Plastic - fantastic - bombastic

'Visszafordíthatatlan?

Ágens új produkciója, a 'plastic-fantastic-bombastic' megmutatja, hogy a végtelen és megállíthatatlanul hömpölygő időfolyam nem csupán megszakítható, de vissza is fordítható. Sőt szükségszerűen vissza is kell fordítani ahhoz, hogy megtanuljunk emlékezni. Hogy megtanuljunk látni: sajátmagunkat, rég elfelejtett és majdani, lehetséges énjeinket. Ágens kortárs operadívából mostanra inkább az idő természetrajzával elmélyülten foglalkozó, annak legapróbb rezdüléseire is érzékenyen felelő előadóművésszé érett. Válaszai nem általános, bármilyen életkorban és lélekállapotban előrángatható receptek. A lefegyverző őszinteség, a megejtő szubjektivitás hatékonyabb fegyver, hiszen a nézőtől is reakciót követel.

A MU Színház nézőterén a megszokott széksorok helyett csak az alattuk terpeszkedő széles, fekete lépcsősor. A színpad felé keskenyedő, hatalmas háromszög alakba beszorított szövegtenger hullámzik rajta: fehér krétával felírt szövegek, magyarul és latinul, a(z egyik) szakrális nyelven. A tér odalent más szerkezettel ugyan, de folytatja önmagát: ahol kell, átlátszó, másutt a mögöttes valóságot csupán sejtető, plexiszerű lapok egy másik, emezzel a csúcsán szembeforduló háromszöget alkotnak. A teret egyben nézve gigantikus homokórát látunk magunk előtt, melynek mi magunk is részesei vagyunk. Az előadás addig tart, amíg a láthatatlan homokszemek leperegnek a "tartály" egyik feléből a másikba. A nézők óvatosan ülik körbe a saját versei közepén trónoló Ágenst. Illetve a művész időskori arcképét: Károlyi Balázs bravúros sminkjében Ágens meghatározhatatlan korú, valaha szebb napokat látott nagyasszony. A test elfáradhat, a tétován ránk emelt szempár mégis csillog: a kontraszt egyszerre felemelő és hátborzongató. Közös tanúságtételre, közös emlékezésre hívja a máskor nézőnek nevezett csoportot. Most ugyanis sokkal inkább társai vagyunk a múlt felidézésében, annak általa celebrált újramesélésében.

A velünk szemben fekvő háromszög három csúcsánál Béres Móni hófehér habszivacsruháiban, félméteres koturnusban valószínűtlen férfialakok (Philipp György, Csapó József, Laborfalvy Soós Béla) tornyosulnak mindannyiunk fölé. Az emlékezési szertartás első részében őket, a Szent Efrém Bizánci Férfikar énekeseit szólaltatja meg Ágens: a zene, Verdi, Mozart és Mahler muzsikájának kiragadott részletei tisztán és érthetően beszélnek az elmúlt érzésekről. Nem szükséges érteni a szöveget, elég a fehérre festett arcú lények semmibe révedő, rezignált bánattól áthatott tekintetébe nézni, hogy megértsük, mit jelentett nekik ez a prózai szavakkal megfoghatatlan és megfogalmazhatatlan kapcsolat. A három egykorvolt szerető és a múltba révedő asszony története ezen a ponton nem érhet véget: a vaksötétbe boruló teremben a Máté-passió részlete zúdul ránk teljes hangerővel. Az est legemlékezetesebb jelenetét vezetik be az ismerős hangok: az átváltozás, az idő homokszemeinek ellenkező irányba való pergetése kezdetét veszi. Kísérteties és gyönyörűséges élmény Gergye Krisztiánnak és Négyesi Móninak a főszereplő körül előadott, a darabokra zúzott fénysugarakban épp csak fel-felvillanó tánca. Rengeteget sejtet, ám alig állít valamit: születés és halál, szerelem és harc szétszálazhatatlan egységben állnak előttünk a filmszerűen ható képsorokat csodálva.

És innentől már nincs megállás: az asszony feltartóztathatatlanul közeledik az origóhoz. Látszólag dalversenyre, valójában erotikus-hatalmi párharcra hívja ki egymás után az elérhetetlen magasságban éneklő hímlényeket. Legyőzi, maga alá gyűri őket, akik megadón tűrik a rájuk mért sorsot. Az előadás logikája szerint a befejezés egyben és valójában a kezdet: Ágens Bartók Kékszakállújának csodaszép prológját énekli nekünk és nekik. Az emlékezés - munka.'