre csak a hangjait hallgatom, fel sem tűnik mit szólaltat meg rajta az előadó. Hallgatom, suttogok, információt cserélünk, tervezünk, egyesül bennem a majd háromnegyed óra zenei anyaga, s hirtelen levegőtlen lesz a tér, a többiek is ki akarnak menni. Klasszikus sztenderdek szólnak, amúgy gyönyörűen, beleélősen, de elképeszt, hogy ezen a minden bemutató cikk szerint, s a fülem szerint is egyedülálló, hihetetlen erővel, s lehetőségekkel bíró hangszer, hogy ontja, okádja magából a súlytalan, mégis ránk nehezülő dallamokat. Orgonabeavatási koncert. Így írják. Hozzáolvasok, már amit lehet, orgonabeavatás. Kész a mű (orgona), legyen beavatás, hallja mind, ki hallani akarja, hogy szól ez a monumentális építmény.
Engem kilöktek a színpadról, kitessékeltek gyorsan és egyértelműen, ők bent maradtak, gyakorolnak. Lehet, hogy nekem is gyakorolni kéne. Fogok is, persze. Talán Bach-hoz nyúlok.

3. 'Minden időtlen, ami valóban megtörténik, ugyanis kiemelkedik az időből és egy egészen más minőségbe lép bele.'

'Ágens: Én csak a mű által felkínált lehetőségekre bólinthatok igent, és az ő segítségével a végsőkig próbálom feszíteni a határokat, hogy mindent megadjon nekem, ami jár. Azt gondolom, a műnek kötelessége, hogy gondoskodjon a gazdájáról. Hogy tegyen érte valamit.

I.Á.: Mit tegyen?

Nem tudom, ez titok. De tesz. Elindít valamely rezgésszámot az emberekben, akik látják. Egy kommunikációs rendszerről van szó..., a mű tesz értem valamit, ha én már megtettem a magamét. Képvisel engem.

Tehát te teszed az első lépést, azzal, hogy bemutathatóvá tetted a művet.

De utána ő jön.

És azután már független is tőled.

Teljes mértékben nem lefordítható, hogy hogyan is történik ez a tevés. Az az érdekes, hogy ez közös munka. A mű vagy az a dolog, ami elkezdett indukálódni és valamilyen rendszerré összeállt, belehúzott engem is és elkezdett működni. És folyamatosan tesz értem valamit és tanít: egy csomó olyan dologra kell rájönnöm, amit nem tudtam, amikor összeraktam, mert a kétségbeesés és a nem átláthatóság időszaka az, amikor színpadra állítasz valamit. Aztán egyszer csak összeáll és megmutatja magát.'

Egy kép van bennem. A csönd hiánya. Folyik az előadás. A premier napján. Görgetem az időt, tolom magam előtt. Most jön a nagyária, majd' hibátlanul leénekeltem, rendben, most beintek a zenészeknek, gyönyörűen beszállnak. Rémülten konstatálom, nem tudom, mi következik. Segítséget kérek, ő tudja. Mutatja. A következő kép Viki arca. Ezek szerint túl vagyok. Túl vagyok rajta. Átkerültem. Mindjárt vége. Amikor ő odajön, akkor mindjárt vége. Valahogy lekerülünk a közönséghez, nekik énekelek. Megfogom őket, borral itatom, és hangokat adok a szájukba. Beletöltöm a hangot, szóljon belőlük is. Ivacs Ági meséli, hogy Mozart azt írja valahol, hogy 'Istenné kell tenni a közönséget'. Ha jól rendeztem a szavakat, talán ez a mondat kerekedik ki belőlük: Istenné tenni a közönséget.

4. 'A színpadi valóság, minél inkább benne vagyok, úgy működik, mint a kábítószer. Ha nem kapom meg, kiver a hideg veríték, fizikai fájdalmaim vannak, nem tudok aludni. Egyre nagyobb kötődésem alakul ki ahhoz, amit csinálok. [.] Olyan ez, mint a fuldoklásos halál, egyre kevésbé értem a világot. Régen minden szinten eligazodtam benne, és most eljutottam oda, hogy nem értem, amit beszélnek, illetve az összefüggéseket látom, csak épp a valóságnak, amit a saját bőrömön tapasztalok, semmi köze nincs a nagy összefüggéshez.'

Soha nem hallgatom meg a zenei anyagot előadás után. Addigra annyit kell foglalkozzam a hanggal, magammal, hogy elrémiszt a hang közelsége és tökéletlensége. Arra vágyom, hogy minden pontos legyen. Pontos. Éles és tiszta. Egyértelmű.

5. 'Felnőtt nézőkre számítok, akik tudnak dönteni. Akik felismerik, milyen történetnek a szereplői.'

'A nagymesterek megengedőek, s átlátják a rendszert, s annak csavarjait. Tudják, hogy mi a különbség a létező és a nem létező között. Mi kerül be a nagy körforgásba.'

Elviszem magammal ezt a szöveget. Utaztatni fogom. Ülök a metrón, nézem az arcokat, beleszagolok a levegőbe, a gyerekek bőgésébe hallgatok, hátha még egy történet belejön, ide kínálkozik.