Testnaplók
Tánc

Szerelmes versek, megváltás- és pusztulástörténetek, időzített bombák. Ágens: Kúrós versek című kötete nem tartozik a kihagyható olvasmányok közé. Lehet érzelmileg így vagy úgy reagálni rá, szeretni vagy nem szeretni, de bagatellizálni a jelentőségét nem igazán. Ugyanis onnantól kezdve, hogy Ágens ezen az őszinte, nyers hangon kezdett beszélni a testről, már nem lehet máshonnan folytatni a kommunikációt. Oda a púder. Mert így is lehet írni: érzelgősség és illúziók nélkül, metszően pontosan.

Szabadulni nem lehet ezektől a versektől, ezért jobban jár az, aki megszereti őket, ebben pedig Gergye Krisztián: Édes szívem, ribanc vagy című rendezése sokat segít. Ez az előadás arról szól, hogy mi történik akkor, ha valaki gyerekkora minden nyomorúsága ellenére nyitott szívvel él, köp a józan észre, és nem akarja megspórolni az életében a rizikót és a fájdalmat. Mert akkor esetleg beleszerethet egy drogos kamaszba is, vagy egy meleg fiúba vagy egy kurvába, bárkibe, lényegtelen az életkor, a nem vagy a kaszt. Egyébként ez mindig lényegtelen, de erről nem szoktunk beszélni: vannak ugyanis domináns, látható, reprezentálható szerelmi történetek, és láthatatlanok. Az előadásban ez utóbbi viszonyok kapják vissza létjogosultságukat, és kerülnek elő a takarásból a napvilágra.

Gergye Krisztián sokadszor dolgozik együtt Ágenssel, de most rendez először szöveges darabot, az Édes szívemben a Bárka színészei és a GK Impersonators tagjai együtt mozognak, táncolnak, suttogják és üvöltik a verssorokat. Azzal, hogy kicsit át lettek szerkesztve a versek, és bizonyos sorok vissza-visszatérnek, még inkább felerősödik a történetek sorsszerűsége.

Szenvedélygubancok szövődnek, tisztázhatatlan kapcsolati hálók feszülnek a szereplők között. A színpad kialakítása lehetővé teszi, hogy párhuzamos történetek fussanak egymás mellett, a talaj fölé egy kifutóhoz hasonló emelvény emelkedik, a háttérben egy magasabb folyosó fut végig, a magasban pedig fémszerkezetek nyújtóznak. Az előadás a tánc és fizikai színház határvidékére tehető, melyben az akrobatikus mutatványoktól a verekedésig bármi előfordulhat. Az ajtóban Ágens fogadja a nézőket, az előadást Négyesi Móni nyitja meg, tükörképét kereső, tűsarkúban billegő kislányként. Mezei Kingának jutnak a legszörnyűbb, legnehezebb sorok, az imádat és a megrontás szavai. Varga Anikó egyszer egy véresre vert gyerekről mesél rekedt, fájdalmasan szenvtelen hangon, máskor egy amazonszerű leszbikus szeretőt játszik, és van, hogy egész testében remegő, kamaszkorú, drogos pasiját - Pásztor Tibort - várja vissza. Spolarics Andrea egy búgó hangú, szenvedélyes, nagy formátumú ragadozó szerepébe bújik, aki macska-egér játékot játszik egy mohón vágyakozó fiatalabb fiúval, az akrobatikus mozgású Szabó Gáborral, máskor pedig egy érzéseitől zavarba jött, törékeny lánnyal, Szorcsik Krisztával. Törőcsik Tamás az éjszakánként vadászatra induló meleg fiú szerepét kapta, aki hiába szeret bele egy nőbe, mégis bármikor leléphet egy vadidegen sráccal. Tárnok Marica egyszerre kiközösített és kiközösítő, egyszer "Szapphó, Szapphó!" kiáltások elől menekül, másszor sziszegve, moralizálgatva pfujol magában. Hajós Eszter szőkeségébe burkolózó, gúnyolódó szűz lány, aki hiába dobja a besavanyodott tudós elé fiatal testét, a "bácsi" alkalmatlan a szerelemre. Philipp György, az előadás zeneszerzője és élő zenei kísérete mindent tud, amit valaki a hangjával csak tudhat, a Prodigytől az orgazmust imitáló sikításokig. Szépek az érzéki, fűzős megoldású jelmezek és a díszletként funkcionáló, hatalmas, félmeztelen képek a szereplőkről, melyekre groteszkül feleselnek a mellényként felvehető, hájas, öreg testmásolatok, jelezve, hogy test mulandó. Pontosabban mulandó, öntörvényű, kifosztott és megdicsőült. Gergye Krisztián és Ágens ebben a darabban sűríti mindazt a testről való tudást, melynek feltehetően legtöbben csak a töredékét ismerjük. Nem megúszós élmény, sem a szereplőknek, sem a nézőknek. Minden pillanatában izgalmas, felkavaró, őszinte előadás, annak a kockázatával, hogy esetleg nem ugyanabba a kerékvágásba zökkenünk vissza, ahonnan aznap este hétkor kiléptünk. De ez volna a lényeg, nem?!

(GK Impersonators-Bárka Színház: Édes szívem, ribanc vagy, Budapesti Őszi Fesztivál)

Ribancnak lenni

Kúrós versek címmel jelent meg Ágens kötete tavasszal a Barrus Kiadónál, a címe miatt furcsa fogadtatással. Pedig ha elolvassuk, beláthatjuk, mégsem kaphatta volna azt a címet, hogy mondjuk A szerelem kiskertje vagy Kiszáradt sivatag. Megökkentő, szókimondó, mélyről jövő, a női szexualitásról szóló írásokkal találjuk magunkat szemben, amelyek mindegyike kisebb dráma, sőt tragédia: különböző szerelmek történetei, amelyekben maga a szerző - egyes szám első személyben mesélve - nagyon pőrén, őszintén benne van. Irodalmi szerkesztőknek és más legitim gettóknak ijesztő lehet az ilyen. Gergye Krisztián koreográfus, Ágens alkotótársa azonban tudott vele mit kezdeni. Néhány jó dramaturgiai húzással fizikai-színházielőadást rendezett a versekből, amelyben színészek beszélnek, mozgásművészek táncolnak, egy énekes, Philipp György pedig - aki egyben az előadás zeneszerzője is - énekel: időnként Prodigy-számokat ad elő, de főleg improvizál vagy darabbéli párjával, Mezei Kingával duettezik.

Többnyire párok jelennek meg a színpadon Béres Móni megunhatatlan minimál-barokk ruháiban, de van olyan is, hogy szinkrontánc-trió mozdul, mászik a plafonra szerelt fémszerkezeten. Hogy mit látunk? Bennünk lévő poklot, kihányt, fülledt, bársonyos éjszakát, házibulit, kodependenciáról szóló drog-sztorit - egy női Villon időnként mosolyra fakasztó, magányos humorával. Szerelemből egyéjszakást, érett nő és fiatal fiú viszonyát (Spolarics Andrea és Szabó Gábor játssza hitelesen), hosszú lejáratú traumatikus emlékeket - amelyekre Négyesi Móni a puszta megjelenésével emlékeztet-, rémítő apakomplexust. Van még hozzá pszichoszomatikus vonzalom, és olyan is, amely egy életen át simogat és a közös alkotásban éri el a végtelen időt. Keveredik szép és mocskos, képet mutatva magunkról - hiszen sok konkrét tükörrel dolgozik az előadás. Hiába, az életet nem lehet megúszni kúrások és átkúrások nélkül. Akinek sikerül nem csalódni, nem csalni, nem szeretni szenvedélyesen, az sosem lehet önmaga.

Ágens szövegei azért tűnhetnek brutálisnak, mert olyan vérvalóságosan írják le ezeket a viszonyokat, a rántottát lógó pöccsel sütő édes hármastól a társadalmilag jól beágyazódott bipoláris szexualitástól eltérő, zavarba ejtő viszonyokig, hogy szinte már a szagát is érezni. Meg ott van bennük a kishalál, ami néha a buzibár pultjánál, néha a családi ház padlásán a szennyes között leselkedik. Mindez mozgással hígítva vagy megerősítve, ahogy tetszik - szemérmesebbeknek is emészthető. Kifejezetten jó, hogy Gergye gyakorlatilag kirendezte Ágenst és saját magát a darabból. Így az előző színházi kísérleteiktől eltérően ezúttal nem manifesztálódik a színpadon kettőjük igen szoros alkotói kapcsolata. Elemelkedik és például a zseniális Tárnok Mariannban vagy Szorcsik Krisztában testesül meg, akik mozgásban és szövegben is eljutottak a mélytengeri nyomásviszonyokig. Bátor, aki velük fuldokol, ribancnak lenni tudni kell.

Tülekedik a szó

A GK Impersonators táncos-koreográfusától, Gergye Krisztiántól nem szokatlan az érzékeket, műnemeket, művészeti ágakat egységként kezelő látásmód. Aki festményeket, festőket táncolt már el, attól nem meglepő, hogy verset drámaként, költészetet mozgásként, zajt zeneként tálal.

A vers intim műfaj. Nemcsak azért mert a költő gyakran legbelsőbb rezdüléseit önti ebbe a formába, de azért is, mert a versolvasás leginkább magányos tevékenység. A magunkba nézés, csendes mélázás, elvonulás ideje. Hatványozottan igaznak tűnhet ez akkor, ha a versek szerelmi együttlétekről, szexuális élményekről szólnak. Bizarr érzés nyilvánosan kb. félszáz idegen emberrel egy közös szűk térben nemi szervekről, testnedvekről, állati ösztönökről verseket hallgatni karnyújtásra lévő színészek szájából. Két órán keresztül, szünet nélkül.

Mégis, Ágens Kúrós versei mintha a hozzájuk leginkább illő közeget találnák meg a Gergye Krisztián alkotta színházi miliőben, az Édes szívem, ribanc vagy című előadásban. Már a vékonyka kötetet olvasva is az az érzésem támadt, hogy a fehér betűk szinte lerobbannak a fekete lapokról. A megrázóan életszagú, a kimondás kényszeres vágyától fűtött versek szuggesztív szövege és képei a Bárka Színház színészei által megjelenítve valódi drámát alkotnak. A GK Impersonators táncos-koreográfusától, Gergye Krisztiántól nem szokatlan az érzékeket, műnemeket, művészeti ágakat egységként kezelő látásmód. Aki festményeket, festőket táncolt már el, attól nem meglepő, hogy verset drámaként, költészetet mozgásként, zajt zeneként tálal.

A fekete, testet takaró, ám azt hangsúlyozó ruhákba öltöztetett színészek csupasz feketeségbe ordítják, suttogják bele Ágens verseit. Arcukon erős fény. Egy titokzatos, mindvégig néma, az eseményeket a perifériáról figyelő alak világítja meg őket: a női nemi identitást megjelenítő groteszk figura (Négyesi Móni). Cipőjének csattogása indítja az előadást. Lábán sok számmal nagyobb, élénkzöld tűsarkú, átbukdácsol a színen, kezében apró műanyag kezet szorongat. Mintha egy baba láthatatlan szellemével sétálgatna kézen fogva. Ő a lány, aki már nem gyerek, de még nem nő. Az előadás végén eltúlzott sminkben, óriási műszempillákkal jelenik meg újra, a babacsonkot továbbra is a kezében tartja: a felnőtt nő, akiben legbelül ott lakozik a kislány. A gyerekként megtapasztalt nemiséggel kapcsolatos emlékeket, az ösztönös kíváncsiságot, a testtel együtt növő kéjvágy élményeit vagy perverz felnőttek játékszereként megélt traumákat hoz magával.

Az előadás mintha lelki utazás lenne, a szexuális mélyrétegek fellapozása. Itt nem a tudatosság, hanem a felszínre került érzelmek irányítanak. "Nyomtam volna vissza, már nem lehetett." A fekete tér közepén elhelyezett piros bőr forgószékben dohányzó, egyik lábát a másikon flegma szigorral átvető női alak ül a nézőtérnek háttal. Csak cigarettája füstjét látjuk a plafon felé tekergőzni. Lehet terapeuta, aki kínos kérdéseket tesz fel, de lehet zárkózottan válaszolgató páciens. A székből, amelybe az előadás folyamán szinte minden szereplő beleül, felváltva hangoznak el kétségbeesett, számonkérő kérdések és szívet tépő, őszinte vallomások. Ide kapcsolható az előadás újra és újra feltűnő kelléke is: a tükör, a szembenézés jelképe. Szembesülés a láthatóval és a láthatatlannal, önmagunkkal, illetve azzal, akiben magunkat keressük vagy akit nem tudunk felejteni. Mintha az előadás két órája egyetlen időtlen, sűrű pillanat lenne, melyben egymásra torlódik jelen, jövő és múlt. "Nem tudom, hol az idő, van-e."

Egy-egy verset többször is hallunk. Időtlenséget sugallnak az ismétlődő, ciklikusan visszatérő szövegek. Ugyanazok a szavak más-más viszonyrendszerben, más szájából, más hangsúllyal elmondva egész más történetet rajzolnak ki. A variációk lehetősége végtelen. Nincsenek szabályok, itt nem létezik társadalmi meg/elítélés, csak belső törvények vannak. "Nem lehet vigyázni, utasításokkal élni, hova nyúlhat, s hova nem, mert mindent elér, ha van." Nő nővel, nő férfival, férfi férfival, fiatal öreggel, gyerek gyerekkel - ketten, hárman, többen. A kapcsolat lehet viszonzott vagy reménytelen, lehet beteges függés vagy inspiráló erő. A test lehet földöntúlian szép, de válhat önmaga paródiájává is. Szeretkezni lehet szerelemből, szánalomból, örömszerzési vágyból, állatiasan, érzelmesen, irányítóként, alávetettként.

Ezt a sokféleséget fejezi ki a színészek játéka, mozgása és az előadás zenéje. Gyengéd érintések, indulatos elfordulások, meghitt egymásba fonódások, érzéki vonaglások. A színészek lejtőn görögnek tehetetlenül, kifacsarva vonszolják magukat, plafonra szerelt vasvázakon függeszkednek, belső erő rázza testüket. Másodpercek alatt karaktert váltanak. Egyik pillanatról a másikra lesz kiégett szeretőből felszínes prosti, ártatlan gyerekből rafinált bestia, eltorzult testű férfironcsból vonzó hím. A testiségről szóló előadást Gergye Krisztián a testre alapozva hozza létre. Alig használ kelléket, díszletet. A színészek testéből indul ki a hang, a mozdulat és a zene. Philipp György élő cd-lejátszóként Bachtól a Prodigy-ig, mindent "lejátszik", egyszemélyes zenekarként hangszálaival létrehozva a legváltozatosabb hangszerek, stílusok hangjait. De zene forrása a többi szereplő is. A színészekből kiszakadó szavak hol történetszilánkokká, hol zörejekké rendeződve zenévé állnak össze. A rögzített versfoszlányok folyamatos visszajátszásával ritmussá állnak össze a hangzó lélek-motoszkálások. Az előadás így mintha zeneileg is egy ösztönök alkotta burkot kapna, tökéletesen kerekké téve az élményt: "a csók emléke, a forróságé, a levegőé, a fekete örvény és szagok keveréke ül meg itt, ha beleszagol a levegőbe".

Ágens verseinek és Gergye Krisztián rendezésének kitűnő arányait mutatja, hogy az előadás szókimondásából, szokatlan nyíltságából nem a provokáció szándéka, sokkal inkább a "szavak tülekedése", a megélt kapcsolatok formába öntésének szándéka érződik. Ahelyett, hogy vulgárissá válna, mindvégig költői marad.

Az idézetek Ágens Kúrós versek kötetéből származnak.

Hová tart a test?

No, és hová tart a színház, kérdezhettük magunktól a Bárka új bemutatóján. Gergye Krisztián, akit eddig szépreményű koreográfusként tartottunk számon, most darabot rendezett. Ágens verseskötetéből egy neobarokk fizikai-színházat, Édes szívem, ribanc vagy...címmel, amelynek a témája is a test. Szorongva tapadtak a székekhez az új erkölcsösek.

Jól megérdemelt büntetésemet töltöm egyébként egy irodahelységben, kedves olvasók, onnan készítem a feljegyzéseimet, bemutatva a hirtelen felbukkanó, túllogisztikázott, virtuális kritikusok életét. A bemutató napját lekéstem pénteken és, miután fejlámpának álcázva magam, a technikusokkal nem voltam képes bejutni a színfalak mögé, majd a tánckarba transzformálódás sem ment, kitartóan indultam ma újra, az első sor jobb hármasért. Megérte a harc. Elsősorban, mert láthattam a nyolcvanas évek undergroundjának töredezett történetét, olyan formában, ahogy még sosem. Tánccal és Ágens "Kúrós versek" című kötetének szövegeivel idézték fel az áporodott házibulik, az átmeneti szobakonyhák, a kapualjakban elkoptatott szerelmek, a nemi kétségbeesés, az elvadult "szex end drágsz end rákendroll" hangulatát. "Furcsa zenére táncolunk, innom adsz számolatlanul, férfiként viselkedsz, pedig nőnek szeretnél látszani,.." Másrészt születni láttam valamit megint, a most már nyugodtan mondhatjuk: alkotópártól, ugyanis a baj nem jár egyedül. Ágens és Gergye, amióta csak együtt dolgoznak, nem kortárs táncot, vagy kortárs operát csinálnak, hanem színházi kísérleteket folytatnak, amelyek mindig nagyon vonalasak és izgalmasak. Mindig benne voltak egymás előadásaiban, most, tulajdonképpen egyikük se szerepel, Ágens feltűnik ugyan, de csak kis időre, míg fogadja a vendégeket egy kis halk skálázással, majd a végén befejezi. Egyik jelenés sem túl erős.

A színészektől és némelyik táncostól elhangzó szövegek viszont annál inkább, miközben hallgattam, sok minden eszembe jutott. Például az, hogy olyan igazi számkivetett versek ezek, a női ember szexualitásáról, kitárulkozók, őszinték, kőkemények és, ha egyszer már valaki túljutott azon, hogy a csiklóját megtalálta, azt nem kell szégyellnie, akkor bírja szeretni ezeket a szövegeket. Úgy utasították el a megjelenés idején a textust a szigorú irodalmár urak, hogy nincsen formájuk, nem elég szövegszerűek, meg, hogy lehet ilyen feltűnősködő címet adni nekik. Gyimesi Ági nem költő, nem író, mondták az új unalmasok. Nem tudtak vele mit kezdeni, inkább importálták a dögunalmakat, meg a Vagina monológokat, holott a pesterzsébeti Eve Enstler már itt várakozott és rég ki merte mondani azt a szót, hogy pina. A versek, ahogy az előadás is, egész egyszerűen legitimálja a női test létét, a formátlant, a formásat, a szottyadtat, az öreget, a fiatalt, szerethetővé teszi, már annak, aki képes egyáltalán elfogadni magát.

Nem véletlen a sok játék a tükrökkel, magunkat kéne látni ebben az előadásban és az sem zavaró, hogy ilyen direkt, ugyanis a női szexualitás in sich még mindig tabu. Ahogy tabu arról beszélni is, hogy a szexualitás egy nagy paletta, rajta homo-, bi-, és hetero színek, semmi nem marad le róla, nem nyomható el, ez így természetes. A versekben egyébként azt nem vették észre annak idején, hogy mindegyik egy miniatűr dráma, valóságos "ember tragédiája" ékszerdoboz, az apakomplexus sztoritól, az erőszaktevő bébiszitter horroron át, az első igazi, mocskos szerelemi háromszög etűdig. A Bárka Színház alkotói, a színészek, a GK Impersonators táncosai, a jelmeztervező, a zeneszerző levették a történeteket és átadták nekünk. Kérdés, hogy mi át tudtuk-e adni magunkat nekik. A színház kommunikáció. Én nem utasítottam el.